Pontosan ugyanazt éreztem, mikor vasárnap másodjára megnéztem a legfrissebbnek számító Harry Potter filmet, mint másfél éve a moziból kijövet: az eddigi legjellegtelenebb epizód. Ha pisztolyt nyomnának a halántékomhoz, akkor sem tudnék felidézni egyetlen igazán emlékezetes jelenetet. Persze a 130 perces játékidőt semmiképp nem mondanám unalmasnak, simán eltelt, és összességében szórakoztató is volt, de ezen kívül semmi különös. Mondjuk a könyvek közül is a Főnix rendje volt a leggyengébb (legalábbis az Azkabani fogolytól kezdve), érdemleges esemény csak az átlagosnál hosszabb bevezetés és a befejezés alatt történt. Ez igaz a filmre is, a bő egy órás suliév kb. semmiről sem szól, és míg a könyvben mindez élvezetesen volt leírva, addig a moziváltozatban az élményfaktor minimálisra csökken. Emellett az új karakterek sem tudnak kellően érvényesülni (bezzeg Hermione-ből most is extra dózist kapunk, és a helyes pofikája már nagyon kevés ahhoz, hogy csak úgy szemet hunyjunk színészi kvalitásai felett). Gondolok itt az Umbridge-re és az ellene irányuló gyűlöletre, amiből semmit sem lehetett érzékelni a filmben. A Főnix rendje láttán ismét bebizonyosodott, hogy az eddigi legjobb HP adaptáció még mindig az Azkabani fogoly. 6/10-nél nem is érdemel többet a film, reméljük jövő nyáron különb epizódot kapunk.

Újabb kemény fába vágom a fejszémet, és ezennel elindítom a legújabb rendezőkről szóló sorozatot, méghozzá Milos Formanról. Tudom, nem kecsegtet túl nagy jövővel a vállalkozás, hiszen a nagy kedvenc Coen testvérekkel is csak a Véresen egyszerűig jutottam (bár a ledarált Nolan széria azért ad némi okot a bizakodásra). A koncepción is változtatok, ugyanis a rendező filmjeiről részletekig lehatoló elemzést szándékozok írni, nem pedig ajánlót, kedvcsinálót. Így, aki még nem látta az adott alkotást, és a közeljövőben komoly szándékai vannak a pótlásra, az kétszer is gondolja meg, hogy beleolvas-e a bejegyzésbe. Ennyit elöljáróban, most pedig következzen bevezetésképp néhány szó Formanról.

Nemrég néztem meg ismét, kb. tizedszerre a Ponyvaregényt. Az eset érdekességét az adja, hogy már vagy két éve nem láttam (nem is értem hogy bírtam ki ennyi ideig), illetve először volt szerencsém az eredeti hangsávhoz. A szinkron annyira meghatározó volt számomra, hogy eddig nem is próbálkoztam az originállal, hiszen a Ponyvaregény magyar változata bőven kielégíti a príma kategóriát, mind a hangok, mind a fordítás tekintetében. Az eredeti persze egy paraszthajszállal jobb, viszont az egylemezes DVD felirata annyira pocsék, hogy ha nem ismerem az elejétől a végéig a szöveget, nem sok mindent értettem volna a filmből.

A szinkrontémáról átevezve két dolgot jelentenék ki: az egyik, hogy a Ponyvaregény ennyi idő után is hatalmas élmény volt, még mindig találtam olyan jeleneteket, amik eddig nem tűntek fel, hogy mennyire nagyszerűek, mindez pedig Tarantino zseniének tudható be, aki a rendezéshez valami piszok mód ért (ez utóbbi a másik kijelentenivalóm). Az összes snitt tökéletesen van megszerkesztve, mintha Tarantino fejében a kezdetektől léteztek volna, arra várva, hogy valaki leforgassa azokat. Komolyan mondom minden beállítás, kameramozgás felér egy kisebb orgazmussal. És minden jelenet tele van filmes és popkulturális utalással: a Jack Rabbit Slim-ben a felszolgálók korabeli hírességek külsejét öltötték magukra, a háttérben Godard, illetve más híres rendezők filmjei mennek, a párbeszédek alatt pedig szintén utalnak mozikra, B kategóriás videófilmekre. Aki nagy tapasztalattal rendelkezik, fel tudná sorolni, hogy Tarantino honnan idézett (vagy durvábban fogalmazva lopott), de erre én inkább nem is vállalkozom.

