Clint Eastwood merész lépésre szánta el magát, mikor az Iwo Dzsimai csatában résztvevő két félnek külön-külön filmet szánt, ezáltal mutatva be a majd 40 napig tartó véres eseményeket. A véres jelző elsősorban a Levelek Iwo Dzsimáról-ra vonatkozik, az előzetesen fő műnek kikiáltott Dicsőség zászlaja nem kifejezetten a tényleges harccal foglalkozik. Eastwood a csata hevében minden erejükkel zászlót állító hat emberről készült fénykép mítoszát rombolja le, kezdve az egészet azzal, hogy a jeles percben fegyveres harc közel távol sem volt. A fényképet a világon szinte mindenhol ismerik, festmények, szobrok őrzik emlékét, így a film nem csak az amerikaiak számára lehet érdekes.

A történet a képen látható hat katona későbbi életéről, elsősorban a három túlélő kötelező kampánykörútjáról szól, mely során a hadsereg pénzt és támogatást szerzett magának a lakosság körében. A média és az emberek igazi hősként kezelik a túlélőket, akiket sokszor túlzóan sztárolnak is, amolyan amerikai módra (pl. egy baseballmeccs megnyitóján egy maketthegyre felfutva kell megismételniük hősies cselekedetüket). A hősiesség témájának boncolgatása szintén a film központi elemét képzi, idősíktól függetlenül gyakorlatilag az összes szereplő arra keres magyarázatot, hogy kik is az igazi hősök.

Az összevissza ugráló, szövevényes elbeszélésmód a kezdetekben érdekes, ám szűk egy óra múlva már egyre inkább idegesítő. A helyszín csak az apropót adja a szereplők bemutatásának, a csata lefolyásáról az amerikai győzelmen kívül nem tudunk meg semmit. A japánok közelről egy pillanatig sem láthatók, kizárólag sötét alakként, illetve bunkerből kilógó fegyvercsőként jelennek meg. A harcjelenetek nem különösebben izgalmasak, a fényképezés sokszor ügyetlen, a színek még inkább felerősítik a díszletek mű jellegét. Összehasonlításképp a 8 évvel korábban készült Ryan közlegény megmentése akció terén simán kenterbe veri a szintén magas kölcségvetésű Dicsőség zászlaját (90 millió dollár). Emellett a rengeteg egymásra végtelenül hasonló szereplő is megnehezíti a harcjelenetek követését.

Visszatérve az idősíkokra, a film a felétől kezdve egyre unalmasabbá és érdektelenebbé válik, amit a színészek sem tudnak megmenteni, lévén karaktereik sem túl érdekesek. A kegyelemdöfést a befejező mondatok adják meg, amik mérhetetlenül bugyuta és közhelyes véleményt alkotnak a hősiességről és a bajtársiasságról. Ez pedig Az őrület határán után megintcsak 8 évvel különösen viccesnek hat. A kezdeti felvetést leszámítva nem volt jó film a Dicsőség zászlaja, amit még csak közönségbarátnak sem lehet nevezni. 5/10

Miért lenne képes egy sokak által ismert, már-már lerágott csontnak tekinthető témából az egykor hatalmas tehetségnek kikiáltott Bryan Singer rendező emlékezetes filmet készíteni? Pláne Tom Cruise-zal a főszerepben. A kérdés természetesen jogos, és bár a Valkűr valószínűleg soha nem fog szerepelni még a soha meg nem jelent Legjobb 10000 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz című kiadványban sem, mégis, úgy érzem van létjogosultsága a filmnek. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a konkrét merénylet helyett elsősorban a politika került az előtérbe, amiről a nagyközönségnek vélhetően kevésbé van tudomása. Viszont magáról a politikáról filmet készíteni igencsak hálátlan feladat, melybe az unalomfaktor miatt sok jó rendezőnek tört már bele a bicskája, azonban Singer kifejezetten jól oldotta meg a feladatát, egy érdekes és izgalmas mozit hozott létre.

1943-ban már a német katonai vezetés körében is egyértelművé vált, hogy a háborút Németország el fogja veszíteni. A totális vereség elkerülése végett létrejött egy frakció, amely ha a hatalom közelébe kerülne, azonnal megkezdené a béketárgyalásokat a szövetségesekkel. Ám azon túl, hogy megölik Hitlert, nincs sok ötletük a továbbiakat illetően. 43 végén kerül a képbe a sérülései miatt íróasztal mögé kényszerült Staufenberg ezredes, akinek a Führer elleni merényletet követően is van sütnivalója. Jól hangzó, de főképp megvalósítható tervet eszel ki, amihez viszont számos vezetőt is be kell avatnia.

