Ugyan két nappal lemaradtam a Halloweenról, azért nem hagyom ki a ziccert, hogy egy klasszikus horrorfilmről írjak. Ahogy azt a címből is ki lehet találni a következő mű nem más, mint David Cronenberg klasszikusa, A légy.

Tegnap láttam először a filmet, bár a sztorit a számtalan paródiának köszönhetően már ismertem: a tudós Seth Brundle (Jeff Goldblum) egy teleportálásra képes szerkezetet készít, aminek a prototípusát átgondolatlanul megmutatja egy rámenős újságírónőnek (Geena Davis). Telnek múlnak a napok, Veonica és Seth összemelegednek, Seth pedig saját magán is kipróbálja szerkezetét. Azonban egy véletlen folytán nem csak egy élőlény kerül a gépbe, hanem az eddig a szobában köröző légy is útitárssá válik. Elsőre úgy tűnik, minden rendben van, ám az elkövetkezendő napokban Seth kívül-belül átváltozik.

Vegyes érzéseim vannak David Cronenberg klasszikusával kapcsolatban. Egyrészt a feszültségteremtés, az izgalom teljesen rendben van, és a három főszereplő (Seth, Veronica, és utóbbi exbarátja, Stathis) is simán elviszi a hátán a filmet. Másrészt viszont a sztori elég bugyutára sikerült, ahogy a "bele a lecsóba" típusú kezdés sem tetszett annyira. Emellett a film a vége felé közeledve inkább gusztustalan, sem mint félelmetes. A hangulat azonban így is nagyszerűen el lett találva, a minimálzene, a díszletek sokat tesznek hozzá az atmoszférához.

A színészek játékára sem lehet különösebb panasz, Geena Davis gyönyörű, és még egysíkú szerepét is jól hozza. John Getz a féltékeny ex-ek eszköztárát szinte hibátlanul alkalmazza. Egyedül Jeff Goldblumot éreztem a kelleténél gyengébbnek, nem egyszer kezdő színészekre jellemző módon mondta fel szövegét. Mindent egybevetve így is emlékezetes horror A légy, ami ahhoz képest, hogy több mint 20 éves alkotás, még ma is simán megállja a helyét. A gusztustalan jelenetek ellenére egy 7/10-et teljes joggal megérdemel.

Ismét szerda, ismét egy újabb tízes. Többet most nem is fűznék hozzá.

80. Az ötödik pecsét (1976) – r: Fábri Zoltán; fsz: Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc, Latinovits Zoltán

Okok: Sánta Ferenc novellájából készült film az emberi természetet vizsgálja, miközben a diktatórikus rendszerek működési mechanizmusába is bepillantást nyerhetünk. Középiskolában kötelezően kéne vetíteni.

Jelenet: A megrázó befejezés, a karjánál lógatott Cserhalmival.

79. Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men, 2007) – r: Joel és Ethan Coen; fsz: Tommy Lee Jones, Javier Bardem, josh Brolin, Woody Harrelson

Okok: Kritika. Apokaliptikus kép egy menthetetlennek tűnő világról, ahol erkölcs és igazság már nem létezik. A reménytelenséget mi sem mutatja jobban, mint hogy egy Bell sheriffhez hasonló ember is a harc helyett inkább félreáll.

Jelenet: Moss és Chigurh párbaja a kihalt városban egyértelműen a film csúcspontja.

78. Hair (1979) – r: Milos Forman; fsz: John Savage, Tret Williams, Beverly D’Angelo

Okok: Kábítószerrel, szerelemmel és szabadsággal átitatott musical a 60-as évek hippi-kultúrájáról egy cseh zseni, Milos Forman tolmácsolásában. A Hair ugyan bő 10 évet késett, mégis mindez kit érdekel, ha ilyen nagyszerű zenék szólnak a film alatt.

Jelenet: Berger asztaltánca a felső tízezer között az I’ve Got Life-ra.

77. Ez a fiúk sorsa (This Boys Life, 1993) – r: Michael Caton-Jones; fsz: Robert De Niro, Leonardo DiCaprio, Ellen Barkin

Okok: A Tobias Wolff gyermekkoráról szóló filmet akárhányszor látom, mindig elérzékenyülök rajta. Ez többek között DiCaprio nagyszerű játékának is köszönhető, aki már ekkor bizonyította, hogy tehetséges színész. Persze De Niro bunkó vidéki állat karakteréről sem szabad megfeledkezni, akinek minden jóérzésű ember puszta kézzel nekimenne.

Jelenet: Tobias és Dwight verekedése egy üres mustáros üveg ürügyén.

76. Oldboy (2003) – r: Chan-wook Park; fsz: Min-sik Choi, Ji-tae Yu, Hye-jeong Kang

Okok: Mert először úgy ültem le a tévé elé, hogy egy távol-keleti verekedős filmet fogok látni, ehelyett pedig egy lélektani bosszúmozit kaptam, aminek az utolsó félóráját előredőlve, tátott szájjal néztem végig.

Jelenet: Filmvégi könyörgés, illetve a többször is elhangzó mondat: „Nem vagyok rosszabb az állatnál, hát ne volna jogom élni?”

75. Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby, 2004) – r: Clint Eastwood; fsz: Hillary Swank, Clint Eastwood, Morgan Freeman

Okok: Az öreg Clint Eastwood legjobb rendezése egy lányról, aki világ életében bokszoló akart lenni, és végre megvalósítja álmát. És mert ennél a közhelyes mondatnál sokkal többről szól ez a megható film.

Jelenet: Dunn edző utoljára látogatja meg Maggie-t.

74. Boogie Nights (1997) – r: Paul Thomas Anderson; fsz: Mark Wahlberg, Julianne Moore, Burt Reynold és még sokan mások

Okok: John Holmes nem hivatalos életrajzi filmje a 70-es évek pornóbizniszéról, egy csomó furcsa emberrel, mára viccesnek tűnő ruhákkal, dögös zenével és az élete szerepében tündöklő Marky Markkal.

Jelenet: Dirk Diggler bemutatása a medence partjánál bulizó stábnak.

73. Pár dollárral többért (For a Few Dollars More, 1965) – r: Sergio Leone; fsz: Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Gian Maria Volonte

Okok: Azon kevesek közé tartozom, akiknek a Dollár trilógiából nem a Jó, a rossz és a csúf a kedvence, hanem a Pár dollárral többért, ami egy ízig-vérig spagetti-western, és ugyanúgy benne van Clint, meg Van Cleef. Az ütőkártya azonban kétség kívül a megkeseredett Indián és zenélő órája, ami egykori viszonzatlan szerelmére emlékezteti.

Jelenet: Indián és Mortimer ezredes párbaja természetesen az óra zenéjére.

72. Az ember gyermeke (Children of Men, 2006) – r: Alfonso Cuaron; fsz: Clive Owen, Julianne Moore, Michael Caine

Okok: Kritika. Társadalomkritikával átitatott utópisztikus mozi egy remény nélküli világról. Clive Owen keserű, ám ironikus félmosolya azt hiszem, mindent elmond erről a rettenetes jövőről.

Jelenet: Az ötperces vágás nélkül felvett autós akciójelenet, ami alatt a moziban úgy éreztem, mintha én lettem volna a hatodik utas.

71. Nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979) – r: Ridley Scott; fsz: Sigourney Weaver, John Hurt, Ian Holm és az Alien

Okok: A világűrben játszódó hátborzongató sci-fi a Star Wars után két évvel, ahol senki sem hallja a sikolyod. Sigourney Weaver az első női akciósztár, aki a legtöbb férfinél is tökösebb (legalábbis a legénység tagjainál biztos).

Jelenet: Lehet-e jobbat mondani a hasból előtörő Aliennél? Nem hiszem.

