A Cool túra és az Eurotúra nyomdokain született meg eme gyöngyszem, melynek a története mi más lenne, ha nem a szüzesség elvesztése, melyért napokig autóznia kell az aktuális tinédzsernek. Közben persze számtalan furcsa ember, hihetetlen helyzet, felvállalhatatlanul ciki esemény történik, amiken aztán lehet szakadni a röhögéstől vagy nem. A Szextúra a két véglet között mozog, hiszen van pár vicces epizód, meg nagyon eltalált karakter (a szarkasztikus amis fiatalember), de számos gusztustalan, illetve ezerszer látott vicc is előkerül (pl.: a kötelező lyuk a férfivécé oldalán). A váltakozó színvonal felett el is lehetne siklani (pláne ha fáradt az ember), ha a főszereplő srácok nem lennének idegesítők. Nem nagyon azok, csak épp annyira, hogy nem tudtam megkedvelni őket, ami alapból hazavágja az ilyen tini-komédiákat. Egyszer nézhető alkotás a Szextúra pár jó poénnal, de ennél nem több. 5/10

Viszont a csaj nagyon helyes volt

A 80-as évek Schwarzi filmjei közül mindenképpen kiemelkedik a Stephen King novellája alapján készült Menekülő ember. Ugyan nem egy kategória a Terminátorral, hiszen Cameron filmje eredeti történetével, nyomasztó hangulatával mindenképpen újdonságot nyújtott, ami a három évvel később készült alkotásról már nem mondható el. Szintén különbség, hogy a Terminátor épp a B-kategória határán egyensúlyoz, a Menekülő ember viszont vaskosan az alsóbb réteg földjét tapossa. De ennek mi, nézők csak örülhetünk, hiszen egy eltúlzott, brutális akciófilmet fogyaszthatunk, kifejezetten jó történettel és főszerepben természetesen az osztrák izomkolosszussal.

2019-ben kissé megváltozik a világ: a demokratikus rendszerek összeomlanak, az emberek éheznek, a kormányok pedig (az ókori rómaiak nyomán) úgy próbálják megtartani a hatalmukat, hogy véres és kegyetlen játékokat vetítenek a tévében, aminek láttán az egyszerű ember el is felejti minden baját. Nem csoda, hogy a legnépszerűbb műsort, a Menekülő embert az állambácsi bőszen szponzorálja, hiszen hosszútávon az emberek politikai aktivitásának a lelohasztása a cél. Ben Richards (Schwarzi) katona egészen addig hisz a rendszerben, míg saját bőrén meg nem tapasztalja, milyen az, ha a parancs helyett értékrendjére hallgat. Parancsmegtagadás következtében börtönbe kerülő Richards hamar kiszabadul, ám nem sokkal később a Menekülő ember című műsor egyik játékosa lesz, akinek három órája van, hogy a vadászok uralta területen az összes ellenőrzőpontot érintve túlélje az életre menő küzdelmet.

A forgatókönyv tálcán kínálja a látványos akciókat és az izgalmas küzdelmeket, amivel a rendező szerencsére élni is tud. Mindezt persze hamisítatlan B-hangulatban tárja elénk, szóval senki se csodálkozzon, ha a gonoszak nagyon gonoszak, illetve ha Schwarzi csuklóból leszed 60 állig felfegyverzett embert. A díszletek a 80-as évek sci-fi érzését adják vissza, így a műanyag autó, az elektromos maskara és a rikító öltözékek egyaránt ezt a hangulatot erősítik. A lineáris, néhol kissé bugyuta történetet a manipulációról és az erőszakos kielégülés iránti érthetetlen igényről alkotott vélemény teszi még színesebbé (bár Cronenberg Videodrome-jához hasonló elgondolkodtató elemek nem kerülnek elő).

A színészi játék szintén a B-filmekre jellemző, Schwarzi most sincs a helyzet magaslatán, érzelmes jelenetei megmosolyogtatják a nézőt, de tőle nem is várhat többet az ember, hiszen úgy jó, ahogy van. A többiek kitűnően asszisztálnak neki, a főgonosz műsorvezető és a kötelező jócsaj kifejezetten emlékezeteset alakítanak. Erőszakos, hamisítatlan B-kategóriás akció-sci-fi a Menekülő ember, ami mai szemmel is élvezetes és szórakoztató. Aki szereti a műfajt és a korszakot, érdemes megnéznie, hiszen bő másfél órára tökéletesen kikapcsol a film. 9/10

A 60-as években a popzene végérvényesen meghódította a világot. Pedig nem is volt olyan egyszerű dolga, hiszen a legújabb slágerekkel nem feltétlenül szimpatizált az aktuális kormánypárt, mégis az emberek igényei megváltoztatták ezt az álláspontot. A Rockhajóban ennek a hosszú történetnek egy kis szelete elevenedik meg előttünk, egészen pontosan a kalózrádiók brit aranykora. A történet nagyjából ki is merül a frappáns alapszituációban, melyben egy 10-15 műsorvezető alkota (szó szerint) kalózrádió életébe nyerhetünk bepillantást. Cselekményre, feszült végkifejletre, csavarokra vagy kiélezett helyzetekre még véletlenül se számítsunk, hiszen a Rockhajó nem erről szól.

Sokkal inkább a zenéről, a zene iránti rajongásról, a rádiózás aranykoráról, az egytől egyig emlékezetes és egyedi karakterekről. Utóbbiak persze humorforrásért szolgálnak, és szerencsére kitűnően teljesítik feladatukat. A rockhajón élők napjait különböző valós és képtelen események alakítják, amik a film során véletlenszerűen kerülnek elő, hogy aztán ugyanolyan hirtelenséggel teljesen el is tűnjenek. Persze van egy minimális fő szál, de tényleg, ez szinte említést sem érdemel. A két órás játékidőben nem sok minden történik, de a jópofa szituációk, a színészek játéka és a jól megírt szövegek láttán ez fel sem tűnik. Ja, és természetesen a hangulat fenntartásában oroszlánrészt tölt be a zene, ami végig fantasztikus. Szédült tempóban váltják egymást az olyan dalok, amikről meg nem mondanánk, hogy mi a címe vagy az előadója, de valahol, valamikor már biztosan hallotuk azokat.

És a film legjobb pillanatait is a zenére adott egyszerű hallgatói reakcióknak köszönhetjük, amiken egyszerűen lehetetlen nem vigyorogni. Ez a mosolygás pedig a film végéig kitart, ami miatt nem bírtam nem szeretni a Rockhajót. A történet tényleg egy kövér nulla, de a hangulat mindent visz. Na meg a műsorvezetők szövegei is, különösen Midnight Mark monológjai. Egyszerű, nyári szórakozást nyújt a Rockhajó, ami ugyan nem éri el a rendező korábbi filmjének, az Igazából szerlemnek a színvonalát (bár nem is olyan nyálas, mint az), de így is megérdemel egy 8/10-et.

2009 nyár elején eljutottunk odáig, hogy örülhetünk, ha egy blockbuster minimális történettel rendelkezik. Most ne menjünk bele, hogy honnan indult a dolog, de az biztos, hogy a Terminátor negyedik része és a Transformers folytatása kitűnően illeszkedik a láncba. Az első epizód sem a kidolgozott sztorijának köszönhette sikerét, de a jelenetek gördülékenyen és élvezhetően követték egymást, így aki elvárásait egy egyszerű akciófilm szintjére állította be, összességében jól szórakozott. A bukottak bosszújánál azonban az irtózatosan gyenge forgatókönyv mellett nem lehet szó nélkül elmenni. És ez nem a történet minőségében nyilvánul meg (hiszen az az első epizódhoz hasonlóan bugyuta), hanem a következetlen, karakterábrázolás tekintetében rémes cselekményben.

A Föld még mindig nincs biztonságban, az Autobotok ezért egy speciális csapattal a megmaradt álcákat aprítják. Eközben a gondtalan életre vágyó Shia épp egyetemre készül, ám az első részben összetört kocka egy darabja előkerül kedvenc pulcsija zsebéből, amihez hozzáér, és egyszerre látomásai lesznek. Ezt persze észlelik az Álcák is, akiknek ősrégi vezetője, a Bukott is felfedi magát, hogy visszaszerezze egykori hatalmát. Ehhez persze kell a kölyök is, aki megint levág egy hatalmas, földrészeket átszelő rohanást.

Az első 70 perc, két akciót leszámítva vállalhatatlanul gáz jelenetek sorozata. Az emberiség pengeélen táncol, hiszen egy nála sokkal erősebb fajjal kerül szembe, több ezren halnak meg Shanghai utcáin, mégis félpercenként történik valami rajzfilmbe illő vicces dolog, amin lehet hangosan nevetni. Az első részben is néhol igencsak túlzásba vitték a felesleges poénkodást, a másodikban mindez odáig fajul, hogy a robotok testnedvei és gázai uralják a vásznat. Egy csak videón megjelent tinikomédiához hasonlóan szerepel itt minden, fingás, sírás, húgyozás és dugás is, mindez persze a robotok részéről. Az emberek most már minden szempontból asszisztálnak a gépeknek, amik szinte minden percben láthatók a vásznon. Mikor azt hinnéd, hogy nem, akkor is, köszönhetően az enyhe Terminátor 3 beütésnek. Ez a túlzott gyerekesség (bár kérdés, hogy a gyerekek mennyire élvezték mindezt), illetve az összeszedetlen, lapos, első pillanattól kitalálható történet teljesen rányomja a bélyegét a filmre.

Michael Bay 2007-ben úgy döntött, hogy filmje főszereplői az emberek lesznek, és egy átlagos srác szemszögéből fogja bemutatni a robotokat. Mindez összességében jól működött, ezért is érthetetlen, hogy miért változtatott a jól bevált recepten. Hiszen a második részben a néző teljesen egyedül marad: a rohangáló emberekkel nem lehet azonosulni, ahogy a poénkodó, hihetetlenül felszínes robotokkal sem. A néző nem tudja, hogy mihez kezdjen, ahogy az operatőr sem, aki egyszer marha közelről máskor nagytotálból mutatja a robotok küzdelmét. A kötelező romantikázás sem jelent többé fix pontot, mivel Shia és Megan Fox között kb. annyira dúl a szerelem, mint két vasdarab között. A robotok számbeli növekedésükkel egyenesen arányosan váltak végtelenül egysíkúvá, élükön Optimusszal és az észrevehetetlen Megatronnal.

Bay csapkodó stílusára már az első részben is fel lehetett figyelni, de most még több szálat hagy elvarratlanul. Megintcsak érthetetlen, hogy minek mutatnak be egy újabb karaktert, aki két perc múlva teljesen eltűnik. Persze minden hibáért kárpótolhatna az akció, ami sajnos nem üti meg az előd színvonalát. Az akciók (bár már nem jelentenek újdonságot) élvezetesek lettek, de az elosztásuk igencsak félresikerült. A film első fele kifejezetten üres, a befejező fél órás robbanássorozat pedig túl hosszú egyszerre. Ahogy összességében a film is az. Az első epizód színvonalához képest minden szempontból gyengébb a Transformers 2, számtalan kínos és gáz jelenet váltja egymást, amiknek jelenlétét sehogy sem felejtetik az akciók. Még blockbusternek sem jó A bukottak bosszúja (nem úgy, mint a Star Trek), ami rendesen alulmúlta várakozásaimat. 4 és 5 pont között értékelem, mivel a T4-nél jobb volt, de a közepesnél egy picivel rosszabb.

Amerikában a Tökéletes trükkel egyidőben jelent meg egy másik film, amely Christopher Nolan művéhez hasonlóan valamikor a múlt század fordulóján játszódik és középpontjában a bűvészet áll. Mozipremier híján bő két és fél évet kellett várni a hazai DVD-megjelenésre, ami a Tökéletes trükk kézenfekvő meglovaglásán kívül azért is érthetetlen, mert a főbb szerepekben két A-listás sztárt, Edward Nortont és Jessica Bielt köszönthetjük. Mindegy is, a lényeg, hogy hozzánk is elérkezett a film, melynek cselekménye Bécsben játszódik, a Monarchia idején. Itt szokott fellépni a híres illúzionista, Eisenheim is, akiről a rajongó tömeg úgy gondolja, különleges képességek birtokosa. Eisenheim egyik fellépése során találkozik gyerekkori szerelmével, a gazdag családból származó Sophie-val, aki nem mellesleg Ferenc József császár (a valóságban nem létező) fiának a párja. Eisenheim persze nem szeretné, hogy ez így maradjon, és megpróbál a hercegnő közelébe férkőzni, ám a dolgát nehezíti a főherceg magánnyomozója, Uhl is.

A történetet Uhl felügyelő meséli el, ennek köszönhetően már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy valami átverés lesz a dologban. Az izgalom fentartása tehát elengedhetetlenül szükséges egy ilyen film esetében, ez azonban csak félig-meddig sikerül a rendezőnek. A környezet, a 100 éves Bécs megjenítése korhű, a szolid fényképezés illik a témához és a film tempójához, bár ez utóbbi néhol végzetesen belassul. Ezt a meg nem magyarázott bűvésztrükkök és a színészek játéka ellensúlyozza, bár a szereplők egyénisége és motívációi nem elég érdekesek ahhoz, hogy ezt a hiányt pótolni tudják. A cselekmény csordogál, néhol meglepődünk (pláne a film végén), de semmi többet nem nyújt a magyarul megintcsak félrefordított A mágus. A Tökéletes trükköt a két bűvész élet-halál harcra emlékeztető versengése tette emlékezetessé, itt semmi ilyen különleges dologgal nem találkozunk. Egy esős délutáni szórakozáshoz alkalmas A mágus, egyszer teljesen le tudja kötni az embert, de 6/10-nél nem érdemel többet.