Ahogy azt már említettem Singer filmjének középpontjában nem maga a merénylet, hanem a politika áll, illetve az a szinte kétségbeesett álláspont, mely az utolsó pillanatban akarta elkerülni az elkerülhetetlent. A film főszereplője Staufenberg, aki amellett, hogy hazájának sorsát a magáé előtt tartja, tiszta, becsületes férfi, ráadásul szerető családapa is. Szóval egy igencsak idealizált hősről van szó, akit az egyre kevésbé népszerű, sokszor erőszakos Tom Cruise testesít meg. És a negatív előítéletek ellenére jól végzi dolgát, ugyan saját karizmáját nem tudja levetni, mégis hitelesen formálja meg a karaktert. Az összeesküvésben résztvevő rengeteg katonai vezetőhöz ismerős arcokat társíthatunk, így kerülve ki a sok név és szereplő okozta káoszt a rendező.

A történet érdekesen és izgalmasan van bemutatva, a tempó feszes, legalábbis ezt érezni, ha az ember bele tud merülni a cselekménybe. A merénylet után következő események számomra mindenképpen újdonsággal szolgáltak, szóval már csak ezért is érdemes volt végignéznem a Valkűrt. Singer ugyan ügyesen tartja fenn az érdeklődést, ám a végkifejlet ismeretében a néző egyáltalán nem szorít a főhősöknek, hogy esetleg mégis sikerüljön nekik az államcsíny. Nagyon nehéz ilyen esetben a kívánt hatást elérni, ám például Paul Greengrass rendezőnek a United 93-as kapcsán ez maximálisan sikerült. Singer ebből a szempontból gyengébben teljesített. A végső értékelés előtt egy dolgot jegyeznék még meg: a várttal ellentétben a forgatókönyv nagyon hűen követi a valós eseményeket, így a film egyfajta hiteles dokumentumként is szolgálhat a történtekről. Többek között emiatt is tetszett a Valkűr. 7/10

Ron Howard mondhatni megfogta az isten lábát Dan Brownnal, hiszen a történelmi adatokból és mondákból összeollózott rejtélyes, ám könnyen fogyasztható ponyváiról ismert írónak már második könyvét vitte filmvászonra a rendező, melynek sikere feltehetően vetekedni fog elődjével. A Da Vinci-kód ugye egy halom pénzt kaszált (758 millió világszerte), habár színvonala finoman fogalmazva is megkérdőjelezhető volt. Ezt pláne azok a nézők érezhették, akik a könyv végigolvasása után ültek be a moziba. Három évvel ezelőtt én is így jártam, így most tanulva az akkor elkövetett hibából, a történettel kapcsolatban csak információmorzsákkal rendelkeztem. Ez mindenképpen jó döntésnek bizonyult, hiszen ennek köszönhetően az Angyalok és démonok adaptációja ha meglepetéssel nem is, de számos érdekességgel szolgált.

A történet időben erdetileg a Da Vinci-kód előtt játszódik, ám a nagyvásznon megtörtént kényszerű csere értelmében most Langdon professzor második kalandját tekinthetjük meg. A Vatikán az új pápa megválasztására készül, ám a konklávé kezdetének napján a négy fő esélyes eltűnik. Ráadásul aznap még egy svájci részecskegyorsító által létrehozott anyagnak is lába kél, ami ha rossz kezekbe kerül, több millió ember halálát okozhatja. Mindemögött egy titkos társaság, az Illuminátusok álnak, akik valamikor nagyon régen bosszút esküdtek a Vatikán ellen, és a pápaválasztás napját választották ki arra, hogy végleg leszámoljanak az egyházzal. A fenyegetés szerint este 8 órától kezdve óránként megölnek egy püspököt, majd éjfélkor a bombát is beindítják (pontosabban hagyják beindulni magától). A bonyolult ügy kiderítése végett hívják a helyszínre a szimbólumkutató Langdon professzort, illetve az atomfizikus Vittoria Vetrát.

