Will Smith nem tud hibázni. Legalábbis az anyagiak terén nem. Itt van ugyanis a nyár egyik legnagyobb blockbustere, a Hancock, ami Smith-nek sorozatban a nyolcadik 100 millió dollár felett teljesítő filmje. Az persze már más kérdés, hogy filmjei színvonala hagy némi kívánnivalót maga után. Igaz ez Hancockra is, ami ugyan elég ígéretesen indul, mégis egy közepes, kusza egyveleg lesz belőle.

Kár érte, hiszen az ötlet remek: adott egy alkoholista, normális emberi kapcsolatokra képtelen szuperhős, aki ha kedve szottyan, segít a bűnüldözésben. Ilyenkor a költségkímélő megoldások helyett inkább a látványos megtorlást választja, a lakosság nemtetszését kiváltva ezzel. Mivel gyakorlatilag legyőzhetetlen, senki sem tudja megfékezni "ámokfutását". Egy nap azonban megmenti a menedzser Ray életét, aki eltökéli, hogy Hancockot újra népszerűvé teszi a lakosság körében.

Nagy kár ezért a filmért, mert bizony sokkal többet is ki lehetett volna hozni az ötletből. A furcsa főhősnek köszönhetően adott volt a lehetőség egy csomó komikus szituációra, azonban ezt Peter Berg csak félig használta ki. Mert tényleg volt pár igazán szellemes poén a filmben (nem csak a szokásos erőltetett és fárasztó viccek), de mindez kevés volt, hogy elvigye a hátán a produkciót. Sajnos a Hancock készítői a könnyed, látványos szórakoztatás mellett érzelmi szálat is bele akartak erőltetni a kötelező játékidőbe. Ez persze elsülhetett volna jól is (mint pl. a Vasembernél), itt azonban a rettenetes háttértörténet miatt nem volt reális esély erre. Tényleg, a forgatókönyvírók jobban is megerőltethették volna magukat, mert ez a sztori harmatgyenge lett. Nagy kár, hogy a fordulatok  megalapozatlanok, illetve hogy normális ellenség sem kerül Hancockkal szembe. A Batman Beginsnél ezerszer jobban érezhető a karakteres ellenfél hiánya. 

Rövid film, rövid kritika

Mindezek mellett a látvány terén sem hagy maradandó nyomot a film a nézőben: a CGI használata majd mindenhol érezhető, az akciók koreográfiája pedig olyan semmilyenre sikerült. Kicsit elcsépelt kijelentés, de a Hancock esetében tényleg igaz: volt potenciál a filmben. Egyszer simán meglehetett nézni (köszönhetően a durván rövid 84 percének), de repetázni biztosan nem fogok: 5/10 a vége.

Az én fő szándékom, hogy végre valahára napiblog legyen a Kalózblog. Mivel heti 4-5 bejegyzésnél egyszerűen nem tudok többet kipréselni magamból, ezért megteszem az első logikus lépést az ügy érdekében, és megkérdzem, szeretne-e valaki csatlakozni a blog fantasztikus szerzőcsapatához? Ha bárki szívesen írna filmekről, sorozatokról, zenéről, tévéről vagy bármilyen popkulturális eseményről, küldjön egy irománnyal csatolt e-mailt az alábbi címre: kalozblog@gmail.com. A bekerülési esély közel 100%, úgyhogy feltehetően egy bátor jelentkezőt sem fog csalódás érni. Azt hiszem ennyi. Gyertek!

Elsőre talán furán hangzik, de a Max Payne esetében kétség kívül a hasznunkra vált a világpremierhez viszonyított kéthetes csúszás. Mert az elmúlt majd három hétben a lehúzó kritikák és a közönség negatív reakcióit látva előre fel lehetett készülni a csalódásra. Hiszen a Max Payne a nagyszerű előzetesek láttán egyértelműen az idei év egyik legnagyobb csalódása.

A kultusz státuszú számítógépes játék mozgóképes adaptációja az első két rész sztoriját és karaktereit gyúrja össze egy fordulatoktól mentes lineáris történetté. Payne, 3 évvel felesége és kisbabája meggyilkolása után a döglött akták osztályán a lezáratlan ügyekkel foglalkozik. Elsőszámú feladata természetesen családja gyilkosainak az előkerítése, ami egy eddig figyelmen kívül hagyott nyom, nevezetesen egy új kábítószer feltűnése következtében előrelépéssel kecsegtet. Max az ismeretlen Mona Sax-szal szövetségre lépve próbálja véglegesen lezárni az ügyet.

Egy egész sokat ígérő kép

Nehéz belekezdeni a film kritikájába a játék említése nélkül. Hiszen a Max Payne a 2000-es évek forradalmi programja volt, ami a sötét noir hangulat, a képregényes átvezetők, illetve a látványos akciók révén vált kiemelkedővé. Egy pillanatig sem lehet tagadni, hogy a játék filmes vonatkozásai miatt volt ennyire élvezhető. Gondolok itt a Mátrix-szerű bullet-time hatásra, az ismert filmek helyszíneit megidéző környezetre és a mozikba illő látványos akciókra, illetve átvezető videókra. Az adaptáció készítőinek nem volt könnyű dolga, mivel a különböző filmekből lopott jelenetekkel bővelkedő játékból nehéz kreatív és mindenek előtt eredeti mozit készíteni. A kulcs talán a noir stílus, a sötét helyszínek és az extrém akciók kivitelezése lehetett volna, de mindezek kínálta lehetőséggel nem élt John Moore és csapata.

Pedig a film egész jól indult: a sötét képek, a játékból ismert helyszínek, a havas város (ami eléggé emlékeztetett Sin Cityre, de szerintem ez a legkevesebb), illetve egy-egy eltalált beállítás iszonyat hangulatossá tették az első fél órát. Azonban a játékban ennyi idő alatt már megöltünk vagy 50 embert, a filmben viszont Max Payne-nek sehogy sem akaródzott elkezdeni a mészárlást. Hullahegyek helyett a nyomozás lett a fő vonal, ami az idő előrehaladtával egyre unalmasabbá vált. Mindezt a logikátlan lépések, az értelmetlen mellékszereplők (Mona Sax vezetésével), és a Mark Wahlberg hiteltelen játéka csak még inkább tetézte. Majd egy órát kellett hát várni az első komolyabb akcióra, ami a mai akciófilmekhez mérten jó szándékkal is csak közepesre sikeredett. Nem csoda, hogy a rajongók is nemtetszésüket fejezték ki a filmmel kapcsolatban, hiszen a játék védjegyének számító bullet-time effektus minimális hangsúlyt kapott.

Ilyen fasza jelenet nem volt a filmben

A színvonal tehát az érdekesnek ígérkező bevezetéstől kezdve folyamatosan csökkent. Az egyértelműen rossz forgatókönyv mellett, azt hiszem, a színészeket is nyugodt szívvel lehet szidni, mivel pl. Marky Mark nem csinált semmit az égvilágon, a megtört zsaru helyett egy érzéketlen tuskót láthattunk csak. Szomorú, hogy a pályák közti átvezető képregény rajzolt figuráinak több érzelem volt az arcán, mint a film főszereplőjének. Szegény Wahlberg, idén az Esemény után egy újabb rettenetes szereppel rukkolt elő. Visszatérve a legelső gondoltra, a Max Payne esetében hatványozottan örülhetünk a kéthetes csúszásnak, hiszen minimális elvárásokkal komolyabb bosszankodás nélkül simán végig lehetett nézni a filmet. Ha nem így látom, akkor 2/10-nél biztosan nem adtam volna rá többet, így viszont jó volt egy 4/10-re.

A mostani tízesnél kissé eluralkodott rajtam a nosztalgia, ezért az átlagosnál több gyerekkori kedvenc ért el egész jó helyezést. Tudom, hogy a legtöbbnél százszor jobb mozik léteznek, de egyszerűen imádom ezeket a filmeket.

70. Sivatagi cápák (Three Kings, 1999) – r: David O. Russell; fsz: George Clooney, Mark Wahlberg, Ice Cube, Spike Jonze

Okok: Mert a Sivatagi cápák akadályozta meg, hogy az egykor népszerű háborús akciófilmek végleg a B filmek világába süllyedjenek. Az Öbölháborúban meggazdagodni kívánó négy szerencsevadász amerikai katona kalandjának bemutatása lazára és stílusosra sikerült, emellett pedig megismerhetjük az iraki helyzet ésszerűtlenségét nagy adag iróniával nyakon öntve.

