Nem hittem volna, hogy valaha megérem azt, mikor a faszagyerkek császára, Samuel L. Jackson náci egyenruhában fog parádézik egy megkötözött, sebezhetetlen maszkos igazságosztó előtt, aki magát városa lelkének nevezi. Pedig a Spirit című borzalomban mindez megtörténik, és akár nagyon jól is szórakozhatnánk a jeleneten, de nem fogunk. Frank Miller 2008-ban érezte úgy, hogy nagyfiú már, nem kell a kezét fogni ahhoz, hogy egyedül megrendezzen egy filmet. A Sin City átütő sikere után a 40-es évek híres képregényének, a Spiritnek az adaptációjába fogott. A Spirit minden idők egyik legelismertebb képregénye, szerzőjéről a szakma talán legnevesebb díja van elnevezve, szóval kultikus alkotásról van szó. Ahogy gondolom a többségnek, úgy nekem sincs sok fogalmam a képregényről, de a filmet látva teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy mindenképpen jobb lehet, mint adaptációja.

Denny Colt, a sérthetetlen hős kedvenc városának, Central Citynek a védelmezője, lakóhelyéhez előszeretettel beszél, becézgeti, édesgeti azt. Legfőbb feladata, hogy megtisztítsa kedvesét a bűnözőktől, különösképpen a szintén sebezhetetlen Octopustól. Egy gyilkossági ügy kapcsán veszi ismét üldözőbe ősellenségét, és ekkor kerül elő fiatalkori szerelme is, aki szintén settenkedik valamiben. Spirit próbálja összerakni fejében a képet, ám ez csak nehezen megy neki. Hogy a végén sikerül neki a kirakós minden kockáját összeilleszteni? Hát ezt, azt hiszem, én már soha nem tudom meg (azért gondolom igen).

Bizony, bizony a Spirit azon kevés filmek közé tartozik, amit nem tudtam végignézni. Mondjuk ki nyíltan: a Spirit egy nézhetetlen vacak. Gabriel Macht-ról első megszólalása után kiderül, hogy nem ér többet egy kövér nullánál, Jackson a ripacskodás legfelsőbb fokát képviseli, a sztori érdektelen és unalmas, a csajok formás testükön kívül szintén nem érdemelnek több szót. Az erőltetett és önironikusnak szánt poénok nem ülnek, az egész film iszonyat fárasztó. Nekem rögtön a japán nagyon gagyi animék ugrottak be, amikor a hülye poén hallatán a szereplő arca vörössé válik, szája lekókad és egy vízcsepp jelenik meg a feje felett. Ez a kép, azt hiszem, tökéletesen visszaadja a film értelmét. És hiába a szándékosság, és a nyilvánvaló túlzás, ez a borzalom ennek függvényében sem élvezhető. Minden percéért kár és még látványorgiával sem szolgál a Spirit. 1/10, a vállalhatatlan kategória idei vezetője.

Denzel Washington és az ifjú Ethan Hawke erős alakításával adták el egykor ezt a filmet, és a közönség nagyon is vevő volt rá. Erre természetesen az Akadémia is felfigyelt, így különösebb zokszó nélkül vághatták hozzá Washingtonhoz a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot (Hawke-hoz pedig egy mellékszereplő jelölést). Én is láttam még 2001-ben a filmet, és már akkor sem értettem, hogy miért  Washington nem pedig Hawke a jelölt a kategóriában. Ezen túllépve azonban igen jól szórakoztam, ahogy második alkalommal is. Azonban most harmadszorra, a szép emlékek ellenére úgy éreztem, megfakult a film. A hangulat és a szituációk, melyekbe a Hawke által alakított ifjú rendőr kerül, még most is kitűnőek voltak, és látszik, hogy David Ayers nem szenvedett ötlethiányban, mégis az összkép már nem ragyog olyan fényesen, mint egykor. Most iszonyat szembetűnő volt az egy nap alatt játszódó történet hihetetlensége, Washington eltúlzott karaktere és az erkölcsi dilemma enyhe komolytalansága. A környezet, és összességében a színészek játéka is tetszett, de szemben a 2001-es mozis élménnyel, most nem éreztem semmi mélységet a filmben (bár ezt szerintem már elég sokan korábban is megállapították). A Kiképzés pörgős, egy pillanatra sem lankadó zsarufilm, amiben számos hiteles akció van, de ennyi, nem több ennél. 7/10

Egy sikerfilm előre be nem tervezett folytatása általában nem szokta megközelíteni az első rész színvonalát. Ezzel szerintem a többség egyetért, és talán azzal is, hogy egy folytatás úgy általában, ha magyar filmről van szó, hatványozottan necces. Az elmúlt tíz évben nem is nagyon volt erre példa, hiszen folytatni csak akkor van értelme, ha az első rész közönségsiker volt. Ez a jelző az Üvegtigrisen kívül a Valami Amerikára is vitathatatlanul ráillett, így nem csoda, hogy az első kaland után hat évvel másodikat is kanyarintottak a Várnai testvérek köré. A gyors előzményismertetés után a sztori kb. egy év elteltével veszi fel a fonalat: Tamás épp leforgatta Ákos lottónyereményéből élete filmjét, a Bűnös várost, ám az csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál. A fivérek súlyos anyagi gondokkal küzdenek tehát, ám egy ismeretlen által küldött szórólap alapján rájönnek, hogy Alex, aki anno 60 millióval rövidítette meg a srácokat, Amerikában tartózkodik, így a három testvér hirtelen útra kel, hogy behajtsák jogos tartozásukat.