Az Angyalok és démonok legnagyobb előnye az egyértelműségében rejlik. Most nincsenek megfejthetetlen rejtvények, szembetűnően irreális események, és mivel hőseinknek igencsak fogytán van az ideje, a tempó is kefejezetten pörgős lett. Ez különösen arra a bő 80 percre igaz, amikor Tom Hanksék az utolsó pillanatokat kihasználva rohannak megmenteni a püspökök életét. A kötelező felvezetés és a feleslegesen hosszúra nyúlt befejezés már közel sem ennyire élvezetes, de a film váza kétség kívül príma munka. Nem mondanám hibátlannak, de egy popcorn mozihoz tökéletes. Az egyház feltehetően a Da Vinci-kód miatt nem engedte a stábot a Vatikánban forgatni, ám Ron Howard és csapata nagyszerű póthelyszíneket talált, illetve díszleteket épített, a Szent Péter tér hiánya ilymódon nem érzékelhető. A katolikus álláspont kapcsán meg is jegyezném, hogy számomra érthetetlen az ellenállásuk, hiszen jelen film nem fogalmaz meg negatív kritikát a vallással vagy vezetőivel kapcsolatban.

A színészek közül Tom Hanksnek a Da Vinci-kódhoz képest súllyával arányosan csökkent okoskodási szintje, ugyan néha futás közben belekezd egy embléma elemzésébe, miszerint Galileinél fordult elő először 1634-ben, második könyve 85. oldalán, de ez egy mosolygással könnyen megbocsátható. Az atomfizikus hölgy pedig figyelemreméltő kisugárzásával együtt is egyenrangú partnere Langdonnak, egyszerű munkakapcsolatnál nem is alakul ki közöttük több, szóval senki se számítson részükről (vagy bárki más részéről) egy gyors vatikáni légyottra. Ewan McGregor a fontos pozícióba került pap szerepében jól teljesít, bár én azt hittem, több időt fog eltölteni a vásznon.

Összességében tehát egy közepesen érdekes, ám kifejezetten pörgős és élvezetes filmet készített Ron Howard, mely nyilván nem fogja megváltani a világot, de egy májusi estén jól lehet rajta szórakozni. Részemről ez egy erős 6/10 volt.

A 2006-os cannes-i filmfesztivál Arany pálmával díjazott alkotása, mely olyan filmek elől nyerte el a legrangosabb európai elismerést, mint a Faun labirintusa, a Babel vagy a Volver. Ennek ellenére idehaza szinte teljes visszhang nélkül vonult ki a mozikból Ken Loach filmje, pedig botrányos témája miatt nagy vihart kavart Nagy-Britanniában. Ez végülis nem csoda, hiszen a Felkavar a szél 1920-ban játszódik abban az Írországban, amely minden erejével az angol gyarmatbirodalomtól való függetlenedést akarja elérni. Egy kis vidéki faluban lakik a Londonba készülő orvos, Damien (Cillian Murphy), aki az angol katonák oktalan brutalitását látva az utazás helyett hazájában marad, és bátyjával együtt belép az ellenállási mozgalomba. A film első fele ezt az időszakot mutatja be, egészen Michael Collins és az angol vezetők szerződéskötéséig, melynek értelmében Írország szabad állam lesz, de a brit domínium része marad. Sokakkal egyetemben Damien ezt a lépést harcuk semmibevételének tekinti, ezért a későbbi IRA égisze alatt tovább folytatja az ellenállást, immáron saját honfitársaival, köztük bátyjával szemben.

A Felkavar a szél kényes témája ellenére igen érzékletesen mutatja be ezt az összetett helyzetet, melyben a ma már terroristának nevezhető ellenállók kényszerből kerülnek a hatalommal szemben. Érthető, hogy botrány alakult ki a film körül, hiszen a rendező az ír harcosokat erélyesnek, erkölcsösnek és hősiesnek mutatja be, szemben a szadista angol katonákkal szemben. Ez részint így is van, azonban a film második felére már korántsem lehet ráhúzni az elfogultság jelzőt, hiszen az új ellenségek a honfitársak között rejtőzködnek. És a Felkavar a szél legnagyobb előnye, hogy az egymással ellentétes ideológiákat érintve rendkívül hatásosan jeleníti meg azt az abszurd helyzetet, melyben egy eszme a barátság, a testvériség és a józan ész előtt áll. A színészek kitűnő alakítást nyújtanak, a díszletek és helyszínek nagyszerűek, azonban a pontos és érdekes korképnél nem ad többet a film. Mindenképpen érdemes megtekinteni, de semmiképp sem ez lesz a legjobb cannes-i nagydíjas film, amit az ember látott. 8/10

