Tony Stark (Robert Downey Jr.) a fegyvergyártó műszaki zseni afganisztáni látogatása során fogságba esik, ahol egy elzárt teremben kényszerből egy Jericho típusú rakétát kell előállítania. Ha ellenszegül, megölik, ha engedelmeskedik és elkészíti a fegyvert, szintén megölik. Mivel nincsenek túl jó kilátásai, a rakéta helyett, egyetlen menekülési lehetőségként inkább egy acélöltözéket készít. Ez lesz a későbbi szuperruha prototipusa. A szerencsés menekülés megváltoztatja Stark életét, felhagy a fegyvergyártással, helyette valami olyat akar csinálni, aminek köszönhetően nem halnak meg emberek. Ezt persze nem nézi jó szemmel Stark társa, Obadiah Stane (Jeff Bridges).

A Vasember sokmindenben hasonlít a Batman Beginshez. Ez elsősorban a történet felépítésében nyilvánul meg: a két óra Stark Vasemberré való átlakulásáról szól. Mivel egy többrészes sorozat bevezető részével van dolgunk a film tele van kötelező jelenetekkel. Ez egyrészt jó, mert a néző tudja, mire számíthat, másrészt viszont rossz, mert így nehéz valami kiemelkedőt mutatni. Ez utóbbi a Vasembernek sajnos nem sikerül, de a hangulattal, a látvánnyal, és nem utolsó sorban Stark karakterével ellensúlyozni tudja az eredetiség hiányát. Robert Downey Jr. remek választás volt, teljesen együtt él a szereppel, nála hitelesebben nem sokan játszhatták volna el a Vasembert.

A többi szereplő csak asszisztál neki, Terrence Howard és Gwynett Paltrow ugyanúgy, mint az elsőre felismerhetetlen Jeff Bridges. Visszatérve a hangulatra: ahogy a címben is említettem Stark iszonyat laza, nem az a kifejezett szuperhős alkat. Szerencsére az afganisztáni történések nem változtatják meg annyira, hogy ne legyen több vicces beszólása a későbbiekben. A rendező elsősorban a történet humoros oldalára koncentrált, a háború borzalmait bemutató részek nem kaptak akkora hangsúlyt. Ez persze nem baj, hiszen a film feladata a szórakoztatás, és ennek tökéletesen meg is felel.

A látványt szintén kiemelném, a repülést tökéletesen oldották meg, végig teljesen hiteles volt. Az akciók szintén jók voltak, de ez azt hiszem, egy nagy költségvetésű film esetében elvárható. Pár szót még a szinkronról: Robert Downey Jr.-nak nagyon jó az igazi hangja, és ezt bizony nem adta vissza a magyarhang. Ennek ellenére szeintem nem volt rossz a szinkron, talán Jeff Bridgeshez passzolt legkevésbé a magyarhang, de a film élvezeti értékéből ez semmit sem vont le.

A végeredmény azonban a sok dicséret ellenére csak 7/10. Ez igazából a sablonos történetnek köszönhető. Tudom, hogy bevezető rész, de azért lehetett volna egy kicsit formabontóbb a dolog. Mondjuk az mindenképpen pozitívum, hogy a szerelmi szálat nem erőltették túl. Mindezek alapján a Vasember 2 megtekintése kötelező lesz, hiszen a történetből nagyon jó folytatást lehet csinálni.

Huh, hát nehéz összeszedni a filmmel kapcsolatos gondolataimat, hiszen a Southland Tales semmiképp sem nevezhető könnyen emészthetőnek. Ez persze abból adódik, hogy a sztoriból 2 óráig az ég világon semmit sem értettem. A végén azért valamennyire összeállt a kép. Ilyenkor jön az, hogy meg kell nézni mégegyszer a filmet, mert akkor majd kitisztul a dolog. Az ismétlés persze csak akkor működik, ha valami olyat látsz, ami megérdemli. A Southland Tales azonban nem ez a kategória. Bőven nem.

Vannak filmek, amiket szándékosan teljesen követhetetlenre és érthetetlenre írnak, ilyenek például Lynch filmjei. Ezzel persze direkt bosszantják a nézőt, hogy a többség megutálja a művet, a kisebbség és a kritikusok pedig oda meg vissza legyenek érte, hogy ez mennyire mély értelmű és micsoda mondanivalója van, stb. Ezzel a rajongással teljesen egyet tudok érteni, de csak akkor, ha van alapja. A Southland Tales esetében sajnos nem beszélhetünk ilyesmi alapról, mert mondanivaló az nemigen van. Legalábbis szerinetem nincs. A sztori váza a következő: a világ az apokalipszis szélén van, atomtámadások, háborúk, központosított hatalom Amerikában, gyilkosságok, terrorszervezetek, stb. Rohadt sok szereplő, akiknek mind-mind szerepük van a végkifejletben.

