A Jesse James meggyilkolása egy két és fél óra hosszú, western környezetben játszódó lélektani dráma. A történet Jesse James utolsó hónapjait foglalja össze, amikor a banda utolsó vonatrablása után a vezér a szétszéledt tagok felkutatásával tölti idejét, már-már paranoiásan keresve azt, aki esetleg elárulja őt. A film első része a vonatrablást mutatja be, de nem a jól megszokott westernek stílusában, hanem a bandára és a várakozásra koncentrálva, ezzel is előrejelezve, hogy a továbbiakban a jellemek harca lesz a központi elem.

A Jesse James meggyilkolása semmiképp sem tekinthető klasszikus értelemben vett westernnek, a műfajra jellemző stílusjegyek nem kerülnek elő. A történet ugyan a western korszakban játszódik, mégis, a film mondjuk egy Jó, a rossz és a csúfhoz képest túl reális marad. Alapból a megközelítés, hogy a hírhedt banditát, egy gyanakvó, barátok nélküli, túlontúl valóságos embernek állítja be, teljesen formabontó. A film végig reális marad, a pisztolyok hangja tök halk, (nem úgy, mint a 3:10 to Yumában), a banditák 5 méterről is alig találják el egymást, párbajokat így nem is látunk. Mondom, az egész nagyon valóságos, az ember igazából Jesse James legendájának a lerombolását nézheti végig. Ezzel kapcsolatban a cím is meg ér egy szózatot, mivel előre sugallja, hogy ez nem egy szokványos film lesz.

A két és fél óra mindenképpen kicsit hosszúra sikerült, ennek ellenére a film nem válik unalmassá, a feszültséget mindvégig fenn tudja tartani a nézőben. Ez mindenképpen dícséretes, hiszen a film a történet szempontjából eléggé monoton: Jesse James az egyik bandatagtól ellovagol a másikhoz, aztán a harmadikhoz, majd vissza, az előzőhöz, stb. A sok név és az először nehezen megkülönböztethető szereplők eléggé megnehezítik a megértést, de egy óra után azért nagyjából nálam is összeállt a kép. A narrátor  szerintem nagyon illett a filmhez, legtöbbször jókat mondott, jókor: pl. "Ahogy belép egy terembe, ott a hőmérséklet azonnal egy pár fokkal megemelkedik". És még jópár hasonló szöveg, amik kivállóan színesítették a filmet.

Nagy öröm volt számomra, hogy Brad Pitt ismét bizonyítani tudta, hogy tehetséges színész, Jesse James szerepében kitűnő alakítást nyújt. A másik címszereplő, Robert Ford, - akiről nem lehetett eldönteni, hogy csupán olyan akar lenni, mint Jesse James, vagy ő akar Jesse James lenni, - megfomálásában Casey Afflecket üdvözölhetjük, aki megérdemelten kapott Golden Globe és Oscar-jelölést szerepéért. Ahogy vicsorít meg pofákat vág, egyszerre szánalmas és félelmetes. Őszintén szólva, Robert Ford hálásabb szerep, jelleme jóval érdekesebb volt a főszereplőnél. Egyértelműen a kettejük feszült viszonyát bemutató jelenetek válnak a film csúcspontjaivá.

A Jesse James meggyilkolása lassúsága ellenére is nagy hatással volt rám, emlékezetes filmélmény volt számomra. A 8/10-et a felsoroltak és a gyönyörű fényképezés miatt 100%-ig megérdemli.

A 70-es évek filmjeiben az összeesküvés elméletek elsősorban a politikai állapotra vonatkoztak, középpontjukban szinte mindig az aktuális kormány állt. Az ilyen típusú thrillerek a 90-es évek elején éledtek fel, elsősorban John Grisham regényadaptációinak köszönhetően (A cég, Pelikán-ügyirat), bár ezekben a filmekben a politikai vonatkozások már háttérbe szorultak. A Michael Claytonban is az átlagembert felülmúló, a sokkal nagyobb valami legyőzése, az igazság kiderítése  a cél. Azonban az ügy részletesebb bemutatása helyett/mellett a címszereplőt a megszokotnál részletesebben ismerjük meg, magánéleti problémáival és lelki vívódásával együtt.

