Már sokat hallottam a Soderbergh filmjéről, szóval épp ideje volt megnézni. A sztori Elmore Leonard tollából származik, aki többek között a Szóljatok a köpcösnek és a Jackie Brown alapjául szolgáló ponyvaregényeket is jegyzi. A ponyva megnevezés szándékos, hiszen az imént említett két filmben és a Mint a kámforban is a kisstílű bűnözőkés szexi csajok mellett a csavaros történet játsza a főszerepet. Jack Foley (Clooney) rendszeres bankrablásai miatt élete felét javítóintézetben vagy börtönben töltötte. Az aktuális fegyházból Buddy barátja (Ving Rhames) segítségével szökik meg, ám a helyszínen összeakadnak a csinos rendőrbíróval, Karennel (Lopez), aki kényszerű útitársa lesz Foleyéknak. Persze már az első pillanattól kezdve vibrál a levegő a törvény szolgája és a fegyvertelen bankrablások mestere között. A nő megszerzése mellett Foley az utolsó nagy dobására is készül, ami nem ígérkezik olyan zökkenőmentesnek, mint ahogy azt eredetileg eltervezte.

Összességében nagyon hangulatos film a Mint a kámfor, a szereplők szimpatikusak, Foley és Karen kapcsolatának bemutatása iszonyat élvezetesre sikerült, a sztori kellően csavaros, a zene illik a filmhez, Leonard egyedi stílusát pedig végig lehet érezni. Ugyan nálam nem érte el a Szóljatok a köpcösnek, vagy még inkább a Jackie Brown színvonalát, de nem sokkal marad el tőlük. Ennél többet nem is nagyon tudok mondani. 8/10-es osztályzatot simán megérdemel, mindemellett valószínűsíthető, hogy a jövőben újranézés végett még előveszem párszor.

Ridley Scott kezd egyre jobban hasonlítani Woody Allenre. Nem, nem lett neurotikus, és filmjei sem New Yorkban játszódnak, a hasonlóság az egymást követő rendezések gyakoriságában keresendő, hiszen Scott is egyre inkább ráállt az egy film/év munkatempóra. Mindezt még azzal is tetézi, hogy a Hazugságok hálójával együtt utóbbi három filmjének főszereplője nem más, mint a hős gladiátor, Russell Crowe volt. Scott eddigi filmjeihez hasonlóan a téma most is érdekesnek ígérkezik: adott egy CIA ügynök (Di Caprio), az amerikaiak közel-keleti tevékenységének főkoordinátora (Russell Crowe), és a jordán titkosügynökség vezetője (Mark Strong). Mindnyájuk közös célja az utóbbi hetekben több nagyszabású terrorakcióval a figyelem középpontjába került, a hatóságok elől bujkáló terroristavezér kézre kerítése. Annak ellenére, hogy a cél közös, és pl. Crowe és Di Caprio egy oldalon állnak, mindhárman egymás bizalmát kihasználva, igazi terveiket hazugsággal leplezve próbálnak előrelépni az ügyben.

9/11, az afgán és az iraki háború érzelemi lecsengése után a hollywoodi fejesek a közel-keleti helyzetben, és a terrorizmusban rejlő lehetőségek felé fordultak. Először jött a Sziriana, aztán tavaly a Királyság, most meg a Hazugságok hálójában. A alapötlet, a helyszín és az üzenet mindhárom film esetében nagyon hasonló, különbség egyedül a témához való hozzáállásban rejlik: a Sziriana a Traffic stílusához hasonlóan a probléma összetettségét próbálja bemutatni, a Királyságnál mindez háttérbe szorul, és az akció lesz a meghatározó, Scott filmjére pedig leginkább a két elem vegyítése a jellemző. A néző kap egy gyors helyzetjelentést a terrorista-elhárításról: a katonák nem tudják kitől kell megvédeni a civileket, hiszen a rosszemberek is ugyanúgy néznek ki és viselkednek, mint bárki más; a modern technikai eszközök (e-mail, mobil) használata nélkül pedig az amerikaiaknak hiába van lehallgatókészülékük, ha nincs kit lehallgatni.

És akkor itt van a titkosügynök Leo, aki próbál minél több arabot beépíteni a szervezetbe, nem sok sikerrel, illetve a főokos Crowe, aki az otthon melegéből irányít gyakorlatilag mindent headsetjén keresztül. A helyzetet, úgy gondolom elég valósszerűen mutatja be a Hazugságok hálója, legalábbis egy ilyen film esetében ennél részletesebb képre nincs igazán szükség. A történet nem különösebben eredeti (mondjuk volt egy meglepő ötlet, ami nagyon tetszett), volt benne jól kivitelezett akció és drámai elem egyaránt, szóval ezzel összességében nem volt baj. Az igazi probléma a film ritmusával volt: a felvázolás rém hosszúra sikeredett, az izgalmas jelenetek és a drámázás állandó váltakozása miatt nem volt elég gördülékeny a film. A dramaturgiában semmi egyediséget nem éreztem, Scotték úgy látszik, a biztos receptet választották.

