Ha megnézünk egy viszonylag friss, hangulatos filmet, szinte biztos, hogy lesz legalább egy olyan szám, ami a 60-as/70-es évekből való. Ez persze nem véletlen, hiszen (talán nem túlzás kijelenteni) a modern könnyűzene akkor élte a fénykorát. Egy gengszterfilmnél, főleg ami a pont ebben a korban játszódik, kézenfekvő, hogy az időszakra jellemző legjobb számokat válogatja össze. Sajnos az Amerikai gengszter nem teljesíti hibátlanul ezt a feladatot.

A lemez két részre osztható, az első felében régi klasszikusokat, míg a második felében Marc Streitenfeld, a filmhez komponált zenéit hallhatjuk. Az album semmiképp nem mondható hosszúnak, összesen 45 percnyi zene található rajta. A lemez elsőfele kifejezetten jóra sikerült: az összes szám a soul-blues-funky vonalon mozog. Ez a zene mindenképpen illik Frank Lucashoz, és iszonyat hangulatos is, de én azért hiányoltam a rock vonalat. Az előadók mindegyike fekete, és nagyrészük már meg is halt. Az egyetlen kakukktojást Anthony Hamilton képzi, aki egy 36 éves r&b zenész, és külön az Amerikai gengszterhez írt két, stílusában a kornak megfelelő számot. A lemez első feléről két kedvencem lett: a Hold On I'm Comin' Sam&Dave előadásában, illetve a Staples Singerstől az I Take You There. Mindkét szám nagyon hangulatos, a tipikus valahol már hallottam kategóriába tartoznak. A film legvégén hallható egy Public Enemy klasszikus is, az I Can't Truss It. A filmvégi jelenethez tökéletes választás volt, és egyébként is jó a szám. A legnagyobb negatívum az album első felével kapcsolatban a Bobby Womack-féle Across The 110th Street, ami ugye a Jackie Brown főcím és végefőcím zenéje. Ez a hatalmas nyúlás szerintem elég gáz volt, hiszen a zene teljesen összeforrt a Jackie Brownnal és Tarantinoval.

A 10. számtól kezdve jönnek a filmhez írt zenék, egészen pontosan hat instrumentális szám. A már említett Streitenfeld jó munkát végzett, a hangszerelés a korszakot idézi, tökéletesen illik a filmhez. Mondjuk azért pár szám így is eléggé hasonlít egymásra, de hát pl. egy James Brown albumon is végig ugyanazt hallhatjuk. Az viszont pozitívum, hogy egyik szám sem túl hosszú. Annyira nem értek a zenéhez, hogy tovább elemezzem, hogy akkor most ez mennyire összetett,  milyen hangszerek hallhatók ki, meg ilyenek. Az utolsó hat számból szerintem a legjobb a Checkin' Up On My Baby, amiben a szájharmónika az igazi déli-bluest idézi, illetve a lemez legutolsó száma, aminek Frank Lucas a címe. Ez utóbbit nagyon eltalálta Streitenfeld, tökéletesen illik Frank Lucas jelleméhez, egyszerre fenyegető és erőteljes.

Az biztos, hogy nem egy örökzöld klasszikus válogatással van dolgunk, véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni az egészből. Igazán fölpakolhattak volna pár zenét még, hiszen helyhiány semmiképpen sem állt fenn. Ugyanakkor azért a pár jó számért, amiket külön említettem, mindenképpen érdemes meghallgatni az Amerikai gengsztert. Legyen 7/10, de csak a hangulata miatt.