A történésekből nem lehet sokat érteni, az egész kusza, a színészek idiótán játszanak, minden olyan abszurd és kiszámíthatatlan. Ez speciel pont tetszett: a világvégét abszurd módon ábrázolja Kelly, ahol fura szereplők jelennek meg, minden természetellenesnek hat. Erről kicsit a Mechanikus narancs ugrott be, ott láthattunk hasonló dolgokat. A hangulat tehát nem volt rossz (legalábbis az elején), azonban ezen túl teljesen üres a film. Mert amit látunk az tökéletesen értelmetlen, és semmiről sem szól. Mondanivalót én nem bírtam felfedezni. Külön bosszantó, hogy tök snassz dolgok kerültek elő: pl. a Neo-marxisták, mint a legnagyobb terrorszervezet (istenem, miért kell ilyen béna nevet adni nekik), vagy a féregjáratos történet, amit ugye a Donnie Darkoban is láthatunk. Ezt nem is igazán értettem, hiszen Kelly ott tökre körbejárta a témát, felesleges volt mégegyszer előhoznia ezt. Remélem további filmjeiben nem fog előkerülni a téma, mert ez elég béna volt már itt is (nem is hittem el, hogy ezt tolja a képembe befejezés gyanánt).

Aztán ott van a narráció: Justin Timberlake-nél idegesítőbb hangot nem tudom mikor hallottam utoljára. És amiket mond: Bibliai idézetek, Jelenések könyve meg ilyenek. A világvégéhez a Jelenések könyve? Hú de eredeti. És ne mondja nekem senki, hogy mindez csak görbe tükör, és Kelly igazából nem is gondolta komolyan, és mindent átvitt értelemben kell értelmezni. Szerintem Kelly nagyon is komolyan gondolja saját ötletét, ami szerinte valami elképesztően újszerű és zseniális. A Donnie Darko tényleg az volt, ott volt mondanivaló, elgondolkodtatott, a világvége értelmet nyert. Itt azonban semmi ehhez hasonló. A Southland Tales - ahogy azt itt találóan leírták - csak egy nagy zagyvaság

Őszintén szólva nem csodálom, hogy Cannes-ban anno a fél terem otthagyta a filmet, ha ott vagyok, simán lehet, hogy csatlakozom a csordához. Mert bizony én is feleslegenek éreztem azt a két és fél órát, amit rászántam a filmre. Úgy érzem, mintha kiszúrták volna a szememet azzal, hogy rakjam csak össze a történéseket, mert mögöttes tartalmat úgyse fogok találok. 4/10 a vége, ha apokalipszisre vágysz, nézd meg inkább a Donnie Darkót vagy a Nem vénnek való vidéket másodszorra vagy akár tizedszerre is.

Amúgy a legjobb és legrövidebb vélemény a Southland Tales-ről Condy kommentje a Videodrome-on: "Letöltöttem, megnéztem, letöröltem. Ennyi."

Először ez a poszter keltette fel az érdeklődésemet a Walk Harddal kapcsolatban. Aztán kicsit utánaolvastam, hogy miről is fog szólni a film, és az alapötlet szintén bejött: egy képzeletbeli rocksztár, Dewey Cox (John C. Reilly) életét kísérhetjük végig, aki igazából a híres zenészeket és a zenei korszakokat figurázza ki. Hogy ez mennyire sikerült, arra mindjárt rátérek, de előbb berakok egy képet.

Őszintén szólva felemásra sikerült a végeredmény. Mondom, az ötlet nagyon tetszett, de sokkal többet is kihozhattak volna belőle. A poénok nagyrésze nem érte el azt a színvonalat, amitől nagyszerű film válhatott volna a Walk Hardból. Fájó, hogy túlzottan parodiának indul az egész: a fő szál teljesen megegyezik a Nyughatatlannal. Emellett a Rayből is visszaköszön jópár jelenet, mondjuk azok egész jók voltak. Itt most a drogos részekre gondolok, amikor Cox benyit az egyik szobába, ahol a néger haverok füveznek. Meg aztán a családi múltra tett utalások is jók voltak (a főhős testvére balesetben meghal), pl az apuka első mondata mindig az volt, hogy a rossz gyerek halt meg.

A fő probléma tehát a túlzott ragaszkodás volt a Nyughatatlanhoz. Ha nem megy el a film a paródia felé, és az erőltetett poénkodás helyett csak könnyed, laza kifigurázásokat, utalásokat használtak volna, az összkép is jobb lenne. Merthogy tényleg erőltetett volt a film: pl. a Beatles vagy Elvis szerepeltetése. Viszont a Bob Dylan féle utalás zseniális volt, egyértelműen a film csúscpontjának számít. Ha több ilyen ötlet van a forgatókönyvírók tarsolyában (és most itt elsősorban Judd Apatowra gondolok), akkor most az év vígjátékával lennénk gazdagabbak.

A Johnny Cash életéről szóló filmhez hasonlóan a zene itt is főszerepet játszik. A két óra alatt hallható összes dalt a rendező, Apatow és Reilly szerezte. A zenére azt hiszem senkinek sem lehet panasza, ezt csillagos ötösre hozták a srácok. Dewey Cox számait John C. Reilly énekli, kifejezetten élvezetesen. A címadó Walk Hard telitalálat, nagyon fülbemászó sláger, nem csoda, hogy már két napja ez megy a fejemben. Reilly hangját fényezném még, hiszen Bob Dylan és a feket blues-énekesek énekstílusát is nagyszerűen utánozza. Egyébként már beszereztem az albumot, így később egy külön bejegyzést is szentelni fogok a film zenéjének.

Mindent egybevetve nekem tetszett a Walk Hard, ami egy jobb forgatókönyvvel, ötletesebb beszólásokkal sokkal jobb film is lehetett volna. Azért emelem ki megint az írókat, mert ez rajtuk múlt, nem pedig a színészeken, akik egytől egyig jók voltak. 6/10 tehát a vége, kár érte, hogy csak ennyi.