A két főszereplő közül elsőként Leot emelném ki, aki a Véres gyémántban látott alakítását ismétli meg. Élvezetes volt nézni, látszott, hogy foglalkozott karaktere hátterével, de ezt a szerepet már láttuk egyszer tőle. Szegény Crowe Di Caprioval ellentétben nem sok mozgalmas jelenetet kapott, gyakorlatilag végig álldogál vagy ül és közben mobilozik. Persze egy rossz szó sem érheti emiatt, és karaktere kellően ellenszenvesre is sikerült, mégis én egy kicsit többet vártam tőle. Többet, ahogy a filmtől is: a bizalom és a hazugság állandó ismételgetése, a Szirianában már megfogalmazott üzenet egy az egyben felmondása, illetve a megdöbbentő befejezés hiánya nem tett jót a filmnek. A Hazugságok hálója mindenképpen kellemes kikapcsolódás volt, és később még gondolkoztam is a látottakon, mégis valahogy az "egyszer jó volt, de semmi extra" jelzővel tudom illetni a két órát. Esti mozizáshoz tökéletes, de ennyi, nem több. A Királysághoz hasonlóan egy gyenge 7/10-et megért.

40. Isten városa (Cidade de Deus, 2002) – r: Fernando Meirelles; fsz: Alexandre Rodrigues, Leandro Firmino, Phellipe Haagensen és egy csomó utcagyerek

Okok: A hírhedt Rio-i nyomornegyed megrázó bemutatása egy helyi kölyök fényképezőgépén keresztül, aki csodával határos módon (a többi gyerekkel ellentétben) nem válik gengszterré.

Jelenet: Rakéta el akarja kapni a menekülő tyúkot, és a háttérben megjelenik gyerekekből álló banda.

39. Szakasz (Platoon, 1986) – r: Oliver Stone; fsz: Charlie Sheen, Tom Berenger, Willem Dafoe

Okok: Közhelyes, a végletekig hatásvadász film Vietnámi pokláról, amiben a jó és a rossz harcol az ártatlanok lelkéért. A Szakasz ennek ellenére könnyen rabul tudja ejteni az embert, pláne, ha ilyen mondatok repkednek, mint „a háború első áldozata az ártatlanság”.

Jelenet: Dafoe kézfeltartásos halála mellett a falu megtisztítása talán a legemlékezetesebb.

38. Vissza  jövőbe (Back to The Future, 1985) – r: Robert Zemeckis; fsz: Michael J. Fox, Christopher Lloyd, Lea Thompson, Thomas F. Wilson

Okok: Valami elképesztően laza időutazós kaland a 80-as évekből Zemeckis rendezésében. Marty és Doki párosa, a frappáns történet, a vicces karakterek utánozhatatlan hangulatot kölcsönöznek ennek az élettel teli vígjátéknak.

Jelenet: Marty gördeszkás menekülési Biff elől.

37. Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, 1998) – r: Steven Spielberg; fsz: Tom Hanks, Matt Damon, Tom Sizemore, Edward Burns

Okok: A Ryan közlegény sokkal többről szól a háború borzalmainak naturalista ábrázolásánál: különböző közegből érkezett embereket láthatunk, akik egy elsőre értelmetlennek tűnő küldetést kapnak, ami sokkalta nagyobb hatással lesz rájuk, mint azt először gondolták volna.

Jelenet: A normandiai partraszállás 20 perces vérfürdője.

36. A gyűrűk ura: A gyűrű szövetsége (Lotr:Fotr, 2001) – r: Peter Jackson; fsz: Elijah Wood, Ian McKellen, Viggo Mortensen, Liv Tyler, Sean Austin, Ian Holm

Okok: Nagyszabású, lélegzetelállító adaptáció Tolkien mesterművéből. Jackson megvalósította az elképzelhetetlent, filmre vitte a megfilmesíthetetlennek hitt könyvet. Azért A gyűrű szövetsége áll ezen az előkelő helyen, mert a három rész közül nekem ez tetszett a legjobban.

Jelenet: A Móriában töltött fél óra számomra a film igazi csúcspontja.

35. Truman Show (1998) – r: Peter Wier; fsz: Jim Carrey, Ed Harris, Laura Linney, Natascha McElhone, Noah Emmerich

Okok: Az átlagember lázadása a láthatatlan hatalommal szemben, hogy akár csak egy pillanatra is, de végre szabad legyen.