Azt viszont még megemlíteném, hogy a karakterek mellett a szituációk is hihetetlenül valóságosra sikerültek. Most tűnt fel igazán, hogy Mia Wallace és Vincent Vega jó 40 perces együttléte során mennyire hétköznapi apróságok kerülnek elő, ami eszméletlen hitelessé teszi közös jeleneteiket. Mindezt még tetézi kettejük kapcsolata, ami már az első pillanattól kezdve több mint a megengedett rokonszenv. Szó szerint izzik a levegő, miközben tök betépve kajálnak a már említett Jack Rabbit Slimben. Az elmúlt 20, sőt, 50 év összes romantikus filmjében együttvéve nem volt ennyi érzelem, mint ebben a bő fél órában. Sokan ujjal mutogatnak Tarantinora, hogy mennyire hímsoviniszta, és rühelli a nőket. Hát, aki tényleg látta  Ponyvaregényt, biztosan nem tesz ilyen kijelentést. A női karakterek, még ha némelyik idegesítő is (pl. Butch nője, Fabienne), mind egyéniségek, egyikőjükre sem érvényesek a közvéleményben élő általánosítások. Mia Wallace pedig a 90-es évek femme fatal-ja.

Kicsit kicsapongó lett a bejegyzés, de nem akartam általános kritikát írni egy olyan filmről, amit úgyis mindenki látott, és ezek voltak a közvetlen benyomásaim a Ponyvaregényről, így tizedszeri megtekintés után. Abszolút 10/10-es klasszikus, akárhányszor meg tudnám nézni.

Az utolsó tízest két részletben közlöm, csak, hogy karácsonyig várnotok kelljen az elsőre.

10. Angyalszív (Angel Heart, 1987) – r: Alan Parker; fsz: Mickey Rourke, Robert De Niro, Lisa Bonet,

Okok: Alan Parker akkor a legjobb, amikor filmjei a déli államokban játszódnak. A Lángoló Mississippi mellett az Angyalszív tudhatja magáénak a többségében feketék lakta régió különös, mágiával és előítélettel teli világát. Az utolsó, igazán emlékezetes ballonkabátos nyomozó szerepében Mickey Rourke minden eddiginél fényesebben tündököl, De Niro pedig élete talán legjobbját nyújtja, legalábbis a mellékszerepeit tekintve.

Jelenet: De Niro ördögien félelmetes tojáshámozása, illetve a végefőcím.

9. Fargo (1996) – r: Joel és Ethan Coen; fsz: William H. Macy, Francis McDormand, Steve Buscemi, Peter Stormare, Harve Presnell

Okok: A Coen testvérekre oly jellemző fekete humor talán a Fargoban testesül meg a legjobban. Már a kezdéskor látható feliratok sejtetik a nézővel, hogy most egy halálesetekkel tarkított, meglehetősen szomorú történetet fog látni, mégis a gúnyos vigyort nem tudja majd levakarni a képéről.

Jelenet: Steve Buscemi autójával félreáll, hogy elássa a hóba a táska pénzt, aztán jobbra, majd balra tekint.

8. Csillagok háborúja (Star Wars IV, 1977) – r: George Lucas; fsz: Mark Hamill, Harrison Ford, Carrie Fisher, Alec Guinnes, Peter Cushing

Okok: Gyerekkorom kedvence. Másolt kazettán láttam vagy hússzor, és a három rész közül ez fogott meg a legjobban. Itt kezdődött el a mese, aminek milliós rajongótábora azóta is csak bővül.

Jelenet: Han és Chewbacca a többiektől elszakadva, ordítozva üldözik a birodalmi katonákat, aztán hirtelen már ők menekülnek. Az ilyen dolgok miatt imádja mindenki Han Solot.

