A westernhez hasonlóan a háborús filmek sem ma élik fénykorukat. Mintha már mindent ellőttek volna a témával kapcsolatban, pedig háború manapság is akad bőven. Itt van mindjárt a 20. század második felének első igazán sikeres amerikai akciója, az Öböl-háború. Teljesen érthetetlen, hogy a propaganda miért nem karolt fel valakit, aki dicshimnuszt zenghetett volna az eseményről. A mainstream filmek közül hirtelen csak három jutott az eszembe, ami az iraki konfliktussal foglalkozott: Sivatagi cápák, Bátrak igazsága, A mandzsúriai jelölt (utóbbiban pedig csak a történet keretét adta az Öböl-háború). A Bőrnyakúak ezt az űrt próbálta pótolni, több-kevesebb sikerrel.

A sztoriról pár szóban: Swofford (Jake Gyllenhaal) 20 évesen jelentkezik a hadseregbe, ahol a felderítő mesterlövészek közé osztják be. A kiképzés után társaival együtt Kuvaitba vezénylik, ahol azzal szembesül, hogy fél évet pazarolt el az életéből, hiszen ez idő alatt gyakorlatilag semmit sem csinált.

A Jarhead tehát a háború unalmasabb oldalát kívánja bemutatni, amikor a hadsereg olyan, mint egy börtön, a katonák pedig a fegyencek. Ez a megközelítés szerintem nem volt rossz, bár a klasszikus háborús filmekhez képest semmi újat nem ad. Mert a kiképzőtábort már láthattunk az Acéllövedékben, elkeserettséget, meg börtön érzetet pedig az Őrület határánban. Eredetiségnek tehát híján vagyunk, de erre Sam Mendes szándékosan rá is játszik, amikor arra utal, hogy az iraki konfliktus olyan semmilyen volt. Pl. amikor egy helikopter elhalad a katonák fölött, miközben a Break on Through szól, Swofford megjegyzi, hogy még saját zenénk sincsen. Ugyanígy jó volt látni, amikor a katonák az Apokalipszis most, Wagner zenéjével kísért helikopteres támadását nézik a moziban, miközben örjöngenek. Ez a jelenet zseniális, hiszen Mendes Coppola őrületet kifejező képsorain csavar mégegyet.

A másik dolog, ami tetszett a filmben, az a modern háborúkról alkotott vélemény, miszerint az ember nem is találkozik az ellenséggel, csak a repülőgép monitorján látja őket kis szürke pontok képében. A többi, úgynevezett mondanivalónak szánt dolog viszont túl sablonos lett: a katonaság rossz, ha elmész katonának, akkor már sose leszel a régi, stb. És hát a film vége is elég pocsék lett, Swofford zárógondolataival. Itt megemlíteném, hogy a mondanivaló ezen oldalát nagyon erőltetett jelenetekkel ábrázolták, amik bizony igencsak gyengék lettek: Swofford és a szemüveges csávó szerencsétlenkedése, az összes sírás, és a már említett befejezés. A másik hiba a film tempójával volt, ami azért valamivel pörgősebb is lehetett volna. Az oké, hogy az unalamat ábrázolják, de ezt nem feltétlenül kéne unalmasan tenni.

Összességében azonban nekem tetszett a film, mondjuk elsőre azért jobb volt. 7/10 a vége, ez elsősorban a hangulatnak köszönhető, ami nekem eléggé bejött. A Jarheadből egy kis eredetiséggel többet is ki lehetett volna hozni, de még így is sokkal jobb film, mint a Katonák voltunk, de az eddigi legjobb Öböl-háborús film, a Sivatagi cápák színvonalát nem éri el.