Hihetetlenül erőltetett történet, eltúlzott karakterek és balga jelenetek egész sora jellemzi a Valami Amerika 2-t. Ez persze már az első 5 percben kiderül, így ez igazából nem is róható fel a film hibájának. Az első részhez képest (ami egyszer jó volt, de másodjára már nem tudtam végignézni) a második minden szempontból bugyutábbra sikeredett: Herendi a szereplők vívódását inkább humorosan, mint hitelesen ábrázolja, filmjében a valóság szikráját sem lehet felfedezni. Ezzel tényleg nem is lenne semmi baj, ha a viccesnek szánt jelenetek láttán valóban önfeledten lehetne szórakozni. Persze, a poénok számos alkalommal ülnek, de a Magyar vándorhoz hasonló rémes szóviccek és erőltetett benyögések sokszor feledtetik mindezt velünk. Néha olyan érzésem volt, mintha két filmet néznék: egy laza, sokszor humoros, önfeledt hülyéskedést, illetve egy elképesztő idegesítő, Irigy hónaljmirigy szintű borzalmat. És akkor még nem is beszéltem a hosszú és unalmas zenés betétekről. Az első rész után fel lehetett készülni a musicalbetétekre, hiszen ez már hat éve is a Valami Amerika védjegye volt, de a befejezés alatt nem egyszer nyomtam meg a tekerés gombot a távkapcsolón.

Szóval nagyon vegyes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Közönségfilmhez képest nem volt rossz, de jónak sem nevezném. Schütz Ila előtt való tisztelgésért külön jópont jár, a három főszereplő összességében hozta a formáját, Csuja Imre és elsőszámú embere, Mónika szintén emlékezetesek voltak, de nekem mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy igazán jól szórakozzak. A végső megítélésemen valószínűleg az is rontott, hogy csupa jót hallottam a filmről, ehhez képest pedig bizony csalódtam egy kicsit, illetve az utolsó bő 20 perc is igencsak hosszúra sikerült. Feltéve, hogy nem bővül trilógiává a sorozat, meg tudok előlegezni egy nagyon gyenge 5/10-et a Valami Amerika 2-nek, de tényleg csak akkor, ha nem lesz harmadik rész.

A hosszútávfutó magányossága kapcsán elgondolkoztam, hogy hány olyan film készült, aminek a futás központi eleme. Napokon kerszetül agyaltam, és végül az internet segítségével összeállítottam egy tízes listát, ami a legjobb futós filmeket tartalmazza. Vagyis ez így nem egészen pontos, hiszen maga a sport és a sportoló nagyon kevés filmben jelenik meg (kivéve a Tűzszekerekben és a Korlátok nélkülben, ez utóbbit eddig nem sikerült megnéznem), ezért olyan alkotásokat szedtem össze, ahol a futás a történet szerves részét képzi.

10. Kontroll (2003)
Nem is kicsit lóg ki a sorból, mégis fontosnak tartottam, hogy egy magyar film is helyet kapjon a listán. A Kontrollban a futás Gyalogkakukk őrült üldözésénél kerül elő, amihez a Neo talán az egész soundtrack legjobb dalát készítette el.

9. Mátrix (The Matrix, 1999)
A szégyen a futás, de hasznos szólás akár a film jelmondata is lehetne: Trinity már kb. a 10. percben menekül az ügynökök elől, és a sort mindenki szépen folytatja, még Neo is, aki miután sikertelenül párbajozik Smith-szel, inkább felhúzza a nyúlcipőt.

8. Apocalypto (2006)
A film felénél, mikor a fogságba esett Jaguármancs ellóg a fegyveres őrök elől, az esőerdőben kezdetét veszi a szinte követhetetlen üldözés, ami a film legvégéig ki is tart. Ekkor derül ki, hogy a többnapos gyalogutat akár fél óra alatt is meg lehet tenni.

7. Rocky (1976)
Ugyan bokszfilmről van szó, de a Rocky legemlékezetesebb jelenete, mikor Stallone pár nyerstojás elfogyasztása után az agyonhasznált tréningruhájában elkezd kocogni, és végül a jól ismert zenére felrohan a philadelphiai bíróság lépcsőjének tetejére.

6. Forrest Gump (1994)
Fuss Forrset, fuss! Szállóige, amit ma is minden magát viccesnek gondoló ember előszeretettel ordít az utcán.

