Kapásból két olyan dolgot is tudok mondani, ami miatt kifejezetten hiánypotló alkotás a magyarul Dalok ismerkedéshez címmel megjelent film. Egyrészt a 90-es években elterjedt, gusztustalan poénokkal teletűzdelt tinivígjátékok (Amerikai pite és társai) után ismét egy komolyabb szemléletet vett elő a felnőtté válás kapujában álló fiatalságról, melyet nem a szüzesség elvesztésével, hanem egy jellemző hangulat megragadásával mutat be. A történet egy éjszaka alatt játszódik, a főhősök folyamatosan kocsikáznak, miközben mindenféle fura emberrel kerülnek kapcsolatba. Ugye ismerős a dolog? A 35 évvel korábban készült American Graffiti alapszituációja szórul szóra ugyanez, csak ott az egyetem előtt álló fiatalok hatalmas Cadillacekkel rótták a vidéki kisváros útjait, jelen esetben pedig egy sárga Yugóval szelik át New York ismert utcáit.

A jugoszláv remek tulajdonosa nem más, mint az eredeti címben is szereplő Nick, aki barátnőjével való szakítás után teljes letargiába esik. Nincs is kedve semmihez, azonban barátai (akik mellesleg zenésztársai is egyben) unszolására elmegy manhattani koncertjükre, ahol egy véletlen folytán találkozik Norah-val. Egy gyors csókváltást követően ismét a barátok közbenjárásával Nick és Norah együtt töltik az éjszakát, miközben kedvenc együttesük titkos koncertjének helyszíne mellett részeg barátukat keresik. Ezalatt szinte végig szól a zene, ahogy azt egy végtelen playlisttől el is lehet várni.

A zene a másik dolog, aminek kifejezetten örültem, hiszen a 21. század számtalan stílusa közül mindenki által befogadható dalokat választottak, amiket akár 20 év múlva ugyanúgy meg lehet hallgatni, mint most. A filmhez készült soundtrack kitűnőre sikeredett, pedig csak egyetlen kötelező 60-70-es évekbeli rockszám szerepel rajta. Többek között a zenének is köszönhető, hogy a film iszonyat hangulatos lett, az első pillanattól sejthető szerelmes szál sem csap át csöpögésbe. Féltem, hogy a Judd Apatow által elindított komédia stílus Nicket és Norah-t is megfertőzi, de szerencsére a film kerüli az erőltetett poénokat és őszintén humoros marad. A félig-meddig road-movie felépítésnek köszönhetően a szálak lazán kapcsolódnak egymáshoz, így értelemszerűen vannak olyan jelenetek, amik nem sikerültek túl jól, azonban a főhősök nem töltenek egyszerre 5-10 percnél többet egy helyszínen, így ezek a kevésbé sikerült részek nem nyomják rá a bélyegüket a filmre.

Michael Cera hozza a szokásos lúzer-alternatív figurát, Katt Dannings pedig az átlagosnak egyáltalán nem mondható, érzéki lányt. Semmi kiemelkedőt nem látunk, de ez a film nem is erről szól. Sokkal inkább a kamaszszerelemről, a zenéről és a fiatalok életérzéséről. Engem már az első pillanatban megfogott a film, és minden hibája ellenére tetszett az egész úgy, ahogy van. Hogy mennyire lesz nemzedéki film, mint az American Graffiti, az a jövő zenéje (bár én nem nagyon hiszem), de az biztos, hogy egy 8/10-et mindenképpen megérdemel a számomra ez idáig ismeretlen Peter Sollett filmje.

Ami nem jött össze Clint Eastwoodnak a Dicsőség zászlajával, azt megcsinálta az Ivo Dzsima-i csata másik résztvevőjének szemszögéből. A merész vállalkozás (a filmben szinte végig japánul beszélnek) csak úgy válhatott hitelessé, ha olyan emberek vesznek részt a munkálatokban, akik vagy nagyon ismerik a japán kultúrát, vagy maguk is japánok. Különösen szerencsés, hogy a forgatókönyvírók között két japán úriember nevét fedezhetjük fel, akik pontos utánjárást követően a lehető leghitelesebb képet alkották meg a csatáról. Az amerikai hadsereg sorjában foglalja el a csendes-óceáni szigeteket, így közelítik meg az évezredek óta Japánhoz tartozó kietlen Ivo Dzsimát. Az amerikabarát Kuribayashi tábornoknak nem kisebb feladat jut, mint hogy a katonák és fegyver szempontjából egyaránt pocsék felszerelésű szigetből tengeri erődöt varázsoljon, ami megvédi majd az anyaországot a jenkiktől. A felkészülést és a későbbi eseményeket a tábornok, egy közkatona és egy hadnagy szemszögéből látjuk.