Michael Clayton (George Clooney) egy ügyvédi iroda "takarítója", aki kitűnő érzékkel tudja kezelni a kényes ügyeket. Barátja, Arthur (Tom Wilkinson) ugyanannál a cégnél ügyvéd, aki egy elhúzódó pernek köszönhetően bekattan, elege lesz a munkájából, nem akar tovább bűnösöket védeni, igazságot akar tenni. Az említett per egy gyomírtószergyártó vállalat és a gyár termékeit használó farmerek között folyik. Utóbbiak azért perlik a céget, mert a vegyszert közvetlenül használók közül meglepően sokan haltak meg különböző betegségekben. A vállalat problémáinak megoldásáért Karen Crowder (Tilda Swinton) a felelős, aki semmiképpen sem akar csalódást okozni főnökének.

A sztori eléggé szokványosnak mondható, akárcsak a részletek bemutatása: mindenki félmondatokban beszél, folyamatosan titkolózik, egy csomó név előkerül, igazából alig tudunk valamit magáról az ügyről. Egy óra elteltével nagyjából összeáll a kép, egyértelművé válik, hogy ki melyik oldalon áll, illetve kinek mi az indítéka. A szokványos összeesküvős bűnügyi filmektől eltérően a film középpontjában nem maga az ügy, hanem az eseményekbe saját akaratán kívül belekeveredett főhős áll, akinek nem is az eset megoldása jelenti a legnyagyobb problémát, sokkal inkább a saját jelleme, értékrendje. Clayton gondolkodásmódját, jellemét a magánélettel foglalkozó jelenetek hívatottak bemutatni, amitől a film bizony néhol leül, unalmassá válik. Az alabból flashbackes szerkezet és az utolsó fél óra azonban felhúzza a filmet, az ember el is felejti, hogy pár percel ezelőtt még ásítozott.

A figyelem fenntartásában nagy szerepe van a színészeknek: George Clooney nagyon jól megállja a helyét az ellentmondásos Clayton szerepében, a film utolsó fél órájában több zseniális jelenete is van. A félig őrült Arthurt megformáló Tom Wilkinsont szintén megérdemelten jelölték Oscarra, az egyoldalú karakter szerepében hiteles tud maradni. Mondjuk Arthur végig elég egysíkú marad, semmiképp sem lehet összetett karakternek nevezni. A harmadik Oscarra jelölt színész Tilda Swinton, aki egyszerűen fenomenálisan testesíti meg Karen Crowsert. Ahogyan kinéz, meg amilyen körcsös, annyira ellenszenves. Az a kb. 10 perc, amennyit szerepel, tényleg felülmúlhatatlan. A film legjobb részeit is neki köszönhetjük.

A Michael Clayton tehát egy szokványos bűnügyi film, szokványos befejezéssel, ugyanakkor erős színészi alakításokkal. A néha túlzottan lelassuló filmet George Clooney viszonylag sikeresen lendíti túl a holtpontokon. A színészeknek és pár emlékezetes jelenetnek (pl. lovas rész) köszönhetően kiemelkedik a nagy átlag közül, ezért 7/10 a vége.

A Juno idén az, ami a tavalyi Oscar-jelölések közül a Little Miss Sunshine volt: kis költségvetésű független film. A két alkotás közötti hasonlóságoknak ezzel vége is. A Juno egy életszerű, valóságos, alternatív hangulatú film egy 16 éves terhes lánnyal a főszerepben. A Golden Globe-on a legjobb musical/vígjáték kategóriában jelölték, és kétségtelen, hogy tele van humoros szövegekkel és jelenetekkel a film, ennek ellenére semmiképp sem nevezném vígjátéknak.