Az összes filmes havilap, amit veszek oda meg vissza volt a 2005-ben készült Ajánlatért. A western műfaj újraélesztéséről, a nagyszerű történetről és színészi játékról írtak, így nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzem meg a filmet. Már a film első pillanattól kezdve észrevehető volt, hogy itt nem egy szokványos westernnel lesz dolgom.

Valamikor a 19. század végefelé Ausztrália kies vidékén, egészen pontosan egy romos bordélyházban a hírhedt Burns fivérek két tagját elkapják a helyi rendfenntartók. Az angol százados, Stanley (Ray Winstone) ajánlatot tesz az idősebb testvérnek: őt és öccsét szabadon engedi, ha karácsonyig idehozza a legvérszomjasabb Burns-fivér hírében álló bátyja holttestét. Így Charlie-nak (Guy Pearce) kilenc napja van, hogy megtalálja és megölje a hegyekben bujkáló Arthurt (Danny Huston).

Az író, Nick Cave legnagyobb húzása az volt, hogy történetének helyszínéül szülőföldjét, Ausztráliát választotta. Persze, miért is választotta volna Amerikát, mégis az őslakosokkal, a mocskos és bűzös betelepültekkel, illetve a terméketlen és élhetetlennek tűnő sivataggal a földi pokol elevenedik meg előttünk. Nem csoda, hogy a fejvadász részegen is földi létének leggyűlöletesebb állomásaként említi a körülötte lévő tájat. Az abszolút jó és erkölcsös karakter is hiányzik a palettáról, a helyiektől kezdve a bűnözőkig mindenki bűnös, egyedül a kívülálló százados próbál tenni valamit a helyzet ellen, nem sok sikerrel.

Az ajánlat atmoszférája elsőre engem nem fogott meg annyira, aztán olyan fél óra elteltével szinte tátott szájjal néztem az eseményeket. A brutális jelenetekben bővelkedő film engem a végére teljesen letaglózott, annak ellenére, hogy igazán nem lepődtem meg a befejezést illetően. A rám gyakorolt hatás a hangulatnak és a kiváló színészi játéknak köszönhető. Tényleg, mindenki remekel, Guy Pearce-tőlé kezdve az Arthurt alakító Danny Hustonig. Egyedül Stanley feleségét alakító színésznő éreztem egy fokkal gyengébbnek, de lehet, hogy ez csak a kevésbé szimpatikus szerepének tudható be. Egy szó mint száz Az ajánlat egy igen jól sikerült film, legalábbis nekem nagyon tetszett, ezért is kap 9/10-es osztályzatot tőlem.

Ridley Scott a Gladiátor kritikai és anyagi sikereit meglovagolva egy igazán kemény fába vágta fejszéjét, hiszen Mark Bowden, Amerika 1993-as, balul elsült szomáliai beavatkozásáról készült könyvét adaptálni igen merész vállalkozásnak tűnt. A Delta Force és Rangers alakulatok főszereplésével lezajlott, eredetileg gyors lefolyású túszejtő akció a várakozásokkal szemben igazi katasztrófának bizonyult: a több ezer főből álló szomáliai gerillahadsereg bekerítette az amerikai különítményt, akiket sem helikopterekkel, sem pedig lánctalpasokkal nem tudtak kimenekíteni a város ENSZ által nem felügyelt területéről. Így az eredetileg félórásra tervezett küldetésből egy 24 óráig tartó elkeseredett állóháború lett. A cím a felkelők által lelőtt, és ennek következtében a földbe csapódott Black Hawk típusú helikopterre utal, aminek a legénységét élve vagy holtan, de ki kell menekíteni az ellenséges zónából, hiszen a felső utasítás így szól: "Mindenkit hozz haza!".