A csata ismét háttérbe szorul, helyette a japánok mentalitása, gondolkodásmódja, az egyén kényszerű helyzete kerül a középpontba. A védők (az elvakult hazafiakat leszámítva) már az első pillanattól fogva tudják, hogy mindannyian meg fognak halni (japán oldalról alig 2000 túlélő volt), mégis vállalják az összecsapást, hiszen életüknél fontosabb a haza, az erkölcs és abecsület. Európai ember számára érthetetlen, hogy miért kezdenek rituális öngyilkosságba a csapdába esett katonák, ahelyett, hogy kitörnének, vagy esetleg megadnák magukat. És ezért jó, hogy Eastwood mindezt nagyszerű érzékkel különösebb megvetés vagy elutasítás nélkül mutatja be, sőt az amerikai katonák tisztaságát is megkérdőjelezi. Érdekes és élvezetes film a Levelek Ivo Dzsimáról, annak ellenére, hogy a történetnek nincs igazi csúcspontja. Hibaként megjegyezném, hogy a 40 napig tartó csata a néző szemében nem tűnik ilyen hosszúnak, és a rengeteg emberáldozatot sem érzékeljük annyinak, mint amennyi valójában volt. Ez nyilván a pénzhiány számlájára írható, és végülis egyáltalán nem zavaró, hiszen a színészek kitűnő játéka elvonja az ember figyelmét az apró hiányosságokról. A Levelek Ivo Dzsimáról újszerű és emlékezetes adaptációja a csendes-óceáni hadszíntér eme csatájának. 8/10

Kreativitásból egyes. Talán ezzel a két szóval lehet a legjobban összefoglalni az új Terminátor kaland lényegét. Az ötlettelenség az éttermi szalvétára felfirkantott kétsoros történettől kezdve a pocsék párbeszédeken át az unalmas és izgalommentes akciókig mindenütt érvényesül. Végülis nincs min meglepődni, hiszen a harmadik epizód láttán mindenki számára kiderülhetett, hogy a történet egészen pontosan két epizód erejéig volt eredeti, onnantól kezdve csak a rókabőr érvényesülhetett. Persze, a Terminátor: Megváltásban, mint újrakezdésében volt potenciál, de kedvenc hárombetűs rendezőnk nem tudott élni ezzel a lehetőséggel. És ez még mindig nem lett volna akkora baj, ha a harmadik részhez hasonlóan  látványos akciókat kaptunk volna, de jelen esetben még erről sem beszélhetünk.

2018-at írunk, John Connor önelégült messiásként harcol a robotok ellen, amikor rájön, hogy ideje lenne felkeresni fiatalkorú apját, Kyle Reese-t, hiszen mégiscsak rajta múlik, hogy Sarah Connor terhes lesz-e vagy sem. Eközben egy 2003-ban kivégzett férfi is újjáéled a sivatag porából (vagy inkább sarából), aki magyarázatot keres arra, hogy mégis mi a francot keres az élők között, mikor már vagy 15 éve halott. A két szál természetesen egymásba ér, és onnantól kezdve az úgy-ahogy élvezhető film szinte teljesen értékelhetetlenné válik.

Visszatérve az első gondolatra, a Megváltás legnagyobb hibája, hogy egyszerűen semmi kicsit is eredeti ötlet nincs benne. A Mad Max-szerű apokaliptikus jövőt láttuk vagy tucatnyi filmben, az első és második epizódban megismert kékes árnyalatú, meghökkentő és elkeserítő jövőképéből semmi sem érvényesül. A sztori finoman fogalmazva is egy nagy kövér nulla, amire a bugyuta dialógusok is rátesznek egy lapáttal (és akkor a romantikázásról ne is beszéljünk). Az akciók üdítő jellege is elmarad, mivel a lövöldözés és a rengeteg robbantás még véletlenül sem tudja helyettesíteni a feszültség, az izgalom és az esetleges félelem érzetét. Pedig ez az eredeti trilógia védjegye volt, ezért is bosszantó, hogy 200 millió dollárból miért nem sikerült a technikák mellett legalább egy olyan szakértőt megvásárolni, akinek vannak ötletei.

