2009 a minőségi sci-fik éve - olvasható szinte minden internetes blogon, fórumon, az állítás igazolásaként pedig legtöbbször a blockbuster Star Trek, a District 9 és a Moon címeket lehet olvasni. A Star Trekről már korábban ejtettem pár szót, így térjünk is rá a másik két műre, kezdjük a közönségkedvenc, hisztériarohamot kiváltó Disrict 9-nal. Az eddig ismeretlen Neill Blomkamp hazája, Dél-Afrika nem is olyan régi, de annál sötétebb múltjának állít görbe tükröt sci-fijével, melyben idegen lények lelnek ideiglenesnek szánt otthonra Johannesburg sivár, kartonházakból álló külvárosi gettójában, a 9-es körzetben. A kitűnő alapötlet, a dokumentarista stílus, a negyed reális ábrázolása (elsősorban a kilakoltatás képsorai) egy eddig nem látott, újfajta élménnyel szolgálnak, amihez még látványos akciók is dukálnak. Az első fél óra pillanatok alatt el is illan, ám ezzel párhuzamosan a rendező kreativitása is.

Hiszen a cselekmény a klasszikus üldözőből üldözötté válás mintáját veszi alapul, azonban Blomkamp mindezt eredetiség nélkül követi, amit már az alapötletben rejlő potenciál sem tud ellensúlyozni. A háttértörténet kibogozása helyett az akció veszi át a főszerepet, ami látványos és a végső összecsapásig kifejezetten élvezetes, de a minimális költségvetéstől eltekintve messze nem forradalmi, vagy akár csak újszerű. Persze, nyilván nem olyan fontos, hogy a földönkívüliek hogyan kerültek ide, mitől voltak legyengülve, társaik miért nem segítettek rajtuk, stb., hiszen a valós helyzetre való reflektálás így is mindenki számára érthető, azonban az apróságok hiánya az alternatív valóság realitását kérdőjelezik meg. A főszereplő Sharlto Copley meggyőző alakítást nyújt, mindenképp ő az év egyik legnagyobb felfedezettje. A hatalmas hype-pal ellentétben számomra nem volt akkora élmény a District 9, kissé csalódottan jöttem ki a moziból. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy külföldön sikerült megtekintenem a filmet, így az alienek beszédéből számomra értelmezhető felirat híján szinte semmit sem értettem, de azt hiszem ez mégsem befolyásolta annyira a végső döntésemet: 7/10.

Ahogy a District 9, úgy a Moon kapcsán is mindenki az alacsony bűdzséhez párosuló kitűnő látványt emlegette, természetesen teljes joggal, hiszen a Hold felszínén munkálkodó makettgépeket leszámítva a film során mindvégig valóságosnak ható képeket láthatunk. A történet 2026-ban játszódik, mikor az emberiség szinte teljes energiaellátásáért a Hold kőzetében található H3 nevű anyag felel. Ennek kitermeléséért az önműködő gépek mellett egyetlen ember, Sam Bell, és egy GERTY nevű multifunkcionális robot felel. A három éves szerződés lejáratához közeledve Sam mind fizikailag - és az egyoldalú kommunikációnak köszönhetően - lelkileg is kezd leépülni. Egy balesetet követően élete teljesen megváltozik, hiszen szó szerint saját magával kell szembe néznie.

David Bowie fiának első nagyfilmje igazi fesztiválkedvenc volt, nem csoda, hogy magas elvárásokkal ültem le megnézni az alkotást. Mindenki csak dobálózott a 2001: Űrodüsszeia, illetve a Solaris szavakkal, miszerint megérkezett a klasszikus sci-fik méltó folytatása. Ennél távolabb azt hiszem semmi sem állhat a valóságtól, hiszen a Moon semmilyen szempontból nem közelíti meg a két remekművet. A lehetőség persze megvolt a történetben, azonban az olcsó megoldások (pl. hallucináció), a 20. perc után teljes mértékben kitalálható cselekmény teljesen tönkreteszik az amúgy ígéretesen induló filmet. Az egyedüllétet, az eddigi életbe vetett hit gyökeres megváltozását élvezetesen tárja elénk a kitűnő Sam Rockwell, de ez nem elég az üdvözüléshez. A várva várt végső csavar pedig elmarad, a keserű szájíz viszont nem. Részemről ez egy nagyon gyenge 6/10, ez is pusztán Rockwell nagyszerű játékának köszöhető.

Számomra sem a District 9, sem pedig a Moon nem hozta el azt a katartikus élményt, amit egy sci-fitől várok, szóval a legelső állításra reagálva véleményem szerint még várnunk kell a minőségi sci-fik évére.

Ez már gondolom mindenkinek feltűnt, de azért mégis illik hivatalosan is közzé tenni a dolgot. Igen, igen, most nyáron nem volt túl sok kedvem a blogoláshoz, és ez a rossz szokás sajnos ősszel is folytatódni fog, hiszen az elkövetkezendő 5 hónapot külföldön fogom tölteni, ahol (remélem) nem lesz sok időm filmeket nézni. Ez persze nem jelenti a blog teljes megszűnését, néha napján azért be fogok nézni egy-egy jól sikerült írással. Hogy ne kezdjen mindenki tömeges öngyilkosságba, íme egy plakátvariáció a Ponyvaregényre, melyet egy kedves ismerősöm készített, és azt hiszem kiválóan eltalálta a film hangulatát.