Jelenet: Truman a viharos vízen utolsó leheletével küzd életéért.

34. Macska-jaj (Crna macka, beli macor,1998) – r. Emir Kusturica; fsz: Bajram Severdzan, Srdjan Todorovic, Branka Katic, Florijan Ajdini,

Okok: Cigányok, mulatós zene, szerelem, régi barátság, fekete macska, fehér macska, disznórágta Trabant, balkáni őrület, disz iz a bigining of ö bjutiful frendcsip. Mindez 140 percen keresztül. Ellenállhatatlan.

Jelenet: Az elfuserált esküvő.

33. Donnie Darko (2001) – r: Richard Kelly; fsz: Jake Gyllenhaal, Jazzie Mahannah, James Duval, Patrick Swayze

Okok: Az ember halála pillanatában teljesen egyedül van, és számára ekkor jön el a világvége. Ennyi.

Jelenet: Donnie az összes tanár és diák előtt antikrisztusnak nevezi a Patrick Swayze alakította ezotériahívő telemágust. Ezt egyszer mennyire kipróbálnám.

32. Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream. 2000) – r: Darren Aronofsky; fsz: Jared Leto, Marlon Wayans, Jennifer Connelly, Ellen Burstyn

Okok: Aronofsky vizuális bravúrokban bővelkedő filmje a drogról és a függőségről a lehető legelrettentőbben bemutatva. A mű láttán tudatosul igazán az emberben, hogy egy kis anyag mennyi mindent meg tud változtatni.

Jelenet: Henry anyja a küszöb előtt térdepelve síró hangon beszél halott férjéhez, hogy egyszer minden jóra fordul, erre beüt a felirat: Rekviem egy álomért.

31. Shop Stop (Clerks, 1994) – r: Kevin Smith; fsz: Brian O’Halloran, Jeff Anderson, Marilyn Ghigliotti, no meg Jay és Néma Bob

Okok: Fekete-fehér (félig-meddig) amatőr film két Jersey-i fiatalról, akik egész napjukat a kisboltban töltve próbálják kitalálni, hogy mihez fognak kezdeni abban a bizonyos nagybetűs életben. Közben persze hihetetlen események történnek velük, és a lehető legfurább alakok térnek be vásárolni pont ebbe a kis koszfészekbe.

Jelenet: Dante és Randal elmennek a volt osztálytársuk temetésére.

Amolyan kis délelőtti pársorosként Neander határozott utasítására kénytelen vagyok felidézni az amúgy jótékony feledésbe süllyesztett 3D-élményemet: tán már több is, mint egy hónapja volt szerencsém megnézni az Utazás a Föld középpontja felé című filmet. (Háttérinfó: elkezdtem róla anno egy kritikát írni, de úgy felbasztam az agyam azon, hogy képes voltam pénzt kiadni egy ilyen szörnyűségért, hogy abbahagytam és letöröltem.)
Szóval a sztorit nem nagyon ecsetelném, annyi az érdekessége, hogy nem mesevilágban zajlik, hanem a mi valóságunkban, két verneológus (Brendan Frasier és Anita Briem) nekiindul (ráadásul kénytelenek a humorzsák rokonkölyköt is elvinni), és hihetetlen izgalmak közepette lekeverednek a Föld középpontjába – igen ám, de onnan ki is kell jutni, szóval harapni lehet a feszültséget.

Nem az volt a baj, hogy a sztori ismert, tehát kurvára nem fogunk aggódni a szereplőkért, hanem az, hogy rettenetes alakításokat hoztak: Frasier szerepe körülbelül annyi lett volna, hogy végigüvölti a filmet: „jajzuhanok, jajmeneküljünk, jajholvansón”, de egyszerűen nem lehet nevetés és/vagy bosszankodás nélkül végignézni a jeleneteket, elképesztő hiteltelen az alakítása, ez kérem szánalmasan szar. Egyetlen pozitívum a már említett gyerek (Josh Hutcherson alias Sean), aki a film egyetlen szimpatikus, és relatíve jól alakító szereplője, ráadásul csak az ő szájába adtak értékelhető poénokat. A Föld középpontjában zajló egyes jelenetek viszont még önparódiának is bénák lettek volna, például amikor megtudhattuk, hogy Jurassic Park van bolygónk magjában, nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek.
A 3D-ről meg annyit, hogy nagyot csalódtam: talán rossz helyen is ültem, de igazából nem sok jobb lett volna (nem voltam messze a középtől), így szellemképes volt, meg amúgy sem kaptam igazi 3D-hatást, inkább bosszantott, hogy látnom kéne valamit, miközben nem, vagy alig. Tanulság: valószínűleg közép-középre érdemes ülni, ha lehető leginkább élvezni akarjuk, mindazonáltal az ár-érték arány messze nem kiegyenlített.
Végül is a számomra bosszantó képi minőség nagyszerűen kiegészítette a film hiányosságait, szóval lehet, hogy némileg alulértékelem, de az biztos, hogy legrosszabb filmélményeim egyike lett ez a mozi.
 

