Fantasztikus hírrel szolgálhatok, ugyanis dap személyében új taggal bővült a Kalózblog eddig egyszemélyes csapata. Bemutatkozásként az Arany iránytű című filmről fog írni,  a jövőben pedig inkább sorozatokról, lemezekről, illetve koncertekről olvashattok tőle kritikát, beszámolót. A saját (nem túl gyakran frissített) blogját egyébként itt lehet megnézni.

Az Erőszakos múlt után a kultrendezőnek számító David Cronenberg ismét együtt dolgozott A gyűrűk ura által híressé vált Viggo Mortensennel. Őszintén szólva, nem igazán ismerem David Cronenberg munkáját (tudom, a Karambol alapfilm), a Holtsávon kívül egyedül az Erőszakos múltat láttam, ami számomra egy jónak mondható thiller-dráma volt. Az eddig magyar cím nélküli Eastern Promises azonban minden várakozásomat felülmúlta, nem véletlen, hogy a legjobb drámának járó Golden Globe jelöltek listáján is helyet kapott.

Mikor leültem megnézni a filmet, egyáltalán nem tudtam, hogy miről szól, és szerintem jó is, hogy nem olvastam el semmit sem előre, mert így nagyobb hatással volt rám. Szóval a szokásos történetismertetést most inkább kihagyom. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy az események Londonban játszódnak, a főszereplőknek valamilyen formában mind közük van az orosz néphez, a kerettörténet pedig kimondottan aktuálisnak tekinthető.

Az Erőszakos múlttal elsősorban az volt a bajom, hogy a film egy óráig nagyon jól volt felépítve, a feszültséget pontosan adagolták, azonban a sztori annyira egyszerű volt, hogy a film nem tudott akkorát ütni, amekkorát szeretett volna. Igazából 85 perc után én még vártam volna valami fordulatot, vagy történést, mivel ez nem következett be, az összhatás is rosszabb lett. Szerencsére az Eastern Promisesben a történet nagyon erős, van lehetőség meglepetéseket mutatni. Külön jó, hogy az aktuális szál csak a keretet képezi, mert így sokkal hatásosabb annak bemutatása, mintha a középpontban lenne.

A film hangulatát nagyon eltalálták, az angliai időjárás tökéletesen illik a történethez. Az Erőszakos múlthoz hasonlóan a szereplők cselekedeteinek van súlya, egyetlen jelenet sem csap át túlzott szentimentalizmusba. A film végig feszült és nyomasztó, szóval tényleg nagy hatással van az emberre. A Bourne ultimátummal kapcsolatban mondták sokan, hogy mennyire reálisak az akciók, mintha csak a valóságot látnánk. Hát kérem szépen reális és egyben brutálisan naturalista akciók itt vannak. Nem sok, csak épp annyi, hogy az ember jó sokáig emlékezzen azokra.

A film légkörének megteremtésében a színészi gárdának is nagy szerepe van, az egész társaságot csak dícsérni lehet, mindenki tökéletesen hozza a szerepét. Természetesen a főszereplőt, Viggo Mortensent külön ki kell emelnem, egyszerűen zseniális, amit Cronenberg filmjeiben nyújt, az Oscar  jelölése egyáltalán nem véletlen. A színészek (Viggo Mortensen, Vincent Cassel, Armin Mueller-Stahl) az orosz akcentust sikeresen sajátították el, mindvégig hitelesek maradtak a szerepükben. Vincent Cassel szerepeltetése amilyen meglepő, annyira eltalált is. Naomi Watts dettó.

Az Erőszakos múlttal ellentétben az Eastern Promisesben tökéletes az összkép, az egész hiteles és hatásos egyben. Részemről kijár a 9/10, mindenképpen emlékezetes filmélmény marad számomra. Remélhetőleg nem ez volt Cronenberg és Mortensen utolsó közös munkája, mert így együtt nagyon jók, ahogy a filmjeik is.

