Én nem nézem a Kemény zsarukat, így nem tehetek olyan könnyelmű kijelentéseket, mint például Az utca királyai csak a sorozat gyenge filmváltozata. Mondjuk azt a Shield nélkül is meg lehet állapítani, hogy a film nem túl nagy szám. Persze egyszer bőven meg lehetett nézni, de maradandó élmény semmiképp nem lesz.

A történet ismertetését inkább kihagyom (ha minél kevesebbet tudtok a sztoriról, annál több "meglepetés" fog érni), helyette egy szóban leírom, amit a film után éreztem: felejthető. Hát igen, Az utca királyai semmi újat nem ad, a szokásos zsarufilmes dolgokat láthatjuk túlzásba vitt kézikamerás akciójelenetekkel és egy rakás hullával. A Keanu Reeves által megtestesített Tom Ludlow a filmtörténet egyik legbutább rendőre, aki szimplán nem lát a szemétől. Jó, az tény, hogy egy agresszív állat, de így is csak a főnök kutyája, akit ha nem ösztönöznek kellőképp, akkor az életben nem jön rá, hogy mi folyik körülötte. Ezt persze a múltjával és az abból fakadó alkoholproblémájával (azért a feles vodka ötletes volt) próbálja megmagyarázni a forgatókönyvíró, nem túl sikeresen.

Mondjuk Kenau nem volt rossz, összességében illett hozzá a szerep. A többi színész azonban már közel sem volt ennyire jó: Hugh Laurie hozta a kicsit House-os, genyó, belső ellenőrzést vezető rendőrt (persze, hogy kék ingben egy korházban jelenik meg először), akivel az volt a legnagyobb baj, hogy magának a karakternek nem volt semmi értelme. Forest Whitaker pedig nagyon erőltetett és ami még rosszabb, hamis volt számomra. Nem tudom, hogy a Kemény zsarukban hogy játszik, de itt elég rémes volt. A mellékszereplők közül pedig senkit sem tudnék mondani, aki egy kicsit is emlékezetes lett volna.

Ahogy végigolvastam, amit eddig írtam, jól lehúztam a Street Kingset, pedig ennyire azért nem volt rossz. A 100 perc összességében nem volt unalmas, bár volt egy-két holtpont. A befejezés is kellemes csalódás volt, én rosszabbra számítottam. A film elején egész jó volt a hangulat, és ez nagyrészt a kitűnő helyszíneknek köszönhető. Az akciók kemények voltak, és jó sokan meg is haltak, de kevesebb kézikamerával számomra élvezhetőbb lett volna. És hát tényleg, Az utca királyaihoz hasonló filmeket szokták kifigurázni a vígjátékokban (pl. Vaskabátok), ezért is fájó, hogy a forgatókönyv ilyen béna lett.

Mindezek ellenére egy esti mozizásnak tökéletesen megfelelt a film. Többször biztosan nem fogom megnézni, még úgy se, hogy szerintem 2 hónap múlva már a felére sem fogok emlékezni. 6/10 a vége de csak a szórakoztató-faktor miatt.

Az Út a vadonbához hasonlóan a Wristcutters is egy igazi roadmovie, csakhogy itt a főhősök nem szebbnél szebb helyszíneken utaznak végig, hanem a túlvilág kietlen, egyhangú és végtelenül ronda táján. Hogy hogyan jön a túlvilág a képbe? Egészen egyszerűen: a főszereplő, Zia (Patrick Fugit a Majdnem híresből) miután kitakarította lakását, felvágja az ereit, így a másvilágra jut, ahol rajta kívül csak öngyilkosok vannak. Itt ismerkedik meg Eugene-nal (Shea Whigham) és Mikallal (Shannyn Sossamon), akikkel együtt útra kel az ismeretlenbe.