7. Volt egyszer egy vadnyugat (Once Upon a Time in The West, 1968) – r: Sergio Leone; Henry Fonda, Jason Robards, Claudia Cardinale, Charles Bronson

Okok: A műfaj legszebben ragyogó csillaga, alfája és omegája, a nagybetűs western. A gyerekgyilkos Henry Fondával, a hallgatag Charles Bronsonnal, a halálára készülő Jason Robards-dzal és a világ leggyönyörűbb nőjével, Claudia Cardinale-val.

Jelenet: A 12 perc hosszú főcím, ahogy a három elvetemült gazfickó a vonatra és Harmonikára vár.

6. Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979) – r: Francis Ford Coppola; fsz: Martin Sheen, Marlon brando, Robert Duvall, Frederic Forrset, Sam Bottoms, Laurence Fishburne

Okok: A nehéz szülés mintapéldája, amikor egy rendező mindent kockára tesz egyetlen filmért. A vietnámi pokol és az emberi őrület megértéséhez végig kell menni az úton (jelen esetben a folyón), és az események részeseivé kell válni. A háború poklában az idő folyamán egyre elborultabbá válik minden és mindenki.

Jelenet: Helikopteres támadás a Valkűrök lovaglására.

Rövid írás lesz, mert már nem annyira aktuális a film, és messze nem annyira jó, hogy oldalakat pazaroljak el rá. A nyári képregény-dömping újabb résztvevőjével van dolgunk, méghozzá a Hellboy és a Bartman mellett egy (kvázi) folytatással. A 2003-as Ang Lee-féle első részből csak részleteket láttam, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy a sztorit megértsem. Szóval van egy tudós (jelen esetben Edward Norton), akinek ha a pulzusa 200 fölé ugrik, átváltozik egy irányíthatatlan, behemót zöld szörnyeteggé, előjönnek az ösztönei, tör-zúz, Dr. Jekyll-ből Mr. Hyde-á alakul, stb. A tudós, polgári nevén Bruce Banner miközben a hadsereg elől bújdosik, legfőbb gondja, hogy megtalálja a végső gyógyulásához szükséges ellenszert. Persze az ellenség nem nyugszik, és a veterán ruszki katonát alakító Tim Roth személyében támadásba lendül.

Nem lehet mondani, hogy Louise Leterrier filmje ideális csillagzat alatt született volna: már a kezdetekkor problémák adódtak, a színészek és a projektre fordított pénz miatt. Aztán Edward Norton valamilyen oknál fogva a film mellé állt, úgy látszik ő látott potenciált a dologban. Ez elsőre nem is tűnik elképzelhetetlennek, hiszen Hulk karaktere kifejezetten érdekes, azonban a forgatókönyvíró nem tudott ebből a kettős személyiségből túl sokat kihozni. A Hihetetlen Hulk az első perctől az utolsóig kiszámítható. A szerkezetéből adódóan sok hasonlóságot mutat a Vasemberrel, de míg utóbbinál Tony Stark karaktere érdekelte az embereket, és a film a trilógia kezdete volt, addig a Hulknál az előzmények tudatában valamivel merészebb, ötletesebb folytatást lehetett elvárni.

Mindemellett az akciók CGI kivitelezése sem volt elég meggyőző, a technikai háttér maximum közepes osztályzatot érdemel, ennek ellenére a csatákat és robbanásokat lehetett élvezni. Az olyan dolgok viszont, mint pl. Norton 10 perces menekülése, amikor az éjszakából hirtelen nappal, utána félhomály, majd ismét tök sötét lett, eléggé rombolták az élményt. Ahogy a színészek is: Norton nem volt rossz, de semmi emlékezeteset nem nyújtott, szerelme, Liv Tyler folyamatos suttogása elképesztően irritált, a gonosz Tim Roth pedig a futottak még kategóriát erősítette. Karakteres ellenfélről álmodozni sem lehetett, a végső összecsapás egy az egyben Vasember hangulatúra sikeredett.

Mindent egybevetve a közepesnél valamivel rosszabb film a Hihetetlen Hulk, ami a nagyszerű helyszíneken kívül nem sok emlékezetes pillanattal szolgál. Ezért kár volt elővenni a történetet, jobb lett volna, ha még agyalnak kicsit a forgatókönyvön és újítanak egy meglepő ötlettel. 4/10.