Nincs könnyű dolga a német filmeseknek, ha a saját honfitársaik szerepét akarják bemutatni a második világháborúban. Hiszen nagyon sokan voltak, akik szembeszálltak Hitler diktatúrájával, esetleg életüket is áldozták a szabadságért, de mégiscsak több tízmillió ember hagyta jóvá a mások elpusztítására, kifosztására irányuló törvényeket. A kollektív bűnösség bélyege kissé túlzó ugyan, de ha jobban belegondolunk, nem áll messze a valóságtól. Az erős propagandagépezet, az agymosás, az ellenség kegyetlenkedése ugyan lehet részben magyarázat a bekövetkezett eseményekre, de a felelősség ettől még ugyanúgy a németeké. Mégiscsak a Wermacht közbenjárásával halt meg csaknem 20 millió szovjet, akiknek nagyrésze civil volt. Nem adhat felmentést a szovjetek kegyetlenkedéseire, de a civileket minden eddiginél súlyosabban érintő háborús hadviselést, amit a fajelmélet és később a szovjet fogságtól való rettegés alapozott meg, a németek kezdték el 1939 szeptemberében.

A halálozási adatok, a filmfelvételek, a fényképek és véres történetek ismeretében igen kényes dolog a német katonát a Nyugaton a helyzet változatlanhoz hasonlóan ártatlannak bemutatni. Pedig Joseph Vilsmaier rendező ezt kísérli meg, mikor hőseinek a többségre egyáltalán nem jellemző tisztességes és erkölcsös német katonákat teszi meg. Ha eltekintünk a történelmi tényektől, és kizárólag arra koncentrálunk, hogy a film miként mutatja be az értelmetlen és kegyetlen háborút, akkor nem lehet okunk a panaszra. A Sztálingrád ilyen szempontból reális képet fest az eseményekről, az elviselhetetlen hidegről, az embertelen körülményekről, aminek hatására vagy állattá válik az ember vagy meghal. Azonban mindegy, hogy ki melyik utat választja a -40 fokos hidegben csak egyféleképpen végződhet a történet.

A befejezést a történelemkönyvekből is ismerhetjük, hiszen a Sztálingrádnál fogságba esett több mint 200 ezer német katona közül összesen 5000 tért csak haza. Hőseink ebből a földi pokolból akarnak kijutni úgy, hogy közben emberségüket is megőrzik. Reménytelen küzdelmük megrázóan hitelesen elevenedik meg a vásznon, a végtelen jég- és hómező, a szegényes, de eltalált helyszínek még inkább felerősítik ezt. Azonban a német katonák néhány kivételt leszámítva túl emberségesek ahhoz, hogy elhiggyük ők is csak egyek a sok közül. Vilsmaiernek nem sikerül a Das Boot-hoz hasonló katonákat találnia, így filmje hitelessége is megkérdőjeleződik. Ha pusztán háborúellenes alkotásként tekintünk a Sztálingrádra, akkor minden szempontból teljesíti az elvárásokat (ezért is adtam rá 8/10-et), viszont ha az egyszerű német katona tényleges szerepvállalását kérjük számon, sajnos megbukik a film.