A hihetetlenül kreatív kultfilm mellett egy sokkal inkább eredetinek mondható állandó rovat indul a Kalózblogon, aminek Párszáz Ft-os DVD-k címet adtam. Ahogy az elnevezésből is ki lehet találni, olyan DVD-n megjelent filmekről lesz szó, amikhez egy korsó sör áráért hozzá lehet jutni. A fő származási helyek (mondanom sem kell), a Tesco és az Auchan voltak/lesznek.

Az első gyömgyszem a Nyomd a lóvét (eredetileg Luck of the Draw) címet viseli. Pontosan 250 forintért vásároltam a siófoki Tescóban, mivel a borítón szereplő nevek (Michael Madsen, Dennis Hopper, Eric Roberts, Ice-T) azt súgták, adjak egy esélyt a filmnek. A borító hátoldalán olvasható rövid történet egy izgalmas akciófilmet ígér, amiben "mindenki átvág mindenkit". Gondoltam biztos sokan meghalnak, lesz pár akció, nomeg jócsaj, romantikus szálként egy szexjelenet, szóval a szokásos B-filmes dolgok.

Esküszöm, mikor megvettem, egy pillanatig el is hittem, hogy egy élvezetes filmmel lesz dolgom, ami sajnálatos módon nálunk csak DVD-n jelent meg. Hát (meglepő módon) hatalmasat kellett csalódnom, a Nyomd a lóvét csak alkohol, és jófej barátok társaságában értékelhető, akkor is minimálisan. Utóbbi mondjuk adott volt, de így is két részletben, pár nap különbséggel tudtuk megnézni a filmet, annyira rettenetes volt. Mondjuk ezt az is erősítette, hogy a filmhez választható magyar szinkron színvonala közvetlenül az mgm és a zone romantik alatt helyezkedik el. Hogy miért maradtunk a magyar hangnál? Hát mert a feliratok menüpontban csak román nyelvet lehetett a filmhez választani. Amúgy az eredeti hang sem lehetett sokkal jobb, az imdb-s kommentek alapján pl. Hopper akcentusa a film felénél megváltozik.

Tipikus kb. 5 nap alatt leforgatott filmről van szó, a B-listás sztárok egyértelműen csak a pénzért válallták el a szerepet, a legtöbb jelenetet egyszer vették fel. Az alakítások hitelessége ezek függvényében gondolom kitalálható. Mindenki letudja gyorsan a szerepét, csak hogy minél előbb otthon lehessen. A filmmel kapcsolatban egyetlen pozitívumot sem tudok mondani, az egész annyira szar, hogy már jónak kellene lennie, azonban a sztori mégsem annyira rossz, hogy az legyen, inkább csak szimplán unalmas lesz az egész. A rettenetes szinkron által azonban valamennyire viccessé válik a film, a színészek fantasztikus játékát még jobban kiemeli. Pl. a rendőrfőnököt alakító Forsythe magyarhangja végig suttog, ami kurvára vicces, főleg úgy, hogy Forsythe volt az egyetlen színész, aki valamennyire beleélte magát a sztoriba. Amúgy Hopper, Madsen, és Roberts szinkronja is csak egy fokkal volt jobb.

Összességében adok egy 2/10-et a Nyomd a lóvétnak. A két pont Frosythe magyarhangjának, Michael Madsen halála pillanatában felhangzó nevetésének (bocs a spoilerért) és a pár félmeztelen csajnak tudható be. Az egészben igazából az a szomorú és főleg bosszantó, hogy másfél millió dollárt költöttek a filmre és a színészekre, ennek ellenére húgyfosszar a végeredmény. Pedig egy jó, vagy jobb forgatókönyvvel még egy közepes B-filmet is ki lehetett volna hozni a Nyomd a lóvétból, így azonban a film még a vicc kategóriát sem éri el.

Ha megnézünk egy viszonylag friss, hangulatos filmet, szinte biztos, hogy lesz legalább egy olyan szám, ami a 60-as/70-es évekből való. Ez persze nem véletlen, hiszen (talán nem túlzás kijelenteni) a modern könnyűzene akkor élte a fénykorát. Egy gengszterfilmnél, főleg ami a pont ebben a korban játszódik, kézenfekvő, hogy az időszakra jellemző legjobb számokat válogatja össze. Sajnos az Amerikai gengszter nem teljesíti hibátlanul ezt a feladatot.

A lemez két részre osztható, az első felében régi klasszikusokat, míg a második felében Marc Streitenfeld, a filmhez komponált zenéit hallhatjuk. Az album semmiképp nem mondható hosszúnak, összesen 45 percnyi zene található rajta. A lemez elsőfele kifejezetten jóra sikerült: az összes szám a soul-blues-funky vonalon mozog. Ez a zene mindenképpen illik Frank Lucashoz, és iszonyat hangulatos is, de én azért hiányoltam a rock vonalat. Az előadók mindegyike fekete, és nagyrészük már meg is halt. Az egyetlen kakukktojást Anthony Hamilton képzi, aki egy 36 éves r&b zenész, és külön az Amerikai gengszterhez írt két, stílusában a kornak megfelelő számot. A lemez első feléről két kedvencem lett: a Hold On I'm Comin' Sam&Dave előadásában, illetve a Staples Singerstől az I Take You There. Mindkét szám nagyon hangulatos, a tipikus valahol már hallottam kategóriába tartoznak. A film legvégén hallható egy Public Enemy klasszikus is, az I Can't Truss It. A filmvégi jelenethez tökéletes választás volt, és egyébként is jó a szám. A legnagyobb negatívum az album első felével kapcsolatban a Bobby Womack-féle Across The 110th Street, ami ugye a Jackie Brown főcím és végefőcím zenéje. Ez a hatalmas nyúlás szerintem elég gáz volt, hiszen a zene teljesen összeforrt a Jackie Brownnal és Tarantinoval.

A 10. számtól kezdve jönnek a filmhez írt zenék, egészen pontosan hat instrumentális szám. A már említett Streitenfeld jó munkát végzett, a hangszerelés a korszakot idézi, tökéletesen illik a filmhez. Mondjuk azért pár szám így is eléggé hasonlít egymásra, de hát pl. egy James Brown albumon is végig ugyanazt hallhatjuk. Az viszont pozitívum, hogy egyik szám sem túl hosszú. Annyira nem értek a zenéhez, hogy tovább elemezzem, hogy akkor most ez mennyire összetett,  milyen hangszerek hallhatók ki, meg ilyenek. Az utolsó hat számból szerintem a legjobb a Checkin' Up On My Baby, amiben a szájharmónika az igazi déli-bluest idézi, illetve a lemez legutolsó száma, aminek Frank Lucas a címe. Ez utóbbit nagyon eltalálta Streitenfeld, tökéletesen illik Frank Lucas jelleméhez, egyszerre fenyegető és erőteljes.

Az biztos, hogy nem egy örökzöld klasszikus válogatással van dolgunk, véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni az egészből. Igazán fölpakolhattak volna pár zenét még, hiszen helyhiány semmiképpen sem állt fenn. Ugyanakkor azért a pár jó számért, amiket külön említettem, mindenképpen érdemes meghallgatni az Amerikai gengsztert. Legyen 7/10, de csak a hangulata miatt.

A megfilmesíthetetlennek tartott könyvből készült film idén elnyerte a legjobb filmnek járó Golden Globe díjat, és Oscarra is jelölték. Az elismerések nem alaptalanok, hiszen egy nagyon jó, néhol meglepő romantikus drámáról van szó.

A történet 1936-ban kezdődik egy arisztokrata család vidéki kastélyában. A családból a legidősebb lány, Cecilia (Keira Knightley) és a gondnok fia, a szinte családtagnak számító Robbie (James McAvoy) szerelmes lesz egymásba. Ám kapcsolatukat Cecilia húga, Briony (Saoirse Ronan) félreértelmezi, és bajba sodorja a párt. 4 év múlva Robbie katonaként próbál elmenekülni Franciaországból, Cecilia - minden kapcsolatát megszakítva családjával - nővérként ténykedik, a 17 éves Brionyt pedig a bűntudat mardossa. Természetesen a történet a végkifejlettel kerekké válik, de ezt itt nem írhatom le.

Megmondom őszintén, nem különösebben rajongom a romantikus drámákért, főleg a kosztümösökért nem, de a Vágy és vezeklés tetszett. Ez nem is annyira a sztorinak köszönhető, sokkal inkább a meglepő és a hatásos megvalósításnak. A film első 45 perce, ami 1936-ban játszódik, nagyon jó. Joe Wright rendező kitűnő érzékkel mutatta be a történéseket a kislány és a szerelmesek szemszögéből egyaránt. Ezzel az egyszerű, ám hatásos dramaturgiával sokkal könyebbé válik a szereplők cselekedeteinek a megértése. Szóval az első rész, úgy ahogy van tökéletes.

A 4 évvel később játszódó eseményekről ez azonban már nem annyira mondható el. A flashback jelenetekkel, és a valóság és képzelet összemosódásával az egész rész kusza lesz, és bizony néhol unalmassá válik. Mondjuk az, hogy nem tudjuk mi a képzelet és mi a valóság, az nem különösebben zavaró, főleg, hogy állítólag a könyv is ilyen. Elsősorban a kötelező jelenetekkel van baj, amik csak azért vannak a filmben, hogy a szereplők lelki világát árnyalják. A történet szempontjából teljesen logikusak, azonban a film kétség kívül a közepén leül egy kicsit. Szerencsére a befejezés annyira újszerű, hogy feledteti mindezt az emberrel, ennek köszönhetően az egész film felértékelődik.

Ami miatt különlegessé válik a Vágy és vezeklés, ahogy azt már mondtam, az az újszerű megoldások és a zseniális képi ábrázolás. A Briony, illetve a Cecilia és Robbie szemszögéből bemutatott jelenetek mellett rám a legnagyobb hatással a Dunkerque-i kikötőnél az angol katonák várakozásának az ábrázolása volt. Az 5 perces, vágás nélküli jelenet egyszerűen fenomenális, a több száz főt számláló statiszták mindegyike csinál valamit, iszonyat mozgalmas az egész, a néző tényleg a filmben érezheti magát. Mindezt az élményt a jelenet alatt hallható zene is tovább fokozza. Aki látta az Ember gyermekét, az tudja, hogy mennyire sokat tud dobni egy ilyen megoldás egy filmen. Ami még elnyerte a tetszésemet, az a befejező jelenet. Az elgondolás akár rosszul is elsülhetett volna, de szerencsére nem így történt, az utolsó jelenet tökéletesen illik az egész filmhez.

A színészek közül én elsősorban Keira Knightley-t emelném ki, aki kitűnően alakította az összetett Cecilie karakterét. És egyébként is, egyszerűen illik a kosztümös drámákhoz. Az Oscarra jelölt, a fiatal Briony-t alakító Saoirse Ronan szintén jó volt, bár én inkább Keirát jelöltem volna helyette. James McAvoy szintén kihozta a maximumot a kissé egysíkú szerepéből. Amúgy a mellékszereplőkkel sem volt gond, csak hát ez a történet a három főhősről szól.

Nehéz osztályozni a Vágy és vezeklést, mert egy 8-asnál mindenképpen jobb volt, ám a 9-est az unalmas közepe miatt nálam nem éri el. Szóval maradjuk a 8/10-nél, az erősebb fajtából.