5. A lé meg a lola (Lola rennt, 1998)
Ha egyetlen szóban kéne összefoglalnom a film cselekményét, az a rohanás lenne. Nem csoda, hogy az eredeti címben is ez szerepel, hiszen Lola háromízben sprintel végig a városon, hogy megmentse szerelmét, Mannit.

4. Gallipoli (1981)
Két ausztrál futó az első világháború idején csatlakozik nemzetük hadseregéhez. Eleinte mindketten élvezik képességük előnyét, ám Gallipolinál a törökök ellen vívott drámai csatában nem lehetnek elég gyorsak.

3. Egy hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of the Long Distance Runner, 1962)
A javítóintézet igazgatójának egyetlen reménye a frissen bekerült Colin Smith, aki gyorsaságának és kitartásának köszönhetően megnyerheti a hosszútávfutásért kapható vándorkupát. A kérdés, hogy az igazgató leghőbb vágyát mennyire érzi sajátjának a fiú?

2. Maraton életre-halálra (Marathon Man, 1976)
Babe Levy kedvenc hobbija a kocogás, csak ez iránt lelkesedik őszintén. És mint kiderül, nem is baj, hogy ennyire szívügye volt a futás, hiszen bátyja halála után neki kell először menekülni, majd szembeszállni a hírhedt náci fogorvossal, Christian Szell-lel.

1. Tűzszekerek (Chariots of Fire, 1981)
Az 1924-es olimpiára készülő brit atléták között akad ifjú, céltudatos zsidó, gazdag arisztokrata playboy, illetve vallását mindennél előbbre tartó lelkész is. Mindhárman igen különbözőek, azonban van egy közös tulajdonságuk: imádnak Vangelis zenéjére mezítláb futni a tengerparton.

Ti mely filmeket tennétek be feltétlenül a listába?

A borzalmas 23-as szám-féle kiruccanás után Jim Carrey ismét a hozzá legjobban passzoló stílussal tért vissza: újra egy vígjátékban kapott főszerepet. Az igenember alapszituációja enyhén hasonlít a Hanta boy-éhoz, ám most nem igazmondónak, hanem igenmondónak állt kedvenc gumiarcú komikusunk. Sokak szemében ez visszatetszést kelthet, de efelett könnyen szemet lehet hunyni, pláne, hogy valaki a valóságban is próbálkozott a nem szó elhagyásával. Szóval van egy magányos, kissé depressziós főhősünk, Carl, aki a környezetében élőkkel való kapcsolatát tudatosan próbálja nullára redukálni. Egy nap azonban találkozik régi ismerősével, aki bevezeti az igen mondás világába: a teleegyházak műsoraira hajazó előadás főszónoka látványos rábeszéléssel ráveszi Carlt, hogy ha döntenie kell, ő is mondjon mindenre igent, hiszen abból csak jó sülhet ki. Carl belemegy a játékba, eddig nem tapasztalt élményekben részesül, megismerkedik egy lánnyal, barátaival ismét szorosabbra fűzi a kapcsolatot, szóval az apró visszásságok ellenére minden klappol. De persze semmi sem tarthat örökké.

Az igenember a már említett Hanta Boy mellett a Minden6ó és a Dick és Jane trükkjei által megkezdett sorba illeszkedik. A film felépítése is ezekhez hasonlít, egyedül az ötletesebb alapszituáció, illetve az emlékezetesebb női főszereplő által válik élvezetesebbé a film. A poénok nagy része a film elején kapott helyet, de a befejezés is kellően szellemesre sikeredett, így nem kell nyálas-romantikus végre számítani. Carrey hozza a szokásos formáját, talán egy jelenet van (a kötelező lerészegedés), amikor túljátssza magát, ezt leszámítva tényleg jó, a Dick és Jane-hez képest mindenképpen. A pálmát azonban a számomra eddig ismeretlen Rhys Darby viszi el, aki Carl idióta, de nagyon is szerethető főnökeként igazán emlékezeteset nyújt (mindkét jelmezbál hatalmas ötlet). A női főszereplő, Zooey Deschanel bájos és kellően különleges egyben, ráadásul még kitűnően is énekel. A Galaxis útikalauz után ismét egy hozzá illő szerepet kapott.

Nem nagyon tudnám ezt tovább ragozni, akik szeretik a romantikus vígjátékokat, azoknak mindenképp érdemes megpróbálkozniuk a filmmel, hiszen összességében szórakoztató mozi Az igenember. Kicsit ugyan kiszámítható (nem is kicsit), de aki hatalmas meglepetésekre vágyna, úgyis más filmet nézne meg. Szép próbálkozás tehát Carrey-től, ám igazi átütőerővel nem rendelekzik a film, és ez bizony még mindig messze van az Egy makulátlan elme vagy a Lemony Snicket színvonalától. Egy 7/10-et azért megérdemel, és a zenéje kifejezetten jó.