A 2000-es évek paródiafilmjei témaválasztás és humor terén annyiban merülnek ki, hogy az éppen felkapott, sikeres mainstream filmek történeti elemeit és emlékezetesebb karaktereit figurázzák ki. Ezek a paródiák (Horrorra akadva, Bazi nagy film, stb.) csak rövid ideig "élvezhetők", hiszen a legtöbb céltáblának használt film éveken belül érdektelenné válik, így mondjuk 10 év múlva már senki nem fogja érteni, hogy anno melyik filmre is utaltak. A Shaun of The Dead azért nem tartozik ezen paródiák közé, mert annak ellenére, hogy konkrét filmekre is tesz utalást, nem pár ócska blockbustert, hanem egy zsánert figurázik ki. Mert bár a többség életében nem látott zombifilmet, mégis mindenki tudja, hogy milyenek az élőhalottak, és hogy lassan sétafikálnak, meg harapdálják az élőket. A zombis klasszikusok paródiája mellett (ami egyfajta tisztelgés is) a Shaun of The Dead-nek megvan a saját egyedi stílusa is, ami által létrejön az utánozhatatlan hangulat. Nem csoda, hogy Romantikus komédia, zombikkal a film szlogenje.

A történetről annyit, hogy a főhős Shaun (Simon Pegg) és barátnője, Liz (Kate Ashfield) kapcsolata zátonyra fut, többek között Shaun legjobb barátjának, Ednek (Nick Frost) is köszönhetően. A szakítással egy időben furcsa betegség kezd egyre gyorsabban terjedni London városában. Miután a főhősök ráeszmélnek, hogy mi is folyik körülöttük, összeszedik szeretteiket, és megpróbálják közösen túlélni a viharos eseményeket.

Két jelenetet leszámítva nincs sok fetrengős-visszatekerős poén, azonban a helyzetkomikum, a zseniális szövegek és az arcjáték miatt végig mosolyog az ember. A visszatérő dolgok, mint a Cornetto meg a Winchester pedig rohadt jó hangulatot teremtenek. Egyébként jópár apróság a Hot Fuzzban is visszaköszön. A készítőkön (Simon Pegg, Edgar Wright) végig érezni, hogy imádják a zombis filmeket, és az ő átíratuk tényleg tisztelgés a műfaj előtt, nem peig öncélú gúnyolódás. Még megemlíteném a meglepően ötletes fényképezést is, nem egy vicces jelenet köszönhető az operatőr és a vágó szinte tökéletes megoldásainak.

A színészi játékot szintén kiemelném, Pegg és Frost zseniális párost alkotnak, Shaun pofái, és Ed két pillanatozása mind-mind apróság, de marha jó poén. Szerencsére mellettük sem törpülnek el annyira a mellékszereplők: Ashfield Liz szerepében szintén jó választás volt, aztán ott van még Shaun anyja, és az Igazából szerelem Billy Mackje, Bill Nighy is. Meg persze Liz barátai, az elviselhetetlen David (Dylan Moran) és a tehetségtelen színésznő, Mary (Nicola Cunningham).

A szereposztás tehát nagyszerű, a hangulat zseniális, a poénok jók, szóval nem is ragozom tovább, a végeredmény egy jól megérdemelt 10/10. Az ötletből tényleg kihozták a maximumot, a klisék tömeges használata ellenére teljesen egyedi tudott maradni a film, ami azért elég nagy szó.

Tudjátok van néha az az érzés, amikor nem tudod eldönteni, hogy amit látsz az komoly-e vagy sem. Ilyenkor általában kényszeredetten nevet az ember vagy kapcsolja ki  a francba a tévét. A Diary of The Dead-del kapcsolatban én is csak ültem, és néztem, hogy mi van? Már a nyitó képsor is necces: a letakart halott felébred és bizonytalan lépéssekkel, iszonyat lassan elindul az élők felé, hogy megharapjon valakit. Aztán megismerjük a főszereplőket, akik épp zombis filmet forgatnak (muhaha mekkora poén), és már ekkor is elkezdik szidni a rendező/operatőr gyereket, Jasont, hogy mekkora szar, amit csinál. Miután mindenki lelép, hazafelé menet a híreket hallva (miszerint elszabadult a pokol) Jason elhatározza, hogy leforgatja élete dokumentumfilmjét a világvégéről, amit majd jól feltöt a netre, hogy minél többen meg tudják nézni (állítólag 76 ezren 8 perc alatt).