A Sólyom végveszélyben legnagyobb nehézsége, hogy a korabeli események nehezen illenek egy jól megszokott háborús film dramaturgiájába. Ennek két fő oka van: rengeteg szereplő van, nincs egy markáns egyén, akiből többet látnánk, és ezáltal uralná a vásznat; a politikai és katonai helyzet kb. félórás felvázolása után a küldetés bemutatása kezdődik, ami gyakorlatilag egy több, mint másfél óráig tartó, fegyverropogástól és robbanásoktól hangos akciójelenet. Ennek következtében a filmnek nincs igazi tetőpontja, a karakterfejlődés minimális, a mondanivaló pedig kimerül a háborúval kapcsolatos szokásos frázisokban (ez nem a ti háborútok; a háború kegyetlen; mit keresünk mi itt?). Egyedül a Delta Force-os Eric Bana a "Miért csináljátok ezt?" kérdésre adott közömbös és enyhén cinikus válasza mondható figyelemreméltónak, bár mintha már ezt is hallottuk volna párszor.

Ahogy azt már említettem, a Sólyom végveszélyben eltér a háborús filmekre jellemző szerkezettől, emiatt az üres jelzőt könnyedén rá lehet aggatni Scott művére. Ellentmondásos ugyan, de pont ez a rendhagyó stílus a film legnagyobb erénye. Hiszen a kliséket már úgy is láttuk, vagy hallottuk százszor, viszont egy keserves harc ilyen realista és részletes bemutatását még talán sohasem. Látszik, hogy Scott a valóság lehető leghűbb visszaadására törekedett, ami igen hatásossá tette filmjét. A 130 perc így egyáltalán nem válik unalmassá, annak ellenére sem, hogy túl sok minden nem történik a filmben.

A külsőre egymásra végletekig hasonlító, és emiatt sokszor megkülönböztethetetlen színészek, illetve végére fárasztóvá váló fegyverropogás és a számtalan elhalálozás elég zavaró, mégis a film összességében élvezetes marad. A merész elképzelés miatt a 7/10-re értékelem a Sólyom végveszélybent.

A Halálfutam lehetne minden idők legjobb számítógépesjáték-adaptációja, ha előbb nem egy 1975-ös film remake-je lenne. Tudom, hülyén hangzik az előbbi mondat, de ha csak azokat a bizonyos futamokat vesszük a filmből, akkor igaz az állítás. Mert a címben is szereplő autóverseny - amiben a földön lévő szimbólumokon áthaladva aktíválódnak a fegyverek - a 90-es évek végi multiplayer autós-üldözős játékokat idézi, természetesen egy adag Carmageddon utánérzéssel nyakonöntve.

Mindehhez az alapötlezthez az írók körítésnek annyit találtak ki, hogy az egykori autóversenyzőt (Jason Statham) felesége megölésével börtönbe juttatják, és ráveszik, hogy induljon egy rabok között rendezet halálfutamon, amit ha megnyer, szabadon hazamehet. A háttérben persze egy hataloméhes nő áll, aki csak ki akarja használni hősünket a nézőszám növelése érdekében.

Az első mondatom ellenére a Halálfutamot nem mondanám túl jó filmnek. A sztori kiszámítható és a kötelező felvezetés is elég nyögvenyelős. Azonban a filmnek nem a színészi játékban és a történetben kell erősnek lennie, hanem az akciókban. Mindez pedig szerencsére sikerül, hiszen a börtöntöltelékek őrült harcát iszonyat pörgősre és élvezetesre készítte el Paul W. S. Anderson és csapata. Kellően véres és vicces is, szóval ezzel kapcsolatban semmi ok nem lehet a panaszra. Az akciók közötti átkötő szakaszokat pedig a számító ribanc börtönigazgatónő, Joan Allen és Statham jócsaj navigátora, Natalie Martinez mentik meg a teljes unalomtól. Így a film 100 perce az első 20-at leszámítva nézhető, sőt néhol egészen élvezetes is.

Összességében közepes film marad a Halálfutam, ami feladatát teljesíti, hiszen 100%-ig kikapcsolja az embert. Ezért megérdemel egy 6/10-et, mert egyszer simán jó volt.