A történet röviden annyi, hogy a 16 éves, átlagosnak egyáltalán nem nevezhető Juno (Ellen Page) terhes lesz az iskola szintén különc srácától (Michael Cera). Miután az abortusz ötletét elveti, apjának (J. K. Simmons) és mostohaanyjának (Allison Janney) bejelenti, megszüli a gyereket, akit egy újsághírdetés alapján kiválasztott fiatal pár (Jennifer Garner és Jason Bateman) fog örökbefogadni. A másfél órás játékidő alatt ezt a késő ősztől kora nyárig terjedő időszakot követhetjük figyelemmel.

A Juno, ahogy azt már említettem, nem sorolható be egyértelműen a vígjáték kategóriába. A film számomra fura volt. Igazából a Little Miss Sunshine-hoz hasonló feel good érzésre számítottam, ehelyett a film hangulatához hasonlóan keserédes szájízzel keltem fel a TV elől. Persze ez nem baj, de valahogy az összképből hiányzott nekem valami. A végig nagyon szellemes, simán idézhető szövegek (kicsit a Gilmore girls-re emlékeztetett), az ötletes képi megoldások, a nagyszerű jelenetek ellenére nem tudtam annyit nevetni a filmen, mint amenyit lehetett volna. Persze tetszett a Juno, mert egy jó film, de ez az erőltetett, nagyon eredeti és egyedi stílus nekem nem igazán jött be.

Ahogy a film haladt, a főszereplő Juno, aki egy nagyszájú, szókimondó, a koránál jóval értelmesebb, mások (és maga) szerint különleges lány egyre idegesítőbbé vált. Nem tehetek róla, de ez a trendi alternatívság teljesen kiborít, főleg ha ennyire hangsúlyozzák. Amúgy Ellen Page nagyon jól játszotta a szerepet, a kritika semmiképp sem az ő játékát illeti, hanem az általa megformált karakterét. A többi karakter sokkal inkább szerethető volt: az apa, a mostohaanya mindenképpen szimpatikusabbak voltak. Az őket megformáló színészek (J. K. Simmons és Allison Janney) pedig végig hihetően játszottak, csak dícsérni lehet őket. Jennifer Garner végre elhagyja a kemény csaj skatulyát és a fiatal feleség szerepében nagyon meggyőző alakítást nyújt. Michael Cera, Juno barátjaként sjanos kicsit eltűnik a többiek között.

Mielőtt befejezném az értékelést, a film zenéjéről muszáj pár dolgot leírnom. Ugye mindenki agyba-főbe dícséri a zenét, hogy mennyire hangulatos, meg mennyire jó, és egész nap ez megy otthon. A Juno alatt (egy-két kivétellel) végig akusztikus számokat hallhatunk, amik a film elején tényleg nagyon jó hangulatot teremtenek, azonban a mikor az utolsó fél órában már a kb. nyolcadik gitározás közben énekel a csaj típusú szám megy, nem kicsit volt idegesítő. Az egyenként nagyon jó dalok így együtt a film végére kurvára idegesítővé váltak. Ez elsősorban a soundtracken 7 számot jegyző Kimya Dawsonnak köszönhető. A magát punknak valló Juno végig Iggy Popról és a Stooges-ról, meg Patti Smithről áradozik, szóval igazán betehettek volna tőlük is néhány számot a változatosság kedvéért.

Mindent egybevetve 7/10-et kap a Juno. Hogy csak ennyit, az a címszereplő enyhén idegesítő karakterének, és a fura hangulatnak tudható be. Ez az alternatív-indie stílus nekem nem igazán jött be. Ha arra gondolok, hogy a Szimpla-kertből meg a Pótkulcsból kifelé jövet a nagy művész egyéniségek arról áradoznak, hogy mekkora film volt, és hogy én is olyan vagyok, mint Juno, már rosszul vagyok.

