A rémálom (és innentől ígérem hanyagolom az adódó roppant szellemes szójátékokat) a dologban nem a borzalmas színészi játék, még csak nem is a filmben magában keresendő, hanem a valóságban, amit leképez, illetve amelyben megtalálta célcsoportját. Egy olyan valóság, amely örömmel fogad minden teljesen lebutított sztereotípiát (ez amúgy nem feltétlenül lenne baj, az önirónia szinte teljes hiánya teszi azzá), amelyben magától értetődő, hogy a siker kulcsai csak a külsőségek vagy a jó kapcsolatok lehetnek (épp ezért a negatív hős, a lányokat kihasználó és semmibevevő fiú büntetése is csak annyi, hogy a főhőst nem tudja megdöngetni, nem jelleme miatt szégyenül meg, hanem a főhős kicsinyes bosszúja által). Egy olyan valóság a film környezete, ahol a butaszőke/sekélyes izomtibor világának antitézise a mindigszomorú, halálkultiváló emósok világa, ahol a műveltség kimerül a „kocka el van vetve” típusú közhelyekkel való dobálózásban, ahol a popkultúra alfája és omegája a Csak szex és más semmi, és ahol a pénz valós alternatívája az emberi kapcsolatoknak. Hát ez N. Forgács Gábor és Steiner Kristóf pszeudovalósága, és a film valóban zseniális leképezése a Blikk és a Fókusz országának.
 

Fölösleges nagyon belemenni: butaszőkét kicsapják a suliból (persze gaz ármánykodás eredményeképp), gazdag apuci benyomja egy elitsuliba, ahol kalandos és humoros események sorozata után beilleszkedik, és a közepesen ügyes pomponlányok csapatát igazi profikká képezi (ami, mint tudjuk, elengedhetetlenül szükséges a kosárcsapat győzelméhez), emellett rátalál az igazi szerelemre a helyi emósbanda dobosának személyében. A csavar a dologban annyi, hogy az események menetét egy ismeretlen csetelő, bizonyos álom.net is segíti, akiről bizonyára sokat lehetne találgatni, hogy kicsoda is, ha nem lenne kurvára érdektelen az egész.

 

A sztereotípiákra és a film üzenetének szánt banális butaságokra már kitértem, amiképp utaltam a rettenetes színészi játékra, komolyan mondom, amatőr szereplőkkel is jobbat lehetett volna kihozni, mint többek között Lófej Labancz Lilla szerepeltetésével, végig olyan érzésem volt, mintha a Barátok Közt egyik kevésbé sikerült epizódját nézném. A siralmas színészi játék sajnos Reviczky Gáborra is vonatkozik, azonban teljesen érthető a dolog, komolyan úgy tűnik, hogy már az első forgatási napján ráébredt, hogy hiba volt igent mondani erre a szerepre – el tudom képzelni, hogy nemcsak mi, hanem ő maga is a kínos kategóriába sorolná ezt a szereplést.

A zene valószínűleg szintén rossz volt (ez ügyben nem akarok olyan kemény lenni, mert soha nem hallgatok ilyen zenéket), a britnikoppintós diszkózene az egyik oldalon, az alulhangszerelt, ötlettelen emós dallamok a másikon.

Ezeken túl nem bírom elhallgattatni a bennem rejlő, a film láttán minden elvi nádasdyzmusomat ideiglenesen legyűrő nyelvtannácit, aki ölni tudna a barinő (és nem húzza alá az office, eszem megáll) és társai hallatán, amelyekkel természetesen tele van tömve a film.

 

Igencsak meg kellett erőltetnem magamat, hogy pozitívumokkal is szolgálhassak, de végül is el kell ismerni, hogy Rékasi Károly a nyúlfarknyi szerepeit erős közepesre hozta, ezzel magasan kiemelkedik a mezőnyből (na tessék, és pont ő a BK-szereplő), de a legkellemesebb meglepetés Szujó Zoltán cameo-ja, aki, minden túlzás és irónia nélkül, nagyszerűen végezte dolgát, sokkal természetesebb volt, mint például Knézy a Vacak, a hetedik testvérben.
 

Nincs mit felpontozni – koppintott sztori, rossz színészi játék, átgondolatlan alapkoncepció, élvezhetetlen végeredmény, fizikailag fájt végigülni.