A második világháború után kibontakozó olasz neorealizmus a valóság minél hitelesebb visszaadására törekedett. Ennek függvényében az új stílus szakított a túlzó és általánosító elbeszélésmóddal, a fényképezés földhöz ragadtabb lett, a színészek játéka hitelesebbé vált. Ha jobban belegondolunk a változás iránti igény nem meglepő, hiszen a hat évig tartó világégést követően, a nyugati diktatórikus rendszerek bukásával minden megváltozott. A Biciklitolvajok egy hétköznapi történetet mesél el, monumentalitás és hősiesség nélkül, életre keltve a korabeli valóság egy darabkáját.

1948, Róma, a munkára váró tömegből Antonio Ricci-t szólítják, aki hosszú idő után végre biztos állást kap: utcai plakátragasztó lesz. Ehhez azonban szüksége van biciklijére, amit még korábban zálogházba adott. Hogy ki tudják váltani a kerékpárt, felesége lehúzza az összes ágyneműt, és azt váltja pénzre. Antonio másnap munkába is áll, de alig ragasztja fel az első plakátot, biciklijét máris ellopják. Tehetetlenség és düh kavarog benne, hiszen ettől a munkaeszköztől függ családja megélhetése. Másnap korán reggel felkel, és fiával együtt beleveti magát a zsúfolt városba, hogy mint tűt a szénakazalban, megkeresse biciklijét.

A film történetét mai szemmel nem lehet különösebben csavarosnak nevezni, hiszen az gyakorlatilag kimerül a kerékpár utáni kutatásban. Ennek kapcsán jelenik meg a korabeli olasz nagyváros, annak összes lakójával. Rengeteg embert ismerünk meg, akik a korábbi filmekben tapasztalttól eltérően nem kizárólag pozitív vagy negatív színben tűnnek fel. A szerencsétlen, tulajdonától megfosztott Antonio ebben a hatalmas forgatagban keresi kétségbeesetten kerékpárját, amit soha nem fog megtalálni. A nagyvárosi nyomor, a szegénység bemutatása hihetetlenül valóságos, ahogy az ember nézi a filmet, szó szerint megelevenedik előtte, hogy milyen is lehetett a 40-es évek vége. A háború utáni Olaszország kettősségeit nagyszerűen érzékelteti Vittorio de Sica rendező: a pénztelen Antonio első plakátja egy amerikai film csinos főszereplőjét ábrázolja (talán Rita Hayworth-t), az étteremben a gazdag és a szegény fiú közötti eltérések kerülnek elő, és még lehetne sorolni a már-már élhetetlen szegénység és az anyagi jólét közti különbségeket.

Emellett a rendező az egyházat is bírálja, mikor a templomba érkező főhős problémájával senki sem foglalkozik, a mise a hétköznapi teendők előtt áll. De az egyházon kívül a rendőrség és a bürokrácia is kap egy hatalmas pofont, ezzel is alátámasztva azt a tényt, hogy Antonio teljesen egyedül van a problémájával, senkire sem számíthat. Vagyis, ez nem egészen igaz, hiszen ott van mellette kisfia, aki egész idő alatt kitart mellette. Ha az apa-fiú kapcsolat nem lenne ennyire őszintén ábrázolva, a film csúcspontja sem lehetne olyan hatásos és meghatározó, mint amilyen. Ahogy azt a film közepétől lehet sejteni, és miután vitán felül bebizonyosodik, hogy nincs remény a bicikli megtalálására, Antonio döntés elé kényszerül: tisztességét megőrizve, ezáltal családja jövőjét fenyegetve üres kézzel tér haza, vagy a futballstadion környékén álló számtalan bicikli közül ő is eltulajdonít egyet. Vívódása egyértelműen a film legjobb jelenete, amely csak egyféleképpen végződhet.

Az amatőr színészek hétköznapi és ezáltal hiteles arcokként jelennek meg, ezzel is fokozva a világhoz való reális hozzáállását. A rendezés érzékeny, és annak ellenére, hogy nem sok minden történik a filmben, a cselekmény mindvégig érdekes marad. A Biciklitolvajok gyönyörű és elgondolkodtató alkotás, melyből joggal merítettek a későbbi olasz filmművészet nagyjai (élükön Fellinivel).