A magyar filmgyártással kapcsolatban általánosnak mondható az a nézet, mely szerint a filmek készítéséhez kapható állami támogatást egy szűk, belterjes csoport kapja, akik ha készítenek is filmet, azok általában nem túl színvonalasak, nagyon "művésziek", és még anyagilag sem sikeresek. Szélsőséges vélemények szerint az állandó bagázs csak szart csinál az állam, azaz a mi pénzünkből. Persze el van ez túlozva, de kétségtelen, hogy van benne valami. Az ilyen körülmények között üdítő, hogy amatőr filmesek saját pénzükből, egészen pontosan 70 ezer forintból és egy jó ötletből össze tudnak hozni egy 90 perces játékfilmet, ami még szórakoztató is.

Ez a film nem más, mint a Nomen est Omen, avagy reszkess Szabó János. Az ötlet amilyen egyszerű, olyan nagyszerű is: a metróvezető Szabó Jánosnak (Szamosi "Fezó" Ferenc) elege lesz abból, hogy a neve miatt állandó problémái vannak. Egy postás hatására (akit szintén Szabó Jánosnak hívnak) egyszer csak bekattan, és elkezdi leöldösni 5180 névrokonát, hogy csak egy Szabó János maradjon. A névrokonok felkeresésének költségeit a Michelle Wilddal közösen végzett óvszertesztelésből finanszírozza. A történet nagyából ennyi.

A film teljesen amatőr, ahogy a főszereplők is, nem meglepő tehát, hogy a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után. Viszont az ötlet akkora, hogy elviszi az egész filmet. A rendező Szalay Kristóf és barátai végig kreatívak voltak, a film tele van hatalmas poénokkal. Ugyan van néhány erőltetett ötlet (pl. vízen járás), és a 90 percből is kivághattak volna egy keveset, ennek ellenére a Nomen est Omen mindvégig vicces marad. Ez persze az amatőr színészeknek is köszönhető, a főszereplő Szamosi Ferenc egyszerűen zseniális a bomlott elméjű metróvezető szerepében. Iszonyat jó fejeket vág, és még a szövegeket is jól mondja fel. Nem úgy, mint a kopasz rendőrkapitány, akin látszik, hogy öt szót is alig tud baki nélkül elmondani, de ő meg pont ezért vicces. A másik nyomozó, aki szintén kopasz, meg folyamatosan mosolyog, látszik, hogy alig bírja ki röhögés nélkül.

A film a színészeken kívül a gyilkosságok bemutatásával válik viccessé. Ennyire gagyi kivitelezést nem is tudom, hogy láttam-e már valahol: a játékpisztoly ejtette sebből rózsaszín művér folyik, ha egyáltalán látszik a golyó nyoma. Ugyanakkor repülő végtagokkal és fej nélküli emberekkel is találkozhatunk. Szóval elég brutális a film, ami nem is csoda, hiszen Szalay saját bevallása szerint gyerekkorában horrorfilm-rendező akart lenni. A technikai megoldásoknak köszönhetően a gyilkosságok nagyon viccesek, külön poén, hogy az áldozatok között Rudolf Pétert, Koltai Róbertet és Eperjes Károlyt is megtalálhatjuk.

Amatőrfilmek között a Nomen est Omen mindenképpen kiemelkedik, az ötletnek és a kivitelezésnek köszönhetően végig vicces tud maradni. Ha pontoznom kéne 9/10-et kapna, az 1 pont levonása a kicsit hosszú játékidőnek tudható be. Egyébként nagyon aktuális a film, hiszen februárban jelenik meg DVD-n, ami ahhoz képest, hogy amatőr film, kuriózum, Magyarországon legalábbis mindenképpen az. A lemezen van egy rakat extra is: kimaradt jelenetek, bakik, rövidfilmek, stb. A teljes lista itt tekinthető meg. Jó szórakozást hozzá!