Miért van ruha a roboton?

John Connor hatodik változata talán az eddigi legrosszabb, Christian Bale nem tudja életre kelteni a figurát, aki ráadásul hihetetlen ellenszenvessé válik. Magasan ő a leggyengébb szereplő, mellette még a digitális Schwarzi is szárnyal. A cselekmény abszurditásába, a történet marhaságaiba számos ponton bele lehetne kötni, de nincs igazán értelme. Egyetlen olyan pillanatot sem tudok felidézni a filmből, amiért megérte beülni a moziba, és hangsúlyozom, ez a várva várt akciókra is érvényes. Rossz film volt a Terminátor: Megváltás, de legfőképp érdektelen. Most már csak reménykedhetünk, hogy tényleg ez volt az utolsó rész. Nagyon gyenge 4/10.

Rambón kívül talán Terminátor az egyetlen olyan akciófilm karakter, akit (függetlenül a filmek ismeretétől) mindenki ismer. A kiborg végérvényesen összeforrt Schwarzenegger nevével és külsejével, amit 2003-ban, a kaliforniai kormányzóválasztás során kétség kívül kamatoztatni tudott az osztrák izomkolosszus. Az első mozi 25 éve készült, ami a 80-as évek divat, zenei és nem utolsó sorban mozgóképes stílusához kitűnően illeszkedik. Cameron sötét és végletekig baljós apokaliptikus sci-fijének cselekményét a B-filmekre jellemző macska-egér játékkal töltötte meg, melyben a jövőből visszaérkezett katonának, Kyle Reese-nek mindenáron meg kell védenie Sarah Connort, a majdani ellenállás vezetőjének édesanyját. A vadász szerepét a Hollywoodban már ismert, de még igazi sztárnak nem tekinthető Schwarzenegger alakítja, akiről a film felénél kiderül, hogy emberi külseje ellenére egy szó szerint szívtelen gyilkológép.

Az akciódús és sokszor meglepően véres menekülést jövőbeli flascback-jelenetek (érdekes paradoxon) színesítik, amikhez kitűnő adalékul szolgálnak Reese elbeszélései, így egy jól összeállított, viszonylag komplex képet kapunk a jövőről. Ezt persze a későbbi epizódokban tovább árnyalják, de így bevezetésnek mindenképpen elégséges. A sötét hangulat, az éjszaka játszódó akciók, a 80-as évekre jellemző elektronikus zene kitűnő atmoszférát teremtenek, ami nem lenne teljes Schwarzi nélkül. Az egykori testépítő osztrák akcentusával, rezzenéstelen arcával és tankszerű mozgásával filmikont teremtett. Cameron zsenialitása ott érhető tetten, hogy címszereplője színészi játéka, és a néhol igen hiányos cselekménye (ha a Terminátor addig küzd, amíg meg nem semmisíti Sarah Connort, vagy el nem pusztul, akkor miért nem szállnak vele szembe, amint rendesen felkészültek?) ellenére sem lesz röhejes az alkotása. Nagyon a határán mozog, de olyan érzékkel vitte filmre történetét, hogy a néző egy percre sem tudja komolytalannak gondolni, amit lát. Cameron a vaskos B-érzettel együtt kiváló akciófilmet tett le az asztalra, ami ugyan mai szemmel - a filmvégi robotvázhoz hasonlóan - már kicsit sántít, de így is minőségi szórakozást nyújt. 9/10