Az ötlet abszurditása és a helyzetkomikumok kihasználása által válik szórakoztatóvá a film. Annak ellenére, hogy a túlvilágon játszódik a történet (ami ugye csak egy kicsivel rosszabb az evilágnál), végig árad a jó hangulat a jelenetekből. A film humora persze morbid egy kicsit (pl. Nem sokkal az után, hogy megöltem magam, állást kaptam itt, a Kamikaze Pizzánál. és ehhez hasonló mondatok), de pont ezért olyan vicces az egész. A néző a főhősök helyett is végig mosolyog (hiszen a túlvilágon ők nem tudnak mosolyogni), miközben kibontakozik az alcímben is szereplő, szerencsére minden nyáladzástól mentes love story.

A szereplők mind-mind furcsák, ami nem is csoda, hiszen mindegyik saját kezüleg vetett véget életének. Ezekből az öngyilkosságokból jópárat láthatunk is, igen szellemes tálalásban. A színészek amúgy rendesen odatették magukat, és most nem csak a főszereplőkre gondolok: a legtöbb mellékszereplő, akik mind ismerősek lehetnek más filmekből, jelenlétükkel pluszt adnak az összképhez. Mikal, Zia és Eugene nagyon jó csapatot alkot, miközben a rozoga kocsival keresztül szelik a lepusztult vidéket.

A túlvilágról igazából nem derül ki semmi, csak az, hogy létezik, de ennyi bőven elég is, hiszen a film nem erről szól. Roadmovie-ról lévén szó nem meglepő, hogy a Wristcutters kicsit egyenletlen: a nagyszerű és vicces jelenetek mellett kevésbé jók is akadnak. De ez is bőven megbocsátható, hiszen az alapötlet, és a hangulat elviszi a hátán az egészet. ezért is adok 8/10-et a "Csuklónyiszálókra", amit egyszer mindenképpen látni kell! A tovább után pedig egy plakát található, ami szerintem rohadt jól adja vissza a film hangulatát.

Most, az utolsó pillanatban megemlékezem a Kalózblog első születésnapjáról. Itt is van az első poszt. Megmondom őszintén, nem tudom, hogy anno miért indítottam el a blogot, hiszen az első 8 hónapban 20 friss bejegyzés született összesen. Nem számítva a két és fél hónapos nyári szünetet, átlag kéthetente írtam valamit, amit persze a kutya se olvasott. A törés december közepén volt, amikor is kirakták a Dexteres bejegyzésemet a blog.hu-ra. Onnantól kezdve megjött a kedvem a normális blogoláshoz, így azóta már 92 bejegyzés született, amiből 59 filmkritika. Az átlagos látogatottság a 0-10 intervallumból a 100-150 közé emelkedett, amivel jelenleg teljesen meg vagyok elégedve. A nézettség emelkedésének köszönhetően új dizájnt kapott az oldal, amin azért bőven van mit szépíteni.

Az utóbbi hónapokban dap és zsoffa személyében két társszerző is csatlakozott az oldalhoz, így már hárman szerkesztjük a Kalózblogot. Összesen három alkalommal került ki bejegyzés az index főoldalára, ebből a legolvasottabb (5500 fő) a South Park évadnyitó kritikám volt. Örülök, hogy néha kiraknak a főoldalra valamit a blogról, annak már kevésbé, hogy csak a lehúzó, fikázó írásokat. A kommentek számával sem volt különösen problémám (a legtöbb bejegyzéshez mindig hozzászólt valaki), egészen mostanáig. Az utóbbi két hétben alig jött komment a kritikákhoz, bejegyzésekhez. Ezt a visszaesést a popdarálóval kapcsolatos helyzetnek tudom be: többen fórumként használták az oldalt, és ez elriasztotta az idetévedőket. De ez a probléma remélhetőleg véglegesen megoldódott.

Azt hiszem mindent elmondtam, amit akartam, kivéve talán a legfontosabbat: szeretnék köszönetet mondani minden visszatérő olvasónak és állandó kommentezőnek. És mivel már elmúlt éjfél, az évforduló kedvéért visszaidőzítem a bejegyzést.