Meg kell mondanom, először féltem a Cloverfield-től. Mikor megtudtam, hogy az egész film az átlagember szemszögén keresztül, végig kézikamerával mutatja be az eseményeket, nagyon megijedtem. A Ryan közlegény megmentése óta nagy divat az akciófilmek körében a kézikamera használata, volt ahol használt a filmnek (Ryan közlegény, Ember gyermeke), máshol viszont inkább kárára volt (Királyság, Bourne ultimátum). A Cloverfieldben ugye végig ez megy, ennek ellenére szerintem nem volt zavaró, elég hamar hozzá tudtam szokni. Oké, egy óra után azért éreztem, hogy a szemem már nem bírja sokáig, de a maradék 15 percet simán kibírtam.

Pár hónappal ezelőtt már lehetett tudni, hogy az a valami, ami a szabadságszobor fejét leszakította, és odahajította az utcára, egy élőlény, egészen pontosan egy 50 emelet magas szörny, aminek a küléseje azért eléggé emlékeztet Godzillára. A szörny persze elpusztít mindent, ami az útjába kerül, de hogy a föld alatt bujkáló leleményes embereknek se legyen esélye, kisebb, pókszerű izék esnek le róla, amik a szűk járatokban is végig tudnak menni. A főszerepben egyébként egy yuppie társaság áll, akik épp egy búcsúbulit tartanak, miközben Manhattanben kitör a pokol. A sztori tehát jó nagy marhaság, persze a szörnyről semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy legyőzhetetlen. Mondjuk ez nem baj, én nem is vártam semmiféle magyarázatot.

Színészi játékról nincs értelme beszélni, a szereplők az első 15 percet leszámítva gyakorlatilag végig menekülnek. Nem csoda, hogy leggyakrabban használt kifejezésük is az oh my god. Az első 15 percben a főszereplő, Rob búcsúbuliján készült felvételeket láthatjuk, Hud dokumentálásában. Ez tényleg olyan, mint egy igazi home videó, teljesen hihető, hogy ez egy összeszokott társaság. A legtöbb poén is itt van (pl. a pletyka terjedése), mondjuk azért Hudnak később is van egy-két beszólása. A buli közepén aztán hirtelen kurva nagy dörrenés hallatszik, elmegy az áram, mindenki kimegy az utcára, hogy aztán odarepüljön a szabadságszobor feje. Már jópár ember meghalt, de azért  mindenki a szobor fejét fotózza. Apróság, de az ilyen dolgok miatt lesz hiteles a film.

Szóval a maradék egy órában végig rohanás meg ohmygod. Az akciók a digitális trükköknek köszönhetően iszonyat látványosak, szerencsére a kamera elég sokat mutat. A film vége felé a szörnyet is premier plánban láthatjuk, a CGI ekkor sem zavaró. Mivel ez egy kézikamerával rögzített házi felvétel, nem került zene az akciójelenetek alá. A kiválló hangzásnak köszönhetően a néző ezt észre sem veszi, a robbanások, lövések mindvégig kurva jól szólnak. A buli alatt egyébként megy háttérzene, és egészen jó számokat hallhatunk (pl: The Black Keys - Grown So Ugly). Mondjuk az elég vicces, hogy a partin csupa jócsaj van, és a három főszereplő leány is bőven átlag feletti külsővel rendelkezik. Bár ez egyáltalán nem zavart.

A film közbeni reklámok már sokkal inkább. Oké, hogy a Nokia meg a Mountain Dew a film szponzora, de hogy a szereplőknek legalább 2 percig a plakátjaik előtt kelljen ülniük, azért egy kicsit túlzás. Amúgy ez egy RTL Klub által finanszírozott magyar film esetében sincs másképp. Mindent egybevetve meg voltam elégedve a Clovefielddel, a 7/10-et simán megérdemli. Az mindenképpen dícséretes, hogy 30 millió dollárból ilyen látványt tudtak összehozni. A folytatás lehetősége kifejezetten jól sülhet el, pl. ha ugyanezt az eseményt egy katona sisakjára szerelt kamerán keresztül láthatjuk, aki esetleg az első rész főszereplőivel is összefut. Jó, nem túl valószínű, de milyen jó lenne már?