Neander kolléga sajnos kicsit parkolópályára tette a blogot, engem meg bosszant, hogy az Álom.net-es lehúzó kritikát látja meg minden idetévedő, úgyhogy inkább valami különleges fogadja a látogatókat: egy nagyon-nagyon ötletes angol rövidfilmet ajánlok az olvasók figyelmébe, ami a brit fotóarchívumba érkező hülye kéréseket dolgozza fel hihetetlenül kreatív képi megoldásokkal. Még a nem angolosok is belenézhetnek a nem mindennapi grafika miatt, az angolul jól értők pedig egészen biztosan jól fognak szórakozni Laurie Hill Photograph of Jesus című rövidfilmjén.

Képzelj el egy szokványos amerikai tinifilmet, vegyél el belőle minden kreativitást, humort, dögösséget és értékelhető színészi játékot, na most már be tudod lőni a filmet, ha nem is láttad. Tulajdonképpen ennél sokkal több szót nem is érdemelne a dolog, főleg nem tőlem, aki legkevésbé sem tartozom a célközönséghez. Pár napja azonban ingyenvetítés volt a Tér-film-zenén (ahol előző nap Makk Károly Szerelmét adták le, csak hogy még nagyobb legyen a kontraszt), és nagy naivan elmentem megnézni. A hatás nem maradhatott el, rég voltam olyan kiábrándult, mint a film végigküszködése után.

A sztereotípiákra és a film üzenetének szánt banális butaságokra már kitértem, amiképp utaltam a rettenetes színészi játékra, komolyan mondom, amatőr szereplőkkel is jobbat lehetett volna kihozni, mint többek között Lófej Labancz Lilla szerepeltetésével, végig olyan érzésem volt, mintha a Barátok Közt egyik kevésbé sikerült epizódját nézném. A siralmas színészi játék sajnos Reviczky Gáborra is vonatkozik, azonban teljesen érthető a dolog, komolyan úgy tűnik, hogy már az első forgatási napján ráébredt, hogy hiba volt igent mondani erre a szerepre – el tudom képzelni, hogy nemcsak mi, hanem ő maga is a kínos kategóriába sorolná ezt a szereplést.

Nincs könnyű dolga a német filmeseknek, ha a saját honfitársaik szerepét akarják bemutatni a második világháborúban. Hiszen nagyon sokan voltak, akik szembeszálltak Hitler diktatúrájával, esetleg életüket is áldozták a szabadságért, de mégiscsak több tízmillió ember hagyta jóvá a mások elpusztítására, kifosztására irányuló törvényeket. A kollektív bűnösség bélyege kissé túlzó ugyan, de ha jobban belegondolunk, nem áll messze a valóságtól. Az erős propagandagépezet, az agymosás, az ellenség kegyetlenkedése ugyan lehet részben magyarázat a bekövetkezett eseményekre, de a felelősség ettől még ugyanúgy a németeké. Mégiscsak a Wermacht közbenjárásával halt meg csaknem 20 millió szovjet, akiknek nagyrésze civil volt. Nem adhat felmentést a szovjetek kegyetlenkedéseire, de a civileket minden eddiginél súlyosabban érintő háborús hadviselést, amit a fajelmélet és később a szovjet fogságtól való rettegés alapozott meg, a németek kezdték el 1939 szeptemberében.

A halálozási adatok, a filmfelvételek, a fényképek és véres történetek ismeretében igen kényes dolog a német katonát a Nyugaton a helyzet változatlanhoz hasonlóan ártatlannak bemutatni. Pedig Joseph Vilsmaier rendező ezt kísérli meg, mikor hőseinek a többségre egyáltalán nem jellemző tisztességes és erkölcsös német katonákat teszi meg. Ha eltekintünk a történelmi tényektől, és kizárólag arra koncentrálunk, hogy a film miként mutatja be az értelmetlen és kegyetlen háborút, akkor nem lehet okunk a panaszra. A Sztálingrád ilyen szempontból reális képet fest az eseményekről, az elviselhetetlen hidegről, az embertelen körülményekről, aminek hatására vagy állattá válik az ember vagy meghal. Azonban mindegy, hogy ki melyik utat választja a -40 fokos hidegben csak egyféleképpen végződhet a történet.

A befejezést a történelemkönyvekből is ismerhetjük, hiszen a Sztálingrádnál fogságba esett több mint 200 ezer német katona közül összesen 5000 tért csak haza. Hőseink ebből a földi pokolból akarnak kijutni úgy, hogy közben emberségüket is megőrzik. Reménytelen küzdelmük megrázóan hitelesen elevenedik meg a vásznon, a végtelen jég- és hómező, a szegényes, de eltalált helyszínek még inkább felerősítik ezt. Azonban a német katonák néhány kivételt leszámítva túl emberségesek ahhoz, hogy elhiggyük ők is csak egyek a sok közül. Vilsmaiernek nem sikerül a Das Boot-hoz hasonló katonákat találnia, így filmje hitelessége is megkérdőjeleződik. Ha pusztán háborúellenes alkotásként tekintünk a Sztálingrádra, akkor minden szempontból teljesíti az elvárásokat (ezért is adtam rá 8/10-et), viszont ha az egyszerű német katona tényleges szerepvállalását kérjük számon, sajnos megbukik a film.