Filmszíndarab egy felvonásban (Eszter hagyatéka kritika)

Újabb magyar film a kínálatban, amit széles közönségnek szánnak: ezúttal nem egy gagyi vígjáték, hanem egy nagyon is komoly műből készült adaptáció (itt jelzem, hogy nem olvastam Márai regényét, szóval csak a filmről írok), amelyben mozivásznon ritkábban látható színészek is feltűnnek, elég a két főszereplőt kiemelni: Nagy-Kálózy Eszter (ő egyébként hangoskönyvnek is felolvasta a regényt) és Cserhalmi György, de rajtuk kívül is elképesztő gárda állt össze.
Előre lelövöm a poént: szerintem ez egy rossz film. Legalábbis annyi nekem nem tetsző elem volt, hogy még a viszonylag pozitív végső osztályzatom ellenére sem tudnám azt mondani, hogy jó, azazhogy nem rossz. Lássuk ennek az okait!
Először is borzalmas volt, hogy nem aktualizálták a szöveget: az archaikus beszéd nemcsak a nézőnek okoz nehézséget az értelmezésben, de úgy tűnt, a színészek sem mindig tudtak megbirkózni vele, így nem kevésszer éreztem úgy, mintha könyvből olvasnának fel.
Ezzel már utalok a második problémámra is: hiába a nagy nevek, a színészi játék néhol kifejezetten rossz. Nagy-Kálózy reménytelensége néha inkább unottságnak tűnt (de összességében ő azért maradandót nyújtott), Szilágyi Tibor mintha szakácskönyvből olvasna fel, Eperjes Károly meg hát… Eperjes Károly… Mindezek eredménye az lett, hogy hihetetlenül színpadias az egész film – ami igazán fájó volt nekem, hogy még Törőcsik Mariból is hiányzik minden természetesség. Volt viszont jó színészi alakítás is: Cserhalmi végig nagyszerűen hozza a flegma, nemtörődöm figurát, aki mélyen legbelül tisztában van kisszerűségével, és a Nagy-Kálózyval közös jelenetekben végig izzik a levegő köztük.
A film legnagyobb meglepetése számomra azonban egyértelműen Áron László (a fenti képen jobbról a második), aki a tökéletesnél is tökéletesebbet alakít: nagyszerűen adta elő az archaikus szövegeket, hihetetlen átéléssel játszott, minden hangsúlya, gesztusa, mozdulata hibátlan volt.

Sipos József rendező azt nyilatkozta a filmről: „nem erős vágási ritmusban készült, nincsenek gyors váltások…” Hát kurvára vannak! Eddig azt hittem, ez a koncepció része, mert a végére valóban kevesebb vágással dolgoztak, de a film kétharmadáig még a tájképeket sem tartották ki öt másodpercnél tovább, hát még a cselekményt bemutató jeleneteket. Épp ezért olyan zavaros a film szerkesztése: a cselekmény tényleg lassú, de állandóan ide-oda vált a kamera, ami elég elidegenítő hatású. Ezzel szemben a pozitívum: a film kulcsjelenete egy több perces snitt (Cserhalmi és Nagy-Kálózy veszekedése), ami viszont hatalmas kontrasztban áll az addigi szerkesztéssel, így hihetetlen erővel tud hatni (ezért is hittem, hogy koncepció), tulajdonképpen ez az egyetlen pontja a filmnek, ahol tényleg átjön valami a szereplők közti ambivalens érzelmekből. A rendezés, a kameraállás, a vágás (hiánya), és a fantasztikus színészi teljesítmény azt az egy jelenetet szinte a néző szívébe szúrja, kár, hogy a többség addigra vagy alszik, vagy feladta a filmet, mert semmit nem ért belőle.

Összességében azonban a sok vágás, az archaikus szöveg, a színészi teljesítmények és a mindenből áradó színpadiasság őrületesen elidegenítő hatású, szinte képtelenség végig odafigyelni a filmre, pedig még így is átjön az a precíz felépítés, és drámaiság, amiről épp ezért azt kell hinnem, hogy sokkal inkább Márai érdeme, mint bárki másé, aki összefüggésbe hozható a filmmel.
 
Ítélet: 6/10
A magasnak mondható osztályzat elsősorban Áron László érdeme, illetve Cserhalmi és Nagy-Kálózy közös jelenetéé, amelyben elképesztő alakítást nyújtanak. Ezért a jelenetért érdemes volt megnézni a filmet, és másoknak is ajánlom, de talán szerencsésebb lesz megvárni a dvd- (vagy tv-) premiert, hátha otthoni körülmények között a film többi része is hatásosabb.
 
Címkék: kritika, magyar, 6/10, 00s