A Kiválasztott második adása után Juszt László úgy gondolta, lerántja a leplet Uri Geller showjáról, és bebizonyítja, hogy itt kérem szépen szó sincs semmiféle varázslatról, csak egyszerű bűvésztrükkökről. Kár, hogy ezt már a neten mindenki bebizonyította, de azért jó volt a tévé képernyőjén is látni, hogyan égeti a közszolgálati csatorna a TV2-t.

Juszt egy elismert bűvészt hívott meg a műsorba (sajnos nem neveztem jegyeztem meg a nevét), aki bemutatta a Kiválasztottban is látott gondolatolvasós trükköket. Az első vendéget arra kérte, hogy gondoljon egy városra, majd írja le azt egy kis cetlire, amit aztán tegyen be egy boritékba. A második vendégnek egy névre kellett koncentrálnia, és ugyanígy cselekednie. A harmadik kísérleti alannyal pedig az egymás hátának dőlős, lerajzolom ami a szemed előtt lebeg trükköt mutatta be. Mondanom sem kell, a bűvész mindhárom hölgy elméjében kitűnően olvasott, hiszen 10 perces gondolatátvitel nélkül is kitalálta, hogy az első vendég Párizsra, a második Jenőre gondolt, a harmadik nővel pedig egyszerre rajzolta le a kis vitorlást.

Mindez nem tartott tovább 10 percnél, tök élvezetes volt, és még a misztikus felvezető szöveg is kimaradt. A bűvész ráadásként megmutatta a kanálhajlítás tudományát is, ami valóban nem tűnt túl nehéznek, pláne ha Juszt Laci is pillanatok alatt el tudta sajátítani azt. Amúgy még arról is felvilágosította a nézőket, hogy a mentalizmus igazából a bűvészet egyik válfaja, amibe a gondolatolvasós trükkök tartoznak. A bűvész világbajnokságon pl. van is egy külön kategória, amit így neveznek.

Kicsit megkésve jött tehát a műsor, de azért jópofa volt. Juszt azért a végén elmondta, hogy nem akarja lejáratni az "egyik tévécsatornán futó, hasonló témájú műsort", és mindenki abban hisz, amiben akar, ő nem akar befolyásolni senkit. Azért most ott a pont.

Jack Blacket a Rocksuli óta bírom, hiszen akkor tudtam meg, hogy nem csak hallgat, hanem ír és énekel is rock számokat, méghozzá nem is rosszul. Úgy két éve olvastam, hogy filmet készít a saját rockbandájáról, a Tenacious D-ről. A filmről aztán teljesen megfeledkeztem (pedig már másfél éve kijött Amerikában), de most végre pótoltam a hiányosságaimat.

Azt gondoltam, hogy Jack Black és Kyle Gass poénosra veszi a figurát híres bandájuk történetének elmesélésében, és hogy az egész filmet igazából csak azok fogják teljesen érteni, akik ismerik őket. Ez a Tenacious D pozitívuma és nagatívuma is. Mert az tök jó, hogy csináltak egy másfél órás tök laza marhaságot, de úgy érzem kicsit túlzásba estek, és megfeledkeztek arról, hogy ami nekik poénos, az nem feltétlenül az a baráti körön kívülieknek. A sztori röviden annyi, hogy JB (na vajon melyik kettejük közül) konzervatív apja miatt elhagyja otthonát, Hollywoodba utazik, hogy rocksztár lehessen. A tengerparton találkozik Kyle-lal, akiben megtalálja tökéletes zenésztársát. Pénz híján a helyi kocsmában meghírdetett verseny megnyerésében bíznak, és nyereségüket nem is bízzák a véletlenre, hiszen egy legendát követve megpróbálják megszerezni a Végzet Pengetőjét.

Na jó, akkor először arról, hogy mi tetszett a filmben: az első fél óra nagyon jó volt. Kicsit musicalesen indult a dolog, amitől meg is ijedtem, de a dalok viccesek voltak, az átvezető animációk szintén. Aztán a zene egy kicsit sok lett a végére, túl ugyanolyanok voltak a számok, és már a szöveg sem volt különösebben nagy szám. A sztori kezdett egyre irreálisabb lenni, ezzel együtt a jó poénok száma is csökkent. Viszont a gyerekkorra való visszaemlékezések, a kitűnő cameók (Ben Stiller, Tim Robbins, Dave Grohl, Ronnie James Dio) megmentették a filmet.

Mikor felkeltem a tévé elől vegyes érzéseim voltak a végeredménnyel: az oké, hogy Jack Black és Kyle Gass végig ökörködték a 90 percet, és elhiszem, hogy a haveroknak nagyon vicces volt, de nekem annyira nem. A Tenacious D valakinek bejön, valakinek nem (annyira). Én most inkább az utóbbi csapatba tartozom, ezért adok csak 6/10-et a filmre.

Már jó pár éve láttam a Csokoládé című filmet, amely egyik személyes kedvencem lett, ezért úgy gondoltam, eljött az ideje annak, hogy kezembe vegyem a könyvet, mely a film alapjául szolgált. Engem nagyon megfogott a története: a Csokoládé tulajdonképpen egy mese arról, hogy hogy változik meg az ember élete, ha egyszer belekóstol az élet örömeibe.

A film tulajdonképpen nem sok mindenben különbözik a könyvtől, főleg olyan változtatásokat alkalmaztak, amelyek miatt nézhetővé és élvezhetővé vált a mozi, meg persze amiket nem lehet kihagyni egy filmből. Itt olyanra gondolok, mint például, hogy az idős nő (Armande) halála után rögtön elnezevnek róla egy kávézót, meg hát az elképzelhetetlen lett volna, ha a filmben nem Juliette Binoche jönne össze a végén Jonny Deppel, hanem a befogadott Josephine (mint ahogy ez a könyvben történik). A legnagyobb különbség, hogy míg a filmben a "fő ellenséget" a városka polgármestere alakítja, addig a könyvben ezt a szerepet a pap játsza el. Ami nekem nagyon tetszett, az hogy a pap szemszögéből is láthatjuk az eseményeket, több fejezetet is ő ír le, és ily módon nagyon jól látszanak a két fél közti nézeteltérések és gondolkodásbeli különbségek. A filmben a végén azért enyhül a feszültség, és tulajdonképpen maradásra bíztatják Viannet és Anoukot, de ez is csak a  szokásos filmes kellék, hiszen a könyvben nem történik effajta közeledés.

A sztori egy csendes kis francia városkában játszódik, ahol már több évtizede nem változott semmit. Ám egy nap két idegen érkezik a szeszélyes északi széllel, és ettől kezdve minden megváltozik. Vianne és lánya, Anouk csokoládéboltot nyitnak a nagyböjt ideje alatt, ami természetesen a városka lakóinak tetszését nem nagyon nyeri el. Az új jövevények azért nem csak ellenségeket szereznek maguknak, Vianne hamar barátokra is szert tesz, a különböző ellenállhatatlan csokoládék felébresztik a városkát a százéves álmából. Az ínycsiklandó bonbonok és sütemények hamar feltámasztják a lakók tiltott és elfolytott vágyait, amiről a pap meg van győződeve, hogy erkölcsi romlásba viszi a városkát. És ezért megfogadja, hogy húsvétig kiüldözi a városból a jövevényeket. Konkrétan azért nem derül ki a végén, hogy vajon mi lesz a csokoládé-készítők sorsa, vagyis hogy tovább utaznak-e az északi széllel, vagy végre örökre letelepednek, de azért lehet sejteni, hogy a második alternatíva a valószínűbb.

Mind a film, mind a könyv is nagyszerű, mindenkinek csak ajánlani tudom. Egyébként a helyszínt és a szereplőketis jól választották ki  a filmhez. Annyira magávalragadó e remekmű hangulata, hogy miután befejeztem a könyvet, rögtön meg is néztem a filmet, immár nagyon sokadszor - és azt hiszem nem is nagyon fogom tudni megunni.

10 éves film, sokat hallottam róla, de még mindig nem láttam. Ez jellemezte a Pókerarcokkal való kapcsolatomat, egészen tegnap estig, amikor is végre megnéztem e remeket. Na jó, remeknek azért nem mondanám, bőven nem, de egyszer nagyon jól szórakoztam rajta.

A sztori röviden annyi, hogy a csóró családból származó egyetemista Mike (Matt Damon) pókerezésből keresi meg a kenyérre valót. Jól is megy minden, egészen addig, amíg az összegyűjtött 30 ezer dollárját el nem nyeri tőle Teddy KGB (John Malkovich), az orosz maffiózó és kartyajátékos. 9 hónapnyi szünet után Mike, a sittről frissen szabadult haverja, Féreg (Edward Norton) hatására ismét elkezd pókerezni.

A film ugye a Texas Hold'em népszerűségét kívánta meglovagolni, több-kevesebb sikerrel. Ha nálunk mondjuk 3-4 évvel ezelőtt, a Korda korszak fénykorában került volna a mozikba, tuti hamar kultfilmmé válik a pókerért rajongók körében. De sajnos ez nem így alakult, a Pókerarcok megmaradt a jó film kategóriában, soha nem került a kultfilmek közé (legalábbis én nem tapasztaltam). A film szerkesztése engem leginkább a Nagymenők-Casino vonalra emlékeztetett, elsősorban a narrációnak köszönhetően. A Pókerarcok összes pozitívuma és negatívuma ebből a stílusból ered.

Matt Damon narrációja szerintem jó volt, megteremtette az alaphangulatot, érdekes dolgokat mondott, és egyáltalán nem éreztem erőltetettnek. Mondom, kicsit Casino-s volt. Egyébként a hangulat nálam végig kitartott, a lassabb részek így simán kibírhatók voltak. A történet menete nem tartogat túl sok meglepetést, de nem is vártam többet, szóval ez is kifejezetten tetszett. Azonban ha már ilyen stílust választottak a készítők, akkor igazán kitalálhattak volna erősebb karaktereket. Matt Damon jó játszott, Norton figurája azonban végletesen egysíkúnak bizonyult. A mellékszereplők közül John Malkovich elég semmilyen volt, a Mike barátnőjét alakító Gretchen Mol szintén. A karaktereket tehát elég gyengére írták, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint John Turturro, akinek tényleg semmi szerepe nem volt az egész sztoriban, Martin Landau pedig hozta a tök sablonos játékot, amit a figura megkövetelt. Pedig a színészek egytől egyik tehetségesek, szóval ezért is kár, hogy nem alakítottak ki nekik normális szerepeket.

Összességében a történet nekem tetszett, emlékezetes jeleneteknek sem vagyunk híján (pl. pókerezés az ügyvédeknél, a Taj Mahal Casino), a film stílusa is bejött, csak hát ebből többet is ki lehetett volna hozni. 7/10 a vége, egyszer-kétszer simán meg lehet nézni, de klasszikus azért soha nem lesz.