Elvileg kézikamerával felvett filmet láthatunk, a gyakorlatban azonban szó sincs Cloverfield féle rángatózásról. Néha azért oldalra borul a kamera, meg beremeg a kép, de alapjába véve hagyományos módon van fényképezve a film. Hogy most ez jó-e vagy nem, azt el lehet dönteni. Szerintem így még komolytalanabb volt a Diary of The Dead, még kevésbé volt ijesztő. Visszatérve a sztorira: nálam már a 6. percben elvesztette a hitelét a film, amikor a rendező csávó csaja elkezd beszélni, hogy ő vágta össze a végleges változatot, plusz narrációt és zenét is rakott a film alá, hogy mi, nézők megijedjünk. Hmm, nem semmi szöveg, és ez még mindig Romero jobb húzásai közé tartozik.

Mert a forghatókönyv valami olyan eszeveszett szar, hogy még maga Uwe Boll is térdre borulna előtte. A párbeszédek, a karakterek... úristen. Az alkoholista professzor, akinek egyetlen szavát sem lehet érteni, vagy az amish süket parszt. WTF? Egyébként a prof hogy az istenbe került a csapatba? Nem is értem. Színészi játékról ne is beszéljünk, mert az természetesen nincs. Mivel egyetlen szereplővel sem igazán lehet együtt érezni, az ember azt várná, hogy mindenkit mészároljanak le kíméletlenül, ehhez képest az elhalálozások a zombik gyorsaságával egyenesen arányosan következnek be.

Viszont látunk pár tényleg kreatív halált, amik sokat dobnak a hangulaton. A hangulatot pedig még értékelni is lehet, ha teljesen B (sőt Z) filmként tekintünk a Diary-re. A sztori így megfelelő is, a színészi játék ugyan még mindig szar, de ez hozzá tartozik a feelinghez. Azonban még ekkor is felmerül a kérdés, hogy mennyire parodia a film? Ez számomra örök rejtély marad. Mindezek tükrében a végeredmény legyen 3/10. Tudom, hogy bőven túlértékeltem, de az ötletes halálok, a két ijesztés, a vicces beállítások, és a professzor egyik mondata, amin fetrengtünk a röhögéstől talán magyarázza a végső pontszámot. És még mielőtt elfelejteném a legfontosabbat: semmilyen körülmények között ne nézd meg egyedül a filmet, de tényleg ne!

Ed Waxman: És mivel foglalkozol?

Susie: Ápolónő vagyok...

Ed Waxman: Mennyire ritka és megbecsülendő munka ez, önzetlenül segíteni a rászorulókon, beteg embereket gyógyítani.

Susie: ...egy abortuszklinikán.

Az idézet nem pontos, és csak azért kezdtem így a bejegyzést, hogy tudjátok kb milyen szintű poénokra lehet számítani. A történet röviden annyi, hogy Ed egy született lúzer, aki nehezen ismerkedik a másik nem képviselőivel. Születésnapja apropóján bátyja, Cooper elhatározza, hogy a hétvége alatt becsajoztatja egyetlen öcsikéjét. Persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezték, minden balul sül el, de azért a végénre megoldódnak a dolgok.

A Hosszú hétvége kicsit megkésve született, hiszen a stílusban hasonló filmek (Eurotrip, Cooltúra) már túl vannak fénykorukon, a Harold és Kumar kalandjaival felélesztett új divatnak pedig nem felel meg. Ez például abból is jól látszik, hogy Ed gyerekként mindent kamerára vett, ilyen Csííízbe való vicces balasteket, amiket folyamatosan bevágnak a film közben. Igen, a nevetséges hasraesésekből tényleg van pár mulatságos, de a többség csak szimplán unalmas. Aztán még a testnedvek és a fingós-szarós poénok is előkerülnek, amik a film abszolút mélypontjainak számítanak. Ezek tehát nagyban rontják a Hosszú hétvége színvonalát, azonban akad pár emlékezetes poén is, amiken két sör után kifejezetten nagyokat nevettem. Az egyik ilyen a fenti idézet.

