KALÓZBLOG

2008.okt.08.
Írta: neander Szólj hozzá!

Pársoros: American Graffiti

Az American Graffiti amellett, hogy George Lucas egyetlen értékelhető műve a Star Warson kívül, talán a világ legjobb tinifilmje. Legalábbis nekem ez a kedvencem. 1962-t írunk, amikor két teljesen átlagos srác (Richard Dreyfuss, Ron Howard) végleg elhagyja kisvárosuk névtelen gimnáziumát. Utolsó napukat töltik otthon, hiszen másnap mindketten elkezdik a főiskolát. A kalandokkal teli utolsó estén kell véglegesen dönteniük gimis szerelmükről, vágyaikról, jövőjükről.

Elvigyelek?

A bizonyos estén persze minden megtörténik, ami egy utolsó estén szokott: évzáró bál a gimiben, alkohol szerzése 21 év alatt, szüzesség elvesztése, szakítás a nagy szerelemmel, összetűzés a helyi bandával és a rendőrökkel, gyorsulási verseny a város szélén, stb. A számtalan élmény természetesen a sablonos karakterekkel esik meg: a lúzer sráccal, a vagánnyal, a hősszerelmessel és így tovább. Mindeközben mindenki kocsikázik és egyfolytában szól a 60-as évek popzenéje, az ismerkedés pedig kimerül a "gyere édes, szállj be a kocsimba, elviszlek egy körre" szövegekben. És basszus működik. Ááá, az ilyenek miatt van iszonyat jó hangulata az American Graffitinek, ami kortól függetlenül tényleg a fiatalokról, problémáikról és a felnőtté válásról szól. A film ugyan nem tökéletes (a világosítás pl. egyenesen rettenetes), mégis iszonyat szerethető, az elejétől a végéig élvezetes alkotás, 9/10.

Címkék: 70s, 9/10, pársoros

Kritika: Sasszem (Eagle Eye)

Nem szeretem azokat a filmeket, amikben a bonyodalmat már a történet legelején meg lehetett volna oldani, ha az egyik szereplő tesz kb. három mozdulatot. Mert ha így indít egy film, akkor sztori szempontjából már ne számítsunk túl sok jóra. Az Eagle Eye hasonló cipőben jár, bugyuta története hemzseg a hibáktól és az irreális eseményektől. Mindez persze nem lenne baj, ha  a film nem venné túl komolyan magát, illetve normális történet helyet kapnánk látványos akciókat.

Jerry Shawt ikertestvére temetéséről hazaérkezve egy rakás vegyi anyag és hitech fegyver várja a lakásán. Hitetlenkedő arckifejezése közben megcsörren mobiltelefonja, és egy női hang szólal meg, miszerint 30 másodperc múlva elkapják az FBI-osok. Rachel Holloman épp barátnőivel alkoholizál, mikor kisfia számáról egy ismeretlen női hang hívja, és megfenyegeti, megöli a kölköt, ha nem teljesíti, amit parancsol neki. A két főhős természetesen találkozik, így együtt próbálják kitalálni ki vagy mi állhat a telefonhívások mögött.

Az Eagle Eye alapötletét, miszerint a technológia és a kommunikációs eszközök ilyen színtű fejlettsége mellett minden másodpercünket figyelemmel lehet kísérni, már nem egyszer láthattuk a mozivásznon vagy a tévében, de ezzel még nem lenne különösebben baj. És még azt is csak-csak le lehet nyelni, hogy az egész film össze van lopkodva más jobban sikerült produkciókból (a fő szál a Közellenség, a kezdés Mátrix, a befejezés Én, a robot, látványvilágban pedig Napfény és Deja Vu utánérzés). A problémák ott kezdődnek, hogy a félelem-, izgalom- és feszültségmentes történet tele van iszonyatosan nagy marhaságokkal, és logikátlan elemekkel (pl. az FBI-t miért csak a befejezéskor hallgatják le?). Az áram által agyonütött ember és a szánalmas befejezés tényleg csak a jéghegy csúcsa. Nem egyszer hangosan röhögtem, hogy ez most mi volt. Az is vicces, hogy a világ megmentésében a civilek csak úgy hullanak, mint a legyek: a két biztonsági őr lazán kilövi az éppen útjába kerülő autót (azt le se szarják, hogy akár egy ötéves kisgyerek agyvelejét is kiloccsanthatták volna), vagy berobbantanak egy alagutat, ahol egymás hegyén hátán állnak az autók.

A teljesen idióta történet mellett a Sasszem unalmas (főleg a kezdés) és érdektelen is. Az akciókat pedig úgy baszták el, ahogy csak lehet. Nem is értem, több milliót költenek egy nagyszabású üldözésre, ahol autók törnek, majd robbannak fel, erre szegény néző mit lát: az összevissza remegő kamerán keresztül a főhősök homlokát, a kocsi kerekét és oldalát, mást nem nagyon. Ilyen szar akciót nagyon rég nem láttam. A színészi játék a történethez hasonlóan elég gyenge: Shia LaBeouf eddig nem idegesített, de most már igen; Michelle Monaghan ismét bizonyítja, hogy a közepesnél valamivel rosszabb színésznő; Rosario Dawson 5 perce szexi ruhák nélkül teljesen lényegtelen. Egyedül Billy Bob Thrornton volt korrekt, de ezt tőle el is lehet várni.

Pozitívumok terén eléggé szűkölködik a film, de azért néhány dolgot fel tudok sorolni: Shia legalább félig meghal, Billy Bobnak volt két jó beszólása, a majd két órát az unalmas kezdés ellenére moziban végig lehetett ülni. Ha jól számolom ez három érv az Eagle Eye mellett, ennek függvényében az összpontszám is 3/10.

Ha tetszett a kritika és szereted a filmeket, feltétlen kövesd be Totál Plán nevű filmes YouTube csatornámat!

Ha pedig napi filmes érdekességre vágysz, Instagramon is megtalálsz!

Címkék: kritika, 3/10, 00s

Pársoros: Maraton életre-halálra (Marathon Man)

Érdekes, hogy a 60-as évek végi ellenmozgalom mennyire nem nyilvánult meg a mainstream filmek világában. Az államról, a hatalomról alkotott vélemények a 70-es években lettek arra érdemesek, hogy megfilmesítsék őket. A 70-es évek elejei események (vietnámi háború folytatása, a Watergate-botrány, stb.) még rá is raktak egy lapáttal, nem csoda, hogy Hollywood is elkezdett foglalkozni a rendőrségi korrupcióval (Serpico), a nemzetközi bűnhálózatokkal (Francia kapcsolat), a megfigyeléssel (Magánbeszélgetés) a CIA-vel és egyéb titkosügynökségekkel (A keselyű három napja). Ezekben a filmekben általában egy ártatlan ember próbálja felvenni a harcot a nálánál nagyobb hatalmúakkal szemben.


Biztonságos? Biztonságos?!?

A Maraton életre-halálra is e filmek sorába illeszkedik: az egyetemista Babe Levy (Dustin Hoffman) titkosügynök bátyja (Roy Scheider) révén kerül a Dél-Amerikában élő náci háborús bűnös (Laurence Olivier) figyelmének a középpontjába, aki egy amerikai páncélteremben tartott gyémántok megszerzésével akar új életet kezdeni. A történet az adott korban aktuálisnak tekinthető, Hoffman játéka nagyszerű, film mindvégig feszült és izgalmas marad. A képen is látható fogvájós vallatás pedig még 30 év elteltével is hatalmas hatással van a nézőre. A Maraton életre-halálra (a cím a főszereplő Babe kedvenc hobbijára utal) a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzetét kelti az emberben, ahogy azt egy jó politikai thrillernek tennie kell. Ugyan kicsit elfogult vagyok a 70-es évek filmjeivel kapcsolatban, ennek ellenére ez az alkotás méltán érdemli meg a 9/10-es osztályzatot.

Ha tetszett a kritika és szereted a filmeket, feltétlen kövesd be Totál Plán nevű filmes YouTube csatornámat!

Ha pedig napi filmes érdekességre vágysz, Instagramon is megtalálsz!

Címkék: 70s, 9/10, pársoros

Pársoros: Játsz/Ma (The Game)

Tizenévesen imádtam a Játsz/Mát, sőt, egyenesen rajongtam érte. A fordulatos és izgalmas sztori, a komor hangulat és Michael Douglas játéka teljesen lenyűgözött, nem csoda, hogy az egyik kedvenc filmem volt. Jó 5 év után nemrég újranéztem, és rá kellett jönnöm, hogy ez a film is az "egyszer nagyot üt" kategóriába tartozik. Mert a két óra feszült, meg fordulatos volt az utolsó pillanatig, mégis, ha az ember kicsit jobban belegondol, a történet teljesen irrealis. David Fincher ugyan kitett magáért, mégis, előző filmjeivel ellentétben a Játsz/Ma az egyszeri szórakozás funkcióját tölti csak be. Annak viszont nagyon is megfelel, ezért is a 7/10-es osztályzat.

Címkék: 90s, 7/10, pársoros

Kritika: Holtak földje (Land of The Dead)

George A. Romero vitathatatlanul a zombiműfaj megteremtője. 1968-ban készítette el az Élőhalottak éjszakáját, ami egyből klasszikus lett. Holtak hajnala címen készült még egy kvázi folytatás, aztán 18 évig semmi. A 2005-ben ismét feltámasztotta a mítoszt, amit egykor saját maga indított el. A majd két évtized alatt sok víz lefolyt a Dunán, egymást követték a különböző variációk a témában, a lassú és buta élőhalottakat felváltották a gyors és intelligens zombik, akik elől már közel sem olyan könnyű csak úgy elfutni. Jogos a kérdés hát, hogy Romero tud-e valami újat mutatni, vagy csak ismétli önmagát?

A Holtak földje a történet szempontjából meglepő módon egész eredetire sikeredett: a Földön már a zombik uralkodnak, az életben maradtak elbarikádolt városokban élnek, korántsem egyenlő jogokkal. A város felett uralkodó diktátor (Dennis Hopper) önkényesen ölet meg mindenkit, aki a hatalmát fenyegeti, a központi felhőkarