Nem szeretem azokat a filmeket, amikben a bonyodalmat már a történet legelején meg lehetett volna oldani, ha az egyik szereplő tesz kb. három mozdulatot. Mert ha így indít egy film, akkor sztori szempontjából már ne számítsunk túl sok jóra. Az Eagle Eye hasonló cipőben jár, bugyuta története hemzseg a hibáktól és az irreális eseményektől. Mindez persze nem lenne baj, ha  a film nem venné túl komolyan magát, illetve normális történet helyet kapnánk látványos akciókat.

Jerry Shawt ikertestvére temetéséről hazaérkezve egy rakás vegyi anyag és hitech fegyver várja a lakásán. Hitetlenkedő arckifejezése közben megcsörren mobiltelefonja, és egy női hang szólal meg, miszerint 30 másodperc múlva elkapják az FBI-osok. Rachel Holloman épp barátnőivel alkoholizál, mikor kisfia számáról egy ismeretlen női hang hívja, és megfenyegeti, megöli a kölköt, ha nem teljesíti, amit parancsol neki. A két főhős természetesen találkozik, így együtt próbálják kitalálni ki vagy mi állhat a telefonhívások mögött.

Az Eagle Eye alapötletét, miszerint a technológia és a kommunikációs eszközök ilyen színtű fejlettsége mellett minden másodpercünket figyelemmel lehet kísérni, már nem egyszer láthattuk a mozivásznon vagy a tévében, de ezzel még nem lenne különösebben baj. És még azt is csak-csak le lehet nyelni, hogy az egész film össze van lopkodva más jobban sikerült produkciókból (a fő szál a Közellenség, a kezdés Mátrix, a befejezés Én, a robot, látványvilágban pedig Napfény és Deja Vu utánérzés). A problémák ott kezdődnek, hogy a félelem-, izgalom- és feszültségmentes történet tele van iszonyatosan nagy marhaságokkal, és logikátlan elemekkel (pl. az FBI-t miért csak a befejezéskor hallgatják le?). Az áram által agyonütött ember és a szánalmas befejezés tényleg csak a jéghegy csúcsa. Nem egyszer hangosan röhögtem, hogy ez most mi volt. Az is vicces, hogy a világ megmentésében a civilek csak úgy hullanak, mint a legyek: a két biztonsági őr lazán kilövi az éppen útjába kerülő autót (azt le se szarják, hogy akár egy ötéves kisgyerek agyvelejét is kiloccsanthatták volna), vagy berobbantanak egy alagutat, ahol egymás hegyén hátán állnak az autók.

A teljesen idióta történet mellett a Sasszem unalmas (főleg a kezdés) és érdektelen is. Az akciókat pedig úgy baszták el, ahogy csak lehet. Nem is értem, több milliót költenek egy nagyszabású üldözésre, ahol autók törnek, majd robbannak fel, erre szegény néző mit lát: az összevissza remegő kamerán keresztül a főhősök homlokát, a kocsi kerekét és oldalát, mást nem nagyon. Ilyen szar akciót nagyon rég nem láttam. A színészi játék a történethez hasonlóan elég gyenge: Shia LaBeouf eddig nem idegesített, de most már igen; Michelle Monaghan ismét bizonyítja, hogy a közepesnél valamivel rosszabb színésznő; Rosario Dawson 5 perce szexi ruhák nélkül teljesen lényegtelen. Egyedül Billy Bob Thrornton volt korrekt, de ezt tőle el is lehet várni.

Pozitívumok terén eléggé szűkölködik a film, de azért néhány dolgot fel tudok sorolni: Shia legalább félig meghal, Billy Bobnak volt két jó beszólása, a majd két órát az unalmas kezdés ellenére moziban végig lehetett ülni. Ha jól számolom ez három érv az Eagle Eye mellett, ennek függvényében az összpontszám is 3/10.