A Melinda és Melinda ugyanolyan, mint az elmúlt húsz évben készült legtöbb Woody Allen film. Szórakoztató, szerethető, de már láttuk vagy ezerszer. Ismét a harmincas-negyvenes éveiben járó New York-i értelmiségé a főszerep, és ismét szerelmeket, megcsalásokat és egyéni válságokat láthatunk. Látszik, hogy Woody a 70-es években élte fénykorát, minden értelmiségi, kulturális eseményen ott volt, ahol (gondolom) tanulmányozta az embereket, akiket később valamilyen formában beépített filmjeibe. A Melinda és Melinda  összes szereplője teljesen beleillik ebbe a közegbe, a parkoló autókat leszámítva egyáltalán nem látszik, hogy 2004-ben játszódik a film. Mondjuk ez a legkevesebb.

A film egy étteremben kezdődik, ahol egy négy fős társaság beszélget az élet dolgairól, mikor az egyikőjük elmond egy állítólag valós történetet Melindáról. A játék kedvéért a társaságba tartozó két színházi rendező a saját ízlésének megfelelően alakítja át a sztorit, egyikük tragédiaként, másikuk komédiaként mesélve el azt. A tragédia és a komédia felváltva követi egymást, az egyetlen közös kapcsot Melinde személye jelenti. A többi színész az egyszerűbb érthetőség kedvéért különbözők a két mesében, persze közös pontok így is akadnak bőven.

A forgatókönyvet tekintve a film simán elmenne egy színházi darabnak, hiszen az alapötlet, a szituációk többsége működne a színpadon is. A legnagyobb hiba is ebből adódik, hiszen amíg 100 perc különösebb izgalom nélküli komédiát/tragédiát simán végig lehet ülni egy színházban, addig film formájában egy moziban ez már sokkal neccesebb. Ennek ellenére a Melinda és Melinda egyáltalán nem rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, csak hát semmi újat nem nyújt. Aki szereti Woody filmjeit, nekik úgyis tetszeni fog, akik nem, úgysem nézik meg. Aki viszont meg akarja ismerni Allen munkásságát, az kezdje inkább a 70-es évekbeli filmjeivel, amikben főszerepet is vállalt, nem úgy, mint a Melinda és Melindában, ahol a saját magára írt szerepet (az egyébként egész jó) Will Ferrell játsza.

Részemről ez csak 6/10, örültem volna, ha több poén van, és akkor az összkép is jobb lett volna. Azért egy délutáni/esti filmezéshez tökéletes, az HBO vasárnap 19.20-kor adja.

Mostanában került a kezembe a Holt költők társasága című könyv, ami gondolom mindenki számára ismerősen cseng a megegyező című film miatt. Mivel a regény a nagysikerű film alapján készült, sokat vívódtam, hogy érdemes-e így írnom róla, de végül úgy döntöttem, hogy ez a remekmű megérdemel néhány szót!

A sztorit gondolom mindenik ismeri: Az ötvenes években járunk, a főhősök a Welton Akadémia, vagyis egy olyan iskola diákjai, melynek négy fő alapelve a hagyomány, a becsület, a fegyelem és a teljesítmény. Ám mindannyiuk élete megváltozik, amikor új irodalom tanár érkezik a suliba – John Keating – aki nem a hagyományokra és tökéletességre épülő, szigorúan strukturált tananyagot adja le, hanem romantikus költők műveit tanítja, és arra buzdítja diákjait, hogy járjanak nyitott szemmel a világban, és hogy vegyék saját kezükbe a sorsuk irányítását. Azt tanítja nekik, hogy ragadják meg a napot (carpe diem), mivel az élet nagyon rövid, tehát használják ki minden percét, hogy élni tudjanak. Keating hatására felélesztik az egykoron titkos társaságot, a Holt költők társaságát, és szembeszegülve mindenkivel így próbálják megízlelni a szabadságot.

A realizmus és a romantika ellentéte a mű végére teljesedik ki. Természetesen a műhöz hozzá tartozik a tragikus befejezés, aminek persze az irodalomtanár issza meg a levét, mivel a többi tanár és a szülők úgy látják, hogy Ő lázítja a diákokat, holott egyáltalán nem erről van szó. Keating csupán az önálló gondolkodásra bátorítja a tanulókat. A befejezésben a fiúk között is ellentétek alakulnak ki: Van aki inkább realistán látja a történteket, és eszerint is cselekszik, ám a többiek nem értenek ezzel egyet, mert úgy gondolják, hogy ily módon mindent feladnak, amit a Holt költők társasága jelentett nekik. Így a történet végére a srácok különböző módon próbálják elérni a szabadságot: van, aki öngyilkos lesz, van aki lázad, és természetesen van, aki mégis behunyászkodik a nagyobb erőknek.

