A második világháború után kibontakozó olasz neorealizmus a valóság minél hitelesebb visszaadására törekedett. Ennek függvényében az új stílus szakított a túlzó és általánosító elbeszélésmóddal, a fényképezés földhöz ragadtabb lett, a színészek játéka hitelesebbé vált. Ha jobban belegondolunk a változás iránti igény nem meglepő, hiszen a hat évig tartó világégést követően, a nyugati diktatórikus rendszerek bukásával minden megváltozott. A Biciklitolvajok egy hétköznapi történetet mesél el, monumentalitás és hősiesség nélkül, életre keltve a korabeli valóság egy darabkáját.

1948, Róma, a munkára váró tömegből Antonio Ricci-t szólítják, aki hosszú idő után végre biztos állást kap: utcai plakátragasztó lesz. Ehhez azonban szüksége van biciklijére, amit még korábban zálogházba adott. Hogy ki tudják váltani a kerékpárt, felesége lehúzza az összes ágyneműt, és azt váltja pénzre. Antonio másnap munkába is áll, de alig ragasztja fel az első plakátot, biciklijét máris ellopják. Tehetetlenség és düh kavarog benne, hiszen ettől a munkaeszköztől függ családja megélhetése. Másnap korán reggel felkel, és fiával együtt beleveti magát a zsúfolt városba, hogy mint tűt a szénakazalban, megkeresse biciklijét.

A film történetét mai szemmel nem lehet különösebben csavarosnak nevezni, hiszen az gyakorlatilag kimerül a kerékpár utáni kutatásban. Ennek kapcsán jelenik meg a korabeli olasz nagyváros, annak összes lakójával. Rengeteg embert ismerünk meg, akik a korábbi filmekben tapasztalttól eltérően nem kizárólag pozitív vagy negatív színben tűnnek fel. A szerencsétlen, tulajdonától megfosztott Antonio ebben a hatalmas forgatagban keresi kétségbeesetten kerékpárját, amit soha nem fog megtalálni. A nagyvárosi nyomor, a szegénység bemutatása hihetetlenül valóságos, ahogy az ember nézi a filmet, szó szerint megelevenedik előtte, hogy milyen is lehetett a 40-es évek vége. A háború utáni Olaszország kettősségeit nagyszerűen érzékelteti Vittorio de Sica rendező: a pénztelen Antonio első plakátja egy amerikai film csinos főszereplőjét ábrázolja (talán Rita Hayworth-t), az étteremben a gazdag és a szegény fiú közötti eltérések kerülnek elő, és még lehetne sorolni a már-már élhetetlen szegénység és az anyagi jólét közti különbségeket.

Emellett a rendező az egyházat is bírálja, mikor a templomba érkező főhős problémájával senki sem foglalkozik, a mise a hétköznapi teendők előtt áll. De az egyházon kívül a rendőrség és a bürokrácia is kap egy hatalmas pofont, ezzel is alátámasztva azt a tényt, hogy Antonio teljesen egyedül van a problémájával, senkire sem számíthat. Vagyis, ez nem egészen igaz, hiszen ott van mellette kisfia, aki egész idő alatt kitart mellette. Ha az apa-fiú kapcsolat nem lenne ennyire őszintén ábrázolva, a film csúcspontja sem lehetne olyan hatásos és meghatározó, mint amilyen. Ahogy azt a film közepétől lehet sejteni, és miután vitán felül bebizonyosodik, hogy nincs remény a bicikli megtalálására, Antonio döntés elé kényszerül: tisztességét megőrizve, ezáltal családja jövőjét fenyegetve üres kézzel tér haza, vagy a futballstadion környékén álló számtalan bicikli közül ő is eltulajdonít egyet. Vívódása egyértelműen a film legjobb jelenete, amely csak egyféleképpen végződhet.

Az amatőr színészek hétköznapi és ezáltal hiteles arcokként jelennek meg, ezzel is fokozva a világhoz való reális hozzáállását. A rendezés érzékeny, és annak ellenére, hogy nem sok minden történik a filmben, a cselekmény mindvégig érdekes marad. A Biciklitolvajok gyönyörű és elgondolkodtató alkotás, melyből joggal merítettek a későbbi olasz filmművészet nagyjai (élükön Fellinivel).