A Terminátor 2. hét évvel az első rész után jelent meg, immáron 100 milliós költségvetéssel és fejlett számítógépes trükkökkel. Cameron befutott rendezőként változtatott a koncepción, és jól ráérezve egy egészen másmilyen Terminátort készített. Ha jobban belegondolunk ez nem is csoda, hiszen az Alien továbbgondolásánál már megtapasztalta, hogy egy jó folytatáshoz az alapok megtartásán túl teljesen eltérő megközelítés kell. Az Aliensnél mindez működött, és bizony működött a Terminátor 2-nél is. A menekülős sci-fi-thriller helyett egy karakterekre épülő, történetorientált, néhol filozofikus, de ízig-vérig akciómozit készített. Schwarzi ismét kedvenc karaktere bőrébe bújva térhetett vissza, csak most oldalt váltott, hogy az időközben 10-11 évessé cseperedett John Connort védje meg, élete árán is. Az ellenség egy sokkal fejlettebb gyilkológép, mely a T-1000-es névvel rendelkezik és alapjáraton Robert Patrick külsejét viseli. Az elmegyógyintézetbe zárt és gyógyszerrel tömött Sarah Connor szerepében Linda Hamilton is visszatér, aki cellájában felállított edzőtermében az Ellen Ripley elleni küzdelemre készül.

Az első órát végignézve azt hihetnénk, hogy megint a jól ismert menekülős történetet látjuk viszont, azonban a cselekmény hatalmas fordulatot vesz, melynek során hőseink saját kezükbe veszik az irányítást, hogy megakadályozzák mindazt, ami még meg se történt. Mindez persze a minden eddiginél kreatívabb és látványosabb akció érdekeit szolgálja, amiben egy pillanatig sem csalódunk. A motoros-kamionos üldözés, a laboratórium ostroma, a végső összecsapás, illetve a T-1000-es megjelenítése láttán ma is elégedetten dőlhet hátra a karosszékben minden a film munkálataiban egykor részt vett technikus. Schwarzenegger annak ellenére, hogy most sem vált szószátyárrá, szinte tökéletes, az ifjú Connor szerepében Edward Furlong remekel, ahogy Hamilton és Patrick is nagyszerű alakítást nyújtanak. A Terminátor 2. méltán vált az akciófilmek királyává, amiért a 90-es években minden fiúgyerek őszintén rajongott. 10/10

12 évet kellett várni a már látatlanban feleslegesnek nevezett harmadik részre, aminek a jelzője a film megtekintése után is joggal maradt meg. A hatalmas költségvetés, a látványos robbanások és az egy percig sem csillapodó pörgés ellenére nem közelíti meg a harmadik epizód elődjei színvonalát. Ez elsősorban a hozzáálláson érződik, hiszen a rendezői székbe ültetett Mostow korántsem tud olyan komolysággal hozzányúlni az alapanyaghoz, mint Cameron. A második felvonásban is volt néhány jó poén, és vicces utalás, de a harmadik részt szinte végig ez a hangvétel uralja. Nyilván a hatvanhoz közelítő Schwarzi már nem játszhatja el ugyanazt a kíméletlen gyilkológépet, de fejlett humorérzéke is kissé irreálisra sikeredett. Ezáltal Connor és Brewster menekülése egy pillanatig sem lesz feszült vagy félelmetes. A történetet sem lehet túl eredetinek nevezni, egyedül a befejezés és Connor esetleges jövője menti meg a teljes érdektelenségtől.

A rövid játékidő nem ad lehetőséget a karakterek kibontására, gyakorlatilag a (kétség kívül) nagyszerű akciókon kívül semmire sem jut idő. Connorék ellenlábasa a szupererős TX lett, akit Kristanna Loken testesít meg úgy-ahogy. A sok bírálat ellenére Schwarzenegger és az agyon dicsért akciók megmentik a filmet, ami, ha nem vesszük az előzményt, kifejezetten jó, szórakoztató mozi lett. 6 és 7 pont között határozom meg az osztályzatot, bár, ha hihetünk a külföldi kritikáknak, a negyedik rész után valószínűleg felértékelődik Mostow filmje.

Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de az utóbbi időben kissé összezsúfolódtak a dolgok. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy sikerült 10 napot eltöltenem Finnországban és Olaszországban, ami nagyon jó volt, és most már lódítás nélkül állíthatom, hogy egy hátizsákkal bejártam Nyugat-Európát, vagy legalábbis egy részét. Emellett a vizsgaidőszak is arcon csapott, pláne a két szigorlat, ami még rám vár. Egy szó mint száz, megpróbálom kerülni az ehhez hasonló hosszabb üresjáratokat, és ismét írni fogok, ahogy eddig is, de jelenleg nincs túl sok időm rá. Azért pénteken lesz írás a T4-ről, addig is olvassátok az összefoglalómat az eddigi epizódokról.