A regény, mivel a filmből készült, tökéletesen ugyanazt nyújtja, mint a moziváltozat, ahol a zseniális színészi alakítások egyszerűen felülmúlhatatlanná teszik az egész történetet. 1989-ben Oscar díjat nyert a film a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, továbbá jelölték a Keatinget alakító Robin Williamst, mint legjobb színészt, valamint szintén jelölést kapott a legjobb film és legjobb rendezés kategóriákban is.

Azt hiszem nem túlzok, hogy aki már találkozott e remekművel, biztos nem „úszta meg” pityergés nélkül. Eddig akárhányszor néztem meg a filmet, valamint a könyv olvasásakor is könny szökött a szemembe. A mű elgondolkodtató, megható, szenvedélyes, sokatmondó, ezért én mindenkinek csak ajánlani tudom, sőt tulajdonképpen kötelező darabbá is tenném. Szóval aki nem csak filmen szeretné átélni ezt a gondolkodásmódot, annak javaslom, hogy olvassa el a könyvet is!

Ismét új szerzőt köszönthettek, zsoffa személyében, akivel immáron három tagúvá vált a Kalózblog csapata. Pár hete már írt Harry Potter legújabb kalandjáról, akkor elmaradt a bemutatása, szóval most pótlok. Zsoffa viszonylag ritkán fog írni, és akkor is elsősorban könyvekről. A következő bejegyzés a tanárok kedvenc filmjének, a Holt költők társaságának a könyvadaptációjáról szól.

Egy életrajzi film mindig kockázatos, hiszen ha a főhős személyisége nem elég érdekes, vagy az őt megformáló színész nem elég hiteles, az az egész filmet hazavághatja. A Vérző olajban a főhős, Daniel Plainview végig ott van a vásznon, egyetlen olyan jelenet sincs, amiben ne szerepelne. Ez azért életrajzi filmektől is szokatlan (talán a Ray volt utoljára ilyen), nem csoda, ha a főszereplőnek különlegeset kell alakítania, hogy a film mindvégig élvezetes maradjon. Daniel Day-Lewis pedig még ennél többet is nyújt: ő a színészet egy egészen másik dimenzióját képviseli. Nincs az a jelző, amivel tökéletesen ki lehetne fejezni, hogy mennyire eszeveszetten jó. A vásznon nem Daniel Plaiview-t látjuk Day-Lewis megformálásában, hanem magát Daniel Plainview-t.

A Vérző olaj tehát Plainview életének egy szakaszát  mutatja be, miközben az olajipar felemelkedésének köszönhetően megszületik a vadnyugaton Amerika. A történet előrehaladtával jobban megismerjük a főhőst, aki egyre többet és többet mutat meg valódi énjéből. A Vérző olaj követi az elmúlt évek "trendjét", egyetlen pozitív karakter sincs, mindenkinek vannak hátsó szándékai. Ez leginkább a helyi közösség lelkészére, Eli Sundayre (Paul Dano) igaz, aki Jézus mögé bújva próbál pénzt és hatalmat szerezni. Plainview mellett ő válik a legmeghatározóbb figurává, a filmvégi finálé - ahol kiderül, hogy mennyire szar is a magyar cím - is kettejükről szól. Paul Dano egyébként nagyszerű a lekész szerepében, nem válik alsóbbrendűvé Day-Lewis mellett.

A Vérző olaj egy hatalmas film. Az egész tele van emlékezetes jelenetekkel, amiket Paul Thomas Anderson egyszerűen zseniálisan írt és rendezett meg. A fúrótorony kigyulladása például olyan hatásos jelenet volt, hogy teljesen megfeledkeztem, hogy egy moziban ülök, úgy éreztem, mintha az eseményeket élőben látnám. Aztán ott van még a fényképezés is, a kamera sokszor a párbeszédek alatt is csak Plainview-t mutatja, aki így még inkább uralja a vásznat. Ez kicsit a Keresztapa elejére emlékeztetett, ott is csak Vito Corleonét láttuk, miközben Bonasera panaszkodott. Emellett a tájak is gyönyörűek, Robert Elswitt operatőr méltán kapott Oscart munkájáért. A jelenetek feszültségéhez nagyban hozzájárult zene is, ami már-már elviselhetetlen, de nagyon illik a filmhez.