Jelenet: Clooney próbálja rávenni a dezertált iraki katonákat, hogy szívességből segítsenek nekik.

69. Kincsvadászok (The Goonies, 1985) – r: Richard Donner; fsz: Sean Astin, Josh Brolin, és számos, mára elfeledett gyerekszínész

Okok: Gyermekkorom egyik nagy kedvence, amiben minden benne van, ami egy színvonalas gyerekfilmbe kell: egy csomó kissrác, akik közül mindenkinek van valami heppje, karikatúraszerű gonoszok és egy félelmetes hely, aminek a legmélyén egy elfeledett kincs lapul. Számomra ez a gyerekfilmek koronázatlan királya.

Jelenet: Tuskó bevall mindent Fratelliéknek.

68. Indul a bakterház (1980) – r: Mihályfy Sándor; fsz: Olvasztó Imre, Koltai Róbert, Haumann Péter, Horváth Teri, Molnár Piroska

Okok: Most komolyan, hogy lehetne kihagyni az ízes beszédű Regös Bendegúzt a listáról, aki mindig rosszban jár, és mindig túljár a felnőttek eszén.

Jelenet: Gondolkodom, de egyszerűen nem tudok tiszta szívvel egyetlen jelenetet sem kiemelni, mert annyira jó az egész film.

67. Jurassic Park (1993) – r: Steven Spielberg; fsz: Sam Neill, Laura Dern, Jeff Goldblum, Richard Attenborough

Okok: Mert ez volt az a film, ami kiskoromban letaszította az addig abszolút kedvenc Csillagok háborúját az akkori listám első helyéről. Nem csoda, hogy két hónapon belül több mint tízszer néztem meg egy rettenetes minőségű kalózkazettán a filmet. Hát igen, Spielberg mester kétség kívül ért a szórakoztatáshoz, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Jurassic Park anyagi és kritikai sikere.

Jelenet: A vihar miatt megállásra kényszerült autók mellett megjelenik a T-rex.

66. Dogma (1999) – r: Kevin Smith; fsz: Ben Affleck, Matt Damon, Linda Fiorentino, Chris Rock, Alan Rickman, Jason Lee

Okok: Kritika. Kevin Smith második legjobb Jay és Néma Bob filmje, amiben a valláshoz, az egyházhoz és a hithez való viszonyulását mutatja be egy fergeteges történetben, iszonyat szellemesen.

Jelenet: A két száműzött angyal, Loki és Bartleby leszámolása az étteremlánc bálványimádó vezetőivel.

65. Az őrület határán (The Thin Red Line, 1998) – r: Terrence Malick; fsz: James Caviezel, Ben Chaplin, Sean Penn, Nick Nolte, és még egy rakat sztár, akik két perc után meghalnak

Okok: Az első olyan háborús film, ami nem a bajtársiasságot hangsúlyozza, hanem azt mutatja be, hogy minden egyes katona rohadtul egyedül van, és igazából nem számíthat senkire. Malick filmjében a természet legalább olyan hangsúlyt kap, mint az értelmetlen harc és rombolás.

Jelenet: Többször is visszatérő megoldás, amikor a véres harctól elfordul a kamera és a dzsungel érintetlen világát mutatja inkább.

64. Casino (1995) – r: Martin Scorsese; fsz: Robert De Niro, Joe Pesci, Sharon Stone

Okok: Scorsese második legjobb gengszterfilmje, ami ugyan a Nagymenők receptje alapján készült, mégis egyedi tud maradni. A szervezett bűnözés Mekkájában, Las Vegasban játszódó történetben a maffia működése mellett az emberi kapcsolatok bemutatása is fontos szerepet kap.

Jelenet: Ász és Nicky körülményes találkája a sivatagban.

63. Amerikai história X (American History X, 1998) – r: Tony Kaye; fsz: Edward Norton, Edward Furlong, Beverly D’Angelo

Okok: Igen, az Amerikai história X egy kissé szájbarágós tanmese a rasszizmus és a gyűlöletkeltés ellen, mégis mindamellett, hogy szükség van az ilyen filmekre, Kaye alkotása olyan problémákra hívja fel a figyelmet, amikről mindenki úgy tesz, mintha nem is léteznének.

Jelenet: Derek a gyilkosság után tarkóra tett kézzel, mosolyogva várja a rendőröket.

62. Az ember, aki ott sem volt (The Man Who Wasn’t There, 2001) – r: Ethan és Joel Coen; fsz: Billy Bob Thorton, Frances McDormand, James Gandolfini

Okok: Coenék, a rájuk oly jellemző, a véletlenek folytán balul elsült bűnügyi történetet az 50-es évek fekete-fehér világába helyezték. A karakterek most is elnagyoltak, élükön a láncdohányos borbéllyal, akit a legtöbben emberszámba sem vesznek. És ez a film a legjobb bizonyíték arra, hogy vannak filmek, amiknek az előnyére válik a fekete-fehér fényképezés.

Jelenet: Az ügyvéd magyarázása a rácson bevilágító napfénnyel.

61. Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind; 2004) – r: Michel Gondry; fsz: Jim Carrey, Kate Winslet, Elijah Wood, Kirsten Dunst, Tom Wilkinson

Okok: Kritika. Charlie Kaufman agyament ötletéből készült szürreális film a férfi és nő közötti kapcsolatot vizsgálja, életszerű végkicsengéssel, keserédes szájízt hagyva maga után.

Jelenet: Joel és Clementine hanyattfekvése a befagyott tavon.

A 2000-es évek egyik legjövedelmezőbb vállalkozása az animációs film. Hiszen a Toy Story első része óta, elsősorban az utóbbi 8 évben igencsak megszaporodtak a 3D-s technikával készült rajzfilmek, amik szinte kivétel nélkül jól teljesítenek a mozipénztáraknál. Viszont a dömping következtében a színvonal is elkezdett zuhanni. A Némó nyomában óta nem találkoztam egyetlen igazán élvezetes alkotással sem (nekem a WALL-E sem volt katartikus élmény). Aztán pár napja megnéztem a 4 éve készült Hihetetlen családot, ami az első perctől kezdve teljességgel magával ragadott.

A történet alapját egy szuperhősökkel telezsúfolt világ képzi, amiben a különleges képességekkel rendelkező önkéntes világmegmentők már inkább az állam kárára sem mint hasznára vannak. Ezért a szuperhősöket nyugdíjazzák, akik személyazonosságukat megváltoztatva illeszkednek be a társadalomba. Így tesz az Irdatlan házaspár is, akinek gyerekei szintén szuperképességgel lettek megáldva. A szürke hétköznapok azonban a gonosz feltűnésével egyszer csak véget érnek, és ismét szükség lesz az évek óta méltatlanul mellőzött régi vágású álarcos igazságosztókra.

Hogy miért tetszett különösen az Hihetetlen család? Elsősorban a frappáns története miatt, ami a képregényhősökre jellemző összes elemet felhasználva tiszteleg a műfaj előtt. A karakterek tökéletesen beleillenek a környezetbe, a képességek rejtette poénok kihasználása nagyszerű, emellett a sztori még fordulatokban is bővelkedik. Sok animációs filmmel ellentétben a Hihetetlen család tényleg szellemes, a környezet és a szituációk kiváló  alkalmat teremtenek egy-egy poén elsütéséhez.  A grafika stílusos, az akciók megvalósítása pedig szinte tökéletes. Tehát a Hihetetlen család 100%-ig él az animációs tér nyújtotta lehetőségekkel: a figurák karikatúraszerűek, az akciók látványosak, ötletesek és iszonyat pörgősek is. Valahogy minden jelenet a helyén van, semmit nem éreztem túlzónak, vagy zavarónak, az egész film alatt nagyon jól szórakoztam.

A meglepően hosszú, majd 2 órás játékidő simán elröppent, nem úgy mint a már említett WALL-E-nél. A két Pixar mű összehasonlítását azért hegyezem ki ennyire, hogy emlékeztessek mindenkit, mennyivel jobb rajzfilmek is készültek a cég égisze alatt. Ez elsősorban a szemétrakodó robot a legjobb film kategóriájában való jelölése miatt fontos, hiszen a Szörny rt., a Némó nyomában és a Hihetetlen család is sokkalta szórakoztatóbb volt a legújabb Pixar filmnél. Visszatérve Irdatlanékra, én nem tudok egy rossz szót se írni erről a rajzfilmről, ezért megkapja tőlem a maximális 10/10-es osztályzatot. Elsőrangú szórakozás volt, mindenkinek csak ajánlani tudom.