A pokol legmélyebb bugyrába jutottunk, Versace, Gucci és más érthetetlenül drága ruhák, rózsaszín cukormázzal bevont telefonok, szirupos koktélok és mindenen vihorászó csajszik világába, aminek hányingerkeltő varázsáról egyetlen szó jut az eszembe: fertő. Most kérem szépen a Szex és New Yorkról van szó. Természetesen a filmről, nem pedig a sorozatról, aminek huszonegynéhány percét férfiszemmel is simán lehetett élvezni. Ha már egy sorozat filmváltozatáról vagy inkább filmes folytatásáról beszélünk, kötelező megemlékezni a szériáról és annak az egész világot behálózó sikeréről.

Nem tartozik kedvenc sorozataim közé a négy New York-i lány története, de egy percig sem vitatom, hogy egy újító, színvonalas alkotásról van szó. A négy szingli életét, tabutémákat érintő problémáikat pörgősen, humorosan bemutatva láthattuk a tévé képernyőjén, a főszereplő, Carrie általában ironikus kommentárjaival fűszerezve. A sorozat vicces volt, és annak ellenére szórakoztatott, hogy a karakterek többsége finoman fogalmazva sem volt túl szimpatikus. A film három évvel a sorozat korrekt lezárása után veszi fel a fonalat, és egy gyors összefoglalás után bele is csap a lecsóba: Carrie házasodni akar, Big nem annyira; Mirandát állandó elfoglaltsága miatt megcsalja a férje; Samantha Kaliforniában tengeti napjait sztárpasija menedzselésével; Charlotte-tal pedig, nos, vele semmi sem történik. Ugyanúgy semmi, mint a Biggel való meghiúsult házasságot követően vagy 65 percig. A befejezés meglepő módon olyan, mint ahogy azt a 23. percben ki lehetett találni, szóval mindenki örül és happy end.

A fentiekből kiderülhet, hogy pusztán a sztorit nézve semmi értelme nem volt a folytatásnak, pláne 145 percben elmesélve nem. Reménykedhetünk hát, hogy az írók tartogatnak néhány hatalmas poént, ami feledteti a nézővel a történet, úgymond hiányosságait. Sajnos ismét csalódnunk kell, hiszen a 145 perc alatt nem sokszor fogunk őszintén nevetni, ha igen, az is inkább gúnyos röhej a szánalmasan gáz szereplőkön és viselt dolgaikon. És itt el is jutottunk a film legnagyobb hibájához: a sorozatban megismert karaktereket mintha kicserélték volna, személyiségükből fakadó humoruk elporladt, a kevés, amit lehetett bennük szeretni, megsemmisült. Carrie ötletes szófordulatai tovatűntek, az amúgy is idegesítő karakter a filmben teljes mértékben kimeríti a "hülye picsa" fogalmát (és úristen mennyire sovány, aszott vénlány lett belőle); Miranda idiótává változott, akinek problémájával egy pillanatig sem lehet azonosulni; Charlotte szerepe az állandó, kicseszett irritáló vinnyogásban és sikítozásban kimerült; egyedül Samantha hozta úgy ahogy a formáját.

Mi nem fogunk így nevetni, az biztos

A szellemes, üde, kellően önironikus sorozathoz képest kaptunk egy rémesen hosszú, elképesztően unalmas, csilivili, romantikus-csajszis filmet, ami szereplők külsején kívül semmire sem emlékeztet az eredetire. A Szex és New York sajnos nem működik filmen, legalábbis így nem. Messze alulmúlta alapból alacsonyra helyezett várakozásaimat, a 10. perctől kezdve szenvedtem, utólag nem is értem, hogy miért néztem egyáltalán végig ezt a borzadályt. Egy átlagos romkomhoz képest is harmatgyenge alkotás, a sorozathoz viszonyítva viszont egyenesen pocsék. Samantha egyes jeleneteit leszámítva semmi pozitívumot nem tudok felhozni a film mellett, ezért 1/10-nél jobbat nem is tudok rá adni. Aki nézte sorozatot, az azért, aki nem, az meg csak szimplán kerülje el a filmet minél messzebb, de tényleg.