Negatívumként csupán annyit, hogy a film olyan két óra környékén kicsit veszít a lendületéből, de persze nem válik unalmassá a finálénak köszönhetően. A befejezés (ami tényleg hatalmas volt) érzésem szerint nem következett egyenesen az előzményekből, ennek ellenére egyáltalán nem lógott ki a film egészéből. 9/10 simán kijár a Vérző olajnak, ha megjelenik DVD-n, fix hogy ott lesz a polcomon (közvetlenül a No Country mellett). (A tovább után pedig beraktam a film poszterét, ami szerintem iszonyatosan jó.)

Tegnap volt az Amerikában Moment of Truth néven futó hazugságvizsgálós realitynek az első adása. Nem láttam még a tengeren túli változatot, de azt anélkül is meg tudom állpítani, hogy a műsor a TV2 tolmácsolásában nem működik. A műsorba alapból csak idióták jelentkeznek (most őszintén, ki az a hülye, aki önszántából világgákürtöli a magára, családjára és barátaira vonatkozó személyes dolgait), ennek ellenére ki lehetett volna hozni egy izgalmas, feszültséggel teli 40 percet. A TV2 a komolyabb kérdések helyett azonban a dugás-pornó-önkielégítés-megcsalás vonalat választotta. Nem meglepő tehát, ha sokaknak a Mónika-show jut az eszébe az Igazság áráról.

A játék lényege röviden az, hogy a kiválasztott játékost előzetesen poligráfra kötik, és 50 kérdést tesznek fel neki, egy szakértő megállapítja, hogy valószínűsíthetően mikor adott hamis választ a delikvens. A készítők ebből az 50 kérdésből választanak ki 21-et. Hat szakasza van a játéknak, először hat kérdést kell megválaszolni 100 ezer Ft-ért, majd 5-öt 500 ezerért, 4-et 1, 3-at 3, 2-őt asszem 5 millióért, és végül 1-et 20 milláért. Fix nyeremény csak a szakaszok határán van, ha a játékos már belekezd egy új kérdéscsoportba, nem állhat meg, mert akkor nem visz haza semmit. Ha hazudik, bukja az egész addigi nyereményét.

Az első játékos Renáta volt, aki 22 éves filozófia-vallás szakos egyetemi hallgató, életmódját teintve pedig egy hamisítatlan gruppie (meg lehet tekinteni az iwiw-en). Ennek megfelelően a kérdések 100%-a a külséjére és a szexre vonatkozott. Először megkérdezték, hogy minden zenésszel le szokott-e feküdni (WTF?), majd hogy csinálta-e már egyszerre több férfival, és végül, fizettek-e valaha neki szexért. Az utolsó kérdésre a válasz persze nemleges volt, ami hamisnak bizonyult. A csaj rögtön magyarázkodott, elsírta magát, a rendezők erre spotlighttal elkezdték követni (muhaha), barát értetlen fejet vágott, apuka meg csak ült hogy akkor most mi a fasz? A csajt semmennyire nem lehetett sajnálni, ahogy becsukott szemmel önelégülten beszélt, valami kibaszott irritáló volt. A műsor első fele tehát rettenetes volt, mondjuk ez nagyban köszönhető Jakupcseknek is, aki egy teljesen idióta ruhában félig ült, félig a széknek támaszkodott. Egyszerűen nem illik bele a játékba, ide egy gecibb ember kell, inkább egy férfi.

Az első 25 perc egyáltalán nem volt szórakoztató, azon kívül, hogy mindenki elmondthatta otthon a tv előtt, hogy mekkora egy ribanc a csaj, semmi nem történt. A második játékos, a 62 éves Klárika már sokkal normálisabb volt, annak ellenére, hogy neki is végig szexes kérdéseket tettek fel (nézett-e már pornót, önkielégített-e már, dugott-e a fiánál fiatalabb férfivel), szerintem egész jól vágta ki magát. Mondjuk azért rajta nevettem, és nem vele, de legalább vicces volt. A műsort azonban nem Klárika, hanem édesanyja, szintén Klárika mentette meg, aki kurvára viccesen nevetett, végig hatalmas arc volt.

Nem hiszem, hogy a jövőben túl sok Klárika kaliberű játékossal fogunk találkozni, a készítők szerintem inkább megmaradnak a fiatal, félértelmiségi yuppie-pina vonalon, hogy a nézők hatalmas egyéni drámákat láthassanak, hogy akkor most ki csalt meg kit és hányszor? Még adok egy esélyt az Igazság árának, főleg mert kíváncsi vagyok, hogy férfinek milyen kérdéseket fognak feltenni. De ha továbbra is hasonló színvonalon marad a játék (ami azért elég valószínű), inkább hagyom a francba, helyette majd a 4-es 6-oson vagy a metrón fogok a yuppiekon szórakozni.