 A színészi játék és a történet elemzését -azt hiszem érthető okokból- inkább kihagynám, helyette rátérnék a végső értékelésre: tudom, hogy elég béna filmről van szó, ami minden szempontból rosszabb a Cooltúranál és a Eurotripnél, fényévekre van Harold és Kumártól, és 4/10-nél jobbat nem is érdemelne, én mégis megadom a 6/10-et. Ez a film előtt/közben elfogyasztott alkoholmennyiségnek és a minden hülyeségen nevető társaságnak tudható be, akikkel tényleg hangulatos és élvezetes volt nézni a filmet. Mondom nem nagy élmény a Hosszú hétvége, de ha adottak a körülmények jól lehet szórakozni rajta.

Kicsit megkésve, de én is megnéztem a Bakancslistát. No nem egy moziban, hanem otthon a tévé előtt. Ez mindenképpen jó döntésnek bizonyult, hiszen a Bakancslista tévére való. Mondjuk szombat délután a Hallmarkra, amit elég fél szemmel is nézni. A tévéfilm hangulat a történet átlagosságából, lassúságából, és a nevetséges odafényképezésekből adódik. Ha nem Morgan Freeman és Jack Nicholson lennének a főszereplők, akkor az életben nem kerül mozikba a film. És most tényleg csak a nevük számított, hiszen szerepüket jópáran el tudták volna játszani ugyanígy.

Az autószerelő Carter Chamber (Freeman) és a milliárdos Edward Cole (Nicholson) rákos betegek, akik ugyanabban a korházi szobában szembesülnek azzal, hogy már csak 6 hónap maradt hátra életükből. Carter saját maga szórakoztatására összeállít egy bakancslistát, amin olyan dolgokat jegyez fel, amit véghez akart vinni életében. Cole csatlakozik az ötlethez, és közösen elhatározzák, hogy megvalósítják be nem teljesített vágyaikat, álmaikat.

A sztori végülis nem lenne rossz, de sem a forgatókönyv, sem pedig a rendezés nem tudja kihozni az ötletből a maximumot. A felvezetés lassú, a poénok nem rosszak, de a  mosolygós határt soha nem lépik át. Tudom, hogy ez elvileg egy dráma, de azért lehetett volna több vicces jelenet. Ami volt mondjuk nem volt rossz (főleg a Thomasszal kapcsolatos poénkodások), de nekem ez bizony kevésnek bizonyult. A két főszereplő teljesen rendben volt, leszámítva azt, hogy Freeman karakterét nagyon okosnak és műveltnek akarták ábrázolni, ám Carter többször volt okostojás és tudálékos, mint jófej és művelt. Ha életem utolsó utazásán valaki mindennek a történetét elmondaná anélkül, hogy kérdezném vagy egyáltalán érdekelne, az biztos, hogy az első adandó alkalommal ott hagynám az út szélén.

A történet tehát szándékosan az érzelmekre próbál hatni, ez a film visszhangjából ítélve sokaknál sikerült, nálam azonban inkább az unalmat hozta elő. Ha mondjuk 15 perccel hosszabb a film, tuti, hogy bealszom a végén. A tévéfilm hangulatra visszatérve a két öreg mellett a környezet is csak felerősítette a Hallmark érzetet: az odafényképezősdi, az 50-es évekre emlékeztető műkövek és stúdiódíszletek csak még inkább nevetségessé tették a filmet. A középszerűségre a másik jó példa a film zenéje: ennyire sablonos, ötlettelen soundtrack-kel rég nem találkoztam. Itt most arra gondolok, hogy bizonyos jelenetekhez tök elcsépelt számokat választottak: pl. az szavannás rész alatt a Lion Sleeps Tonight megy, vagy miközben mutatják az utazást felcsendül az On The Road Again.

Nem szidom továbba a Bakancslistát, hiszen annyira nem rossz film, csak egyszerűen tévére való, nem pedig a mozikba. Mindezek alapján egy 5/10-es osztályzat a megfelelő.

Az Alien vs Predator eddig elkészült két részében a legtöbben csalódtunk (és most enyhén fogalmaztam), hiszen a filmekben egyáltalán nem volt meg az a hangulat, ami miatt annyira szerettük az Alien sorozatot. Pedig alienekből volt bőven, és az emberek is hullottak, mint a legyek, mégis valami nagyon hiányzott az új filmekből (a történeten kívül, ami konkrétan nem volt). Szóval ez a valami számomra az izgalom volt. Mert az Aliens (vagy a magyar cím szerint A bolygó neve: Halál) így asszem negyedszeri nézésre is rohadt izgalmas volt. Erre mindjárt jobban is kitérek, de előbb jöjjön egy kép, és pár szó a történetről.

Az első rész ugye ott ért véget, hogy Ripley felrobbantotta az űrhajót, és a mentőkabinban hibernálta magát, persze csak azután, hogy a zsilip kinyitásával az alient a vakuum kiszippantotta. Több, mint 50 évvel később véletlenül megtalálják a mentőkabint, Ripleynek pedig szembesülnie kell egy-két dologgal: 11 évesnek hitt kislánya 64 éves korában meghalt; az űrhajó felrobbantásának körülményeit vizsgáló bizottság pedig nem találja megfelelőnek Ripley történetét, így bevonják repülési engedélyét. Azonban egy bizonyos Carter Burke a Wayland-Yutani vállalat megbízásából felkéri Ripley-t, hogy egy zsoldosokból álló különítménnyel együtt utazzon el az LV-246 nevű bolygóra, ugyanis az ott élő telepesekkel megszakadt a kapcsolat. Ez persze ugyanaz a bolygó, ahol korábban Ripleyék is leszálltak, így nem meglepő, hogy a földetérés után elszabadul a pokol.

Szóval mitől is kiemelkedő film az Aliens? Az izgalom, a kreatív történet, a háttér-információk, és nem utolsó sorban az akciók miatt. Mindezek egyvelege tökéletes hangulatot teremt a nézőben, aki annak ellenére, hogy "csak egy szörnyes marhaságot" lát, teljesen beleéli magát a történetbe. A két rész közötti átvezetést szerintem jobban nem nagyon lehetett volna megoldani, a bevezetés érdekes és élvezetes. Már a film eleje is tele van feszültséggel, és mindez egyre csak fokozódik egészen a telepre való érkezésik, ahol a filmtörténet egyik legizgalamsabb 15 percét nézhetjük végig. Mikor a katonák csoportokra osztva átfésülik az épületet, előre tudtam, hogy mi fog történni, mégis végig paráztam, annyira jól van összerakva a jelenet. Itt meg is jegyezném, hogy a mozgásérzékelő hatalmas ötlet, a feltűnő pontok és a pittyegés még hatásosabbá teszik a részt.

Ahhoz képest, hogy sci-fi-akció lenne az Aliens műfaja, 75-80 perc után indul csak be az akció. Ez persze nem baj, hiszen a hosszú felvezetés egyáltalán nem tűnik ilyen hosszúnak. Az akciók nagyszerűek, a robbantások, a lények még most is látványosak, ami nem csoda, hiszen James Cameron talán ehhez ért a legjobban. Kiemelném még a helyszíneket és a díszleteket is, amik zseniális atmoszférát teremtenek a történetnek. A színészi játék szintén jó volt, Weavert és a Bishopot alakító Lance Henriksent külön ki lehet emelni, de a kislányt alakító Carrie Henn is jó volt. A zsoldosok karakterét szintén jól eltalálták, vegyük csak pédának Vasquezt vagy az őrült Hudsont, de a többiek is emlékezetek (már aki túléli az első támadást).

Most láttam először az Aliens 20 perccel hosszabb rendezői változatát, és megmondom őszintén, egyáltalán nem tűnt fel, hogy mik a plusz jelenetek a filmben. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy már elég régen láttam az eredetit, mégis egyetlen jelenetről sem gondoltam, hogy ez bizony kilóg a filmből (nem úgy, mint a Gyűrűk uránál). Egyetlen nagy szívfájdalmam van az Aliens-szel kapcsolatban, és az a befejezés, amit már gyerekként is kicsit soknak és hosszúnak tartottam. Az amúgy reálisnak mondható történet itt átcsap irreálisba, és ez nem igazán tetszett. A markológép és a főalien harca mondjuk rohadt jó volt, de a világűrbe szippantás helyett lehetett volna frappánsabb a befejezés. Ezért kap csak 9/10-et az Aliens, ami így is az egyik legjobb sci-fi a filmtörténetben.