Ha már elindult a sorozat, fel is teszem a legfontosabb kérdést, amiről aztán a kommentekben lehet vitatkozni. Szóval melyik a kedvenc Coen filmed? Nem könnyű  a válasz, hiszen mindegyik filmjükben (kivéve a Betörő az albérlőm) van egy-két jelenet, ötletes dolog, ami miatt az ember favoritjává válhat. Nekem A nagy Lebowski meg a Fargo az abszolút kedvenc, de az Ember, aki ott se voltat, meg a Nagy ugrást is imádom.

A Coen testvérek első játékfilmje a klasszikus bűnügyi filmeket eleveníti meg neo-noir stílusban. A látványvilág egy az egyben a 30-40-es évekbeli krimik hangulatát idézi, azzal a különbséggel, hogy a fekete-fehér helyett a rendezőpáros az eseményeket színesben tárja a nézők elé.

A történetben a bűn és bűnhődés témaköre kerül középpontba: a bártulajdonos Marty (Dan Hedaya) felbérel egy magánnyomozót, Loren Vissert (M. Emmett Walsh), figyelje meg feleségét, Abbyt (Frances McDormand), hogy nem csalja-e meg őt. Miután kiderül, hogy az asszonyka inkább a bárban dolgozó Ray-jel hál együtt, Marty elhatározza, hogy a magánnyomozóval megöleti feleségét és alkalmazottját. Visser el is vállaja a feladatot, de annak megvalósítását már másképp gondolja, így tettével balszerencsés események sorozatát indítja el.

A látványvilág és a lélektani krimi egyvelege által lett kiemelkedő a tesók bemutatkozó filmje. A 80-as években az Angyalszív mellett a Véresen egyszerűnek volt a legnagyobb szerepe a noir stílus feltámasztásában. A fény-árnyék játék, a lassú kameramozgás, a sötét tónusú képek mind-mind egyediek és zseniálisak. Ez elsősorban Barry Sonnenfeld operatőrnek köszönhető. A történet komoly, a cselekedeteknek súlya van, amit a néző is érez. A zene kitűnő, a visszatérő zongoradallam iszonyat jó kísérőzene, tökéletesen illik a film hangulatvilágához (meg persze a többször is felcsendülő It's The Same Old Song című Four Tops szám). Annak ellenére, hogy gyilkosságokat láthatunk, Coenék egy kevés feketehumort is belecsempésztek a történetbe, ezáltal a szereplők cselekedeteit, és úgy általában az emberi viselkedést figurázzák ki.

A kezdés szintén coenesnek mondható, hiszen egy kietlen texsi tájjal indítanak, mialatt egy férfi déli akcentussal beszél. Rohadt jó a kezdés tehát, főleg, hogy olyan, elgondolkodtató elméletet hallhatunk, miszerint a világon semmire sincs garancia. Lehet az ember pápa vagy amerikai elnök, 100%-os garanciát sehol sem kap. Ez a vélemény - mindamellett, hogy teljesen igaz - tökéletesen illik a film egészére. A Fargohoz hasonlóan a brutalitás itt is kőkeményen megjelenik, ennyire durva és nyomasztó képsorokat nem tudom mikor láttam utoljára (SPOILER! élve eltemetés, úristen).

Még akad bőven pozitívum a filmben, azonban ezek felsorolása helyett inkább a számomra legemlékezetesebb jeleneteket írom ide: Marty és Visser beszélgetése a VW bogárban (ami ugye A nagy Lebowskiban is a magándetektív járgánya volt), ahol a teljesen leizzadt Visser homlokán egy légy mászkál; Marty és Ray már említett közös jelente a puszta közepén; az egész befejezés a lakásban. És még nem is beszéltem a címről, ami az egyik legkifejezőbb eleme filmnek: Blood Simple pont.

Végezetül egyetlen egy negatívumot mondanék: kicsit lassú volt a film, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a a rendezők a kelleténél talán jobban ragaszkodtak az elgondolt stílushoz. Ezért kap "csak" 9/10-et a Véresen egyszerű. Ezzel együtt is kötelező mindenkinek.

A Nem vénnek való vidék sikerének köszönhetően eléggé előtérbe kerültek a Coen testvérek (még Magyarországon is), tehát gondoltam egyet és úgy döntöttem, sorra veszem eddigi filmjeiket. Nem mondom, hogy mindegyik filmjükről lesz majd kritika - hiszen pl a Fargoról vagy A nagy Lebowskiról nincs túl sok értelme kritikát írni - pár esetben csak érdekességeket, kedvenc jeleneteket, rövid véleményt olvashattok. Eredetileg megjelenés szerinti sorrenben akartam írni a filmekről, de ez biztos nem fog összejönni, így az időrendet felrúgva teljesen véletlenszerűen fognak megjelenni a bejegyzések Coenék filmjeiről. Elsőként azonban a legrégebbi alkotásukat ismertetem, szóval a következő post a Véresen egyszerűről szól.

Ben Stillert az utóbbi időben igencsak felkapták, egy csomó filmben vállalt kisebb-nagyobb szerepet, nem csoda hát, ha elég sok embernek elege lett belőle. Azt elismerem, hogy nagy dózisban tényleg idegesítő tud lenni, de módjával fogyasztva egy nagyon vicces figura. Tipikus vígjátékhős, szerintem a jobbik fajtából. Stiller elsősorban romantikus komédiákban szokott szerepelni, de néha összehoz egy-egy agymenést, ami teljesen eltér a megszokott szerepeitől. Ilyen például a Kábelbarát vagy a Zoolander.

A film a modellszakmát figurázza ki a legfelkapottabb férfi modellen, Derek Zoolanderen (Stiller) keresztül. Zoolander a férfi, a modell, a tökéletesség, a Kék acél nézés koronázatlan királya. Ám mint minden karrier, az övé is túljutott a csúcson. Az igazi sztár már nem ő, hanem a fiatal, szőke Hansel (Owen Wilson). A visszavonulás szélén álló Zoolander azonban kap egy utolsó ajánlatot a divattervező Mugatutól (Will Ferrell), aki titokban vele akarja megöletni a gyerekmunka eltörlését támogató maláj miniszterelnököt.

Sztárparádé, karikatúra, marha vicces arcok: ezek jellemzik a Zoolandert. Stiller, Will Ferrellhez hasonlóan egy olyan ember bőrébe bújt, aki teljesen ellentétes saját jellemével. Mondjuk ez az egész színészgárdáról elmondható, hiszen mindenki egy végletetkig eltúlzott karaktert személyesít meg. A színészak zseniálisak, iszonyat sok sztárvendég (itt az egész lista az imdb-ről) szerepel, illetve cameózik a 90 perces játékidő alatt. A történet teljesen kiszámítható, azonban akkora marhaság, hogy már jó. Stiller nagyon jól parodizálja a modellszakmát, miszerint a divattervezők kiszipolyozzák az embereket, mindenkit lenéznek, a modellek pedig gyönyörűek és ostobák.

A film tehát a hülyeségre épül, így inkább nem is ragozom tovább a dolgot, nekem nagyon bejött, amit láttam: másfél óra hosszú önfeledt ökörködés, amit a színészek mellett a néző is ugyanúgy élvezhet. 8/10 tehát a végeredmény, elsősorbana  fetrengős poénoknak (benzines locsolkodás, Stiller feje, stb.) köszönhetően.

A westernhez hasonlóan a háborús filmek sem ma élik fénykorukat. Mintha már mindent ellőttek volna a témával kapcsolatban, pedig háború manapság is akad bőven. Itt van mindjárt a 20. század második felének első igazán sikeres amerikai akciója, az Öböl-háború. Teljesen érthetetlen, hogy a propaganda miért nem karolt fel valakit, aki dicshimnuszt zenghetett volna az eseményről. A mainstream filmek közül hirtelen csak három jutott az eszembe, ami az iraki konfliktussal foglalkozott: Sivatagi cápák, Bátrak igazsága, A mandzsúriai jelölt (utóbbiban pedig csak a történet keretét adta az Öböl-háború). A Bőrnyakúak ezt az űrt próbálta pótolni, több-kevesebb sikerrel.

A sztoriról pár szóban: Swofford (Jake Gyllenhaal) 20 évesen jelentkezik a hadseregbe, ahol a felderítő mesterlövészek közé osztják be. A kiképzés után társaival együtt Kuvaitba vezénylik, ahol azzal szembesül, hogy fél évet pazarolt el az életéből, hiszen ez idő alatt gyakorlatilag semmit sem csinált.

A Jarhead tehát a háború unalmasabb oldalát kívánja bemutatni, amikor a hadsereg olyan, mint egy börtön, a katonák pedig a fegyencek. Ez a megközelítés szerintem nem volt rossz, bár a klasszikus háborús filmekhez képest semmi újat nem ad. Mert a kiképzőtábort már láthattunk az Acéllövedékben, elkeserettséget, meg börtön érzetet pedig az Őrület határánban. Eredetiségnek tehát híján vagyunk, de erre Sam Mendes szándékosan rá is játszik, amikor arra utal, hogy az iraki konfliktus olyan semmilyen volt. Pl. amikor egy helikopter elhalad a katonák fölött, miközben a Break on Through szól, Swofford megjegyzi, hogy még saját zenénk sincsen. Ugyanígy jó volt látni, amikor a katonák az Apokalipszis most, Wagner zenéjével kísért helikopteres támadását nézik a moziban, miközben örjöngenek. Ez a jelenet zseniális, hiszen Mendes Coppola őrületet kifejező képsorain csavar mégegyet.

A másik dolog, ami tetszett a filmben, az a modern háborúkról alkotott vélemény, miszerint az ember nem is találkozik az ellenséggel, csak a repülőgép monitorján látja őket kis szürke pontok képében. A többi, úgynevezett mondanivalónak szánt dolog viszont túl sablonos lett: a katonaság rossz, ha elmész katonának, akkor már sose leszel a régi, stb. És hát a film vége is elég pocsék lett, Swofford zárógondolataival. Itt megemlíteném, hogy a mondanivaló ezen oldalát nagyon erőltetett jelenetekkel ábrázolták, amik bizony igencsak gyengék lettek: Swofford és a szemüveges csávó szerencsétlenkedése, az összes sírás, és a már említett befejezés. A másik hiba a film tempójával volt, ami azért valamivel pörgősebb is lehetett volna. Az oké, hogy az unalamat ábrázolják, de ezt nem feltétlenül kéne unalmasan tenni.

Összességében azonban nekem tetszett a film, mondjuk elsőre azért jobb volt. 7/10 a vége, ez elsősorban a hangulatnak köszönhető, ami nekem eléggé bejött. A Jarheadből egy kis eredetiséggel többet is ki lehetett volna hozni, de még így is sokkal jobb film, mint a Katonák voltunk, de az eddigi legjobb Öböl-háborús film, a Sivatagi cápák színvonalát nem éri el.