A hidegháborúról szóló filmek általában az 50-es, 60-as évek eseményeit mutatják be. Valahogy az írók, rendezők, producerek a korszak végét már nem találják elég érdekes alapanyagnak. Persze, a 80-as évek már messze nem volt annyira izgalmas, mint mondjuk a 60-as, de azért akkoriban is volt egy csillagháborús terv, vagy egy afgán háború. A Charlie Wilson háborúja ez utóbbiról szól. Az oroszok Vietnámját nem a véres történések drámai oldalán kereztül láthatjuk, hanem egy amerikai politikus szemszögéből, szórakoztatóan, nagy adag iróniával.

1980. Az afgánok véres harcot vívnak a szovjet megszálló csapatok ellen. Amerikában ez persze senkit sem érdekel, a CIA is fontosabb ügyekkel foglalkozik. A noname texasi képviselő, Charlie Wilson (Tom Hanks) egy kényszerű pakisztáni látogatás során, ahol a saját szemével látja a határmenti menekülttáborok nyomorát, elhatározza, hogy változtatni fog az Afganisztánnal kapcsolatos amerikai politikai stratégián. Célja nem kisebb, mint az afgán fegyveresek nem hivatalos támogatásával vereséget mérni a legyőzhetetlennek hitt szovjet hadseregre. Szerencsére nem kell minden problémával egyedül megbirkóznia, hiszen egy gazdag texasi nő (Julia Roberts) és egy CIA ügynök, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman), és a kapcsolataik is a segítségére vannak.

Péntek esti moziként néztem meg a Charlie wilson hábiorúját, egy könnyed, szórakoztató filmre vágytam, és a látottakkal 100%-ig meg voltam elégedve. Lehet, hogy a hangulatom miatt volt, de iszonyat jól szórakoztam a filmen. Pedig a téma ugye komoly, mégis, tök laza volt az egész. Az ironikus hangnem tökéletesen passzol a politikai témához, a jól megírt szövegeknek és a helyzetkomikumnak köszönhetően a film mindvégig humoros marad. Szerencsére a történet a végéhez közeledve sem komolyodik meg túlságosan, nem telt el úgy öt perc, hogy legalább egyszer ne mosolyodtam volna el. Legutóbb talán a Thank You For Smoking volt hasonló filmélmény.

Mike Nichols rendező kitűnő gárdát választott filmjéhez, Tom Hankshez nagyon jól illik a kicsit alkoholista, nőcsábász politikus karaktere. Szerintem Julia Roberts is jó volt, kellően antipatikus, ahogy a való életben is lehet. Mondjuk a 15 perc, amit a vásznon töltött pont elég volt belőle. A telitalálat azonban Philip Seymour Hoffman, a CIA ügynök szerepében. Az elsőre felismerhetetlen színész minden jelenetében nagyszerű, amit Tom Hanks-szel közösen művelnek egyszerűen hatalmas (különösen az első találkozásuk az irodában). A Wilson aszisztensét alakító Amy Adams is megállja a helyét, mindenképpen kellemes látvány a vásznon, azt meg kell hagyni. A film kitűnően figurázza ki a politikacsinálás amerikai változatát, amit Wilson mellesleg az amerikai álomnak nevez. Szintén vicces, ahogy az egymást egyébként rühellő országok kellő pénzmennyiség hatására szövetségre lépnek egymással. Ha belegondolunk ez a ki kivel van a valóságban is egy nagy vicc. 

A politikai szatírák közül tehát méltán emelkedik ki a Charlie Wilson háborúja, ami igazából csak akkor veszít a lendületéből, amikor a komoly dolgokat kell bemutatnia (mint pl. a menekülttábor). Mondom, a film engem kilóra megvett, nagyon szórakoztató volt, a jócsajos poénokért pedig külön jópont jár. A mozi után simán maximumot adtam volna rá, egy szigorúbb skálán azonban a 8/10 reálisabbnak mondható. Megtekintésre erősen ajánlott!

Az előző párszáz Ft-os DVD-vel szemben, ami a B-filmek legalját képviselte, egy igazi, moziban bemutatott, A-listás sztárokat is felvonultató (Sean Penn, Naomi Watts) filmről lesz most szó. Nem csoda, hogy a DVD is többe került, egészen pontosan 49 Ft-tal. Meg is lepődtem, hogy az Auchanben egy viszonylag friss filmhez 299 Ft-ért hozzá lehet jutni, főleg, hogy az imdb meg a VOX is egész jónak értékelte. Várakozásaim tehát elég magasak voltak.

Mivel előzetesen nem olvastam semmit sem a filmről, a címből arra gondoltam, hogy egy 70-es éveket idéző krimit fogok látni. Ehhez képest Richard Nixonnak gyakorlatilag nulla szerepe van, helyette egy hétköznapi, az átlagosnál valamivel lúzerebb középkorú férfi, Sam Bicke (Sean Penn) sínylődését kísérhettem végig. Oké, nem erre számítottam, de attól még gondoltam jó lesz a film. Hát elég nagyot tévedtem. A Richard Nixon-merénylet egy kurva nagy közhelygyűjtemény, amiben a hamis amerikai álom mellett megtalálható az elvált, nyomoronc férjjel kapcsolatos összes sztereotípia.

A film tehát iszonyatosan erőltetett. Sam Bicklenek a munkájával és a családjával is gondjai vannak, ahelyett, hogy normálisan kezelné őket, végig meggyötört arcot vág, és Richard Nixont hibáztatja saját helyzetéért. Sean Penn úgy hozza ezt az életképtelen figurát, ahogy az a forgatókönyvben le van írva, csak hát 85 percen keresztül folyamatosan ezt nézni, azért eléggé kiborító. A történet kiszámíthatósága, és az erőltetett üzenet miatt végig feszültséget érztem magamban, hogy most miért is nézem a szegény kisember életéről szóló filmet. A készítők egy olyan embert akartak bemutatni, aki az erkölcstelen világban értékeket próbál képviselni, csak mindenki más annyira romlott lett, hogy ezt észre sem veszik, inkább kiközösítik. Hát nem tudom, volt pár dolog, amiben igaza volt Bicklenek, de alapjába véve tényleg csak egy őrült, aki nem tudja megoldani a problémáit. Ha kevésbé erőltetett a karakter, még együtt is tudtam volna vele érezni, így azonban csak a szociáldarwinista énem jött elő: aki hülye az pusztuljon.

Nem akarom teljesen lehúzni a filmet, hiszen volt pár jó jelenet, a vége egészen jó volt, a környezetet is eltalálták, meg hát tagadhatatlan, hogy érzelmeket váltott ki belőlem, csak az üzenet átadásához fantáziátlan volt az egész. Szóval, ha valaki egy átlagember bekattanásáról akar filmet nézni, akkor a Richard Nixon-merénylet helyett válassza inkább az Összeomlást. Midezek miatt 5/10-nél semmiképpen sem tudok jobbat adni Sean Penn filmjének. Kár érte.

Sylvester Stallone egy zseni. Majd három évvel ezelőtt, amikor bejelentette, hogy a két legismertebb karakterét ismét feltámasztja, a legtöbben teljesen idiótának nézték. A Rocky Balboa azonban meglepő módon elég jól sült el, a nézők kifejezetten szerették a filmet. A Rocky esetében persze könnyebb dolga volt Stallonénak, mivel tudta, hogy a záró epizódnak az első két film hangulatát kell idéznie, a rajongók is ezt várták el tőle. A Rambo már sokkal nehezebb kérdés volt, hiszen az első rész stílusa szöges ellentétben áll a második és (főleg) a harmadik részben látottakkal. A John Rambóban Sly inkább az utóbbi két rész stílusát választotta, azonban nem ment el a végletekig, az első részből is merített ötleteket.

A történet nem nagy szám, de hát senki sem ezért nézi meg a filmet. Rambo egy thaiföldi kis folyómenti faluban békésen éli életét, amíg egy amerikai egyház misszionárusai meg nem kérik, hogy segítsen nekik eljutni Burmába, ahol a helyieknek visznek élelmet, gyógyszereket meg persze a Bibliát. Rambo nincs oda az ötletért, de végülis belemegy a dologba. 10 nap múlva, mikor már újra a falujában van, ismét felkeresi egy fehér ember, aki szintén a segítségét kéri az időközben fogságba esett misszionáriusok megmentését illetően. Rambónak csupán annyi a feladata, hogy felvigye a folyón a feladatra jelentkező zsoldosokat, de azok persze nem boldogulnak nélküle.

Az előzetesek egyáltalán nem voltak félrevezetőek, egyszerre naturalista és végletesen brutális jeleneteket kapunk a képünkbe. Az akciók terén nagyon erős a film, iszonyatos nagyságú embertömeg leli halálát a burmai erdőkben. Mondjuk én azt sajnálom, hogy a legjobb jeleneteket ellőtték a trailerben. Ez a legnagyobb negatívum a filmmel kapcsolatban, amúgy az akciók terén tényleg kitettek magukért a készítők, és hát igazából csak ez számít. Színészi játékról nem lehet különösebben beszélni, mindenki teljesítette azt, ami elvárható volt a szerepétől. Stallone is kitett magáért, mondjuk néha elég vicces, ahogy ugyanazt a morcos fejet vágja végig, de hát istenem, ez egy Rambo film. Nem hittem volna, de Sly még undorítóbban néz ki, mint a Rocky Balboában, emelett sokkal nagyobb darab lett 20 évvel ezelőtti önmagához képest. Ez legjobban a rövid flashback jelenetben tűnik ki. A filmbeli szövegek eléggé a vicc határát súrolták, de hát egy Rambóba a Live for nothing or die for something kaliberű kijelentések illenek. Utolsó negatívumként a kiszabadítós jelenetet említeném, amit szerintem a készítők sokkal izgalmasabbnak gondolták, mint amilyen végülis lett.

Több rosszat tényleg nem mondok, az ember azt kapja a filmtől, amit vár, se többet, se kevesebbet. A befejezést külön ki lehet emelni, Sly kétség nélkül méltón zárja le a sorozatot. Ahogy a Rocky Balboa, úgy a John Rambo (azért vicces a két film címe egymás mellett) is jó volt, egy 7/10 részemről kijár neki. DVD-n tuti újranézős lesz.

Legutóbb leszóltunk egy magyar közönségfilmet, most viszont dicsérünk egyet. A Casting minden tényleg szar volt, a Kalandorok azonban a színvonalas és egyben szórakoztató vonalat képviseli a magyar filmgyártásban.

A történet röviden annyi, hogy az alkalmi zenélésből élő Gézát (Rudolf Péter) felhívja telefonon az apja (Haumann Péter), hogy baj van odahaza, Erdélyben, ezért feltétlenül el kell jönnie egyetlen fiának, hogy segítsen. Géza fiával (Schruff Milán) együtt indul útnak, hogy egy kicsit több időt töltsenek együtt. Mikor megérkeznek az erdélyi faluba, meglepődve tapasztalják, hogy a nagypapa csak azért hívta el egyetlen fiát, hogy együtt utazhassanak Budapestre, elmenekülve az egyre inkább házsártos nagymama (Pogány Judit) elől. Három férfi, három generáció és a Volkswagen Passat elindul az új otthon felé.

A Kalandorok egy roadmovie, nem akar túl sokat mondani, csak az egyszerű szórakoztatás a feladata. Az utazás során a három főszereplőt ismerhetjük meg, akik annak ellenére, hogy elvileg egy családot alkotnak, teljesen idegenek egymástól. A kényszerű összezártság alatt azonban egyre jobban megismerik egymást, felismerik, hogy életük és problémáik egyaránt hasonlóak. A film persze nem megy el a mély depresszió irányába, a hangulat végig olyan magyarosan keserédes marad, a rendszerváltás előtti filmekhez hasonlóan. Keserédes, hiszen a hősök az utazás alatt egy csomó kellemetlen és hihetlen szituációba keverednek, amiken a nézők mellett ők is csak nevetni tudnak.

A Kalandorok egy erdélyi utazással kapcsolatban felmerülő összes sztereotípiát felvonultatja, a sok túlzással együtt ez egyáltalán nem zavaró, a film mindvégig élvezetes tud maradni. Persze az eleje egy kicsit nehezen indul, de mikor megérkeznek a szintén tipikus erdélyi faluba a film felpörög. A színészek nagyon jól oldották meg a feladatukat: Rudolf Péter az Üvegtigrisben kialakított karakterét hozza, hibátlanul; Haumannt az elnagyolt székely szakállas öregember szerepében egyszerűen nem lehet nem szeretni; a részeges jelenet ellenére Schruff Milánra a jövőben pedig tényleg oda kell figyelni. A pár percre feltűnő mellékszereplők is jók voltak, azonaban a poénok nagy részét a három főszereplő adja. Különösen tetszett, hogy nem a szokásos elszállt, nagyon művészi párbeszédeket hallhattuk, hanem végre olanokat, mint a valóságban. A beszólogatós, szívatós szövegekért külön jópont jár.

Ahogy egy utazás közben, a film alatt is vannak hullámvölgyek, de hát ez a roadmovie műfajában szokványos dolog. Véleményem szerint a készítők kihozták a maximumot a történetből, az üzenet sem vált szájbarágóssá. A technikai oldalról a fényképezést lehet még kiemelni, ami a változatos helyszíneket az egész film alatt tökéletesen mutatja, nem hiába, az operatőr Pados Gyula volt. Összességében a Kalandorok egy jó film, persze nem hibátlan, de egyszer-kétszer nagyon jól el lehet rajta szórakozni, a 7/10 a részemről simán kijár neki. Ezek után már csak egy kívánsága lehet az embernek: még ilyet!

Még az HBO-n láttam a filmet pár éve, és ha jól emlékszem elég gyorsan levették a műsorról. Reménykedtem, hogy a közeljövőben újra műsorra tűzik, mert már nagyon újra akartam nézni. Szerencsére, a Film+ jóvoltából, most újra láthatjuk a tévében Michel Gondry remekművét. Az időpont elég idióta: csütrötök reggel 7 óra, de hát szerencsére már feltalálták a videót meg dvdrecordert, szóval ma este lehet előre beprogramozni a készülékeket.

Az Egy makulátlan ember örök ragyogása egy romantikus film szürreális történettel. Az abszurd sztorin nem szabad tehát meglepődni, hiszen az a Charlie Kaufman írta a forgatókönyvet, akinek többek között a John Malkovich menetet és az Adaptációt köszönhetjük. A történet ismertetését inkább kihagyom, nem akarok egyetlen poént se előre lelőni. Legyen annyi elég, hogy romantikus történet Jim Carrey és Kate Winslet főszereplésével.

Az Egy makulátlan elme egy tökéletes film, nem véletlenül 49. az imdb top 250-es listáján. Az alapötletet zseniálisan valósítja meg Gondry, filmje mindvégig nagy hatással van az emberre. Kate Winslet és Jim Carrey, akik elsőre egyáltalán nem illenek össze, kitűnő párost alkotnak, színészi játékukról egy rossz szót se lehet mondani. Carrey ledobja magáról a szokásos a gumiarcú komikus szerepét, és teljes beleéléssel mutatja be Joel Barish jellemét. Egyszerűen iszonyat jó végig a feje, nem hiába, van érzéke a drámai alakításokhoz is. Winslet szintén kitűnő Clementine szerepében, a mindig más hajú lányt teljesen hitelesen hozza. A két főszereplő mellett a mellékszereplők is zseniálisak, Elijah Woodtól kezdve, Tom Wilkinsosnon keresztül egészen Kirsten Dunstig. Gondry hatalmas színészi gárdát tudott összehozni filmjéhez. A magyar szinkront sem érheti kritika, hiszen a hangok jól passzolnak a színészekhez.

A film hangulatát nagyon eltalálták, ez a keserédes érzés a végefőcím után is jelen marad. A szokásos hollywoodi kliséket keresve sem találhatjuk, mert egyszerűen nem illenek a filmhez. A befejezés sem a megszokott happy end, ugyanakkor kifejezetten negatívnak sem mondanám. Olyan valóságos. A film akkora hatással volt rám, hogy bizony nem tudok 10/10-nél rosszabbat adni rá. Az Egy makulátlan elmén nem lehet semmit sem kifogásolni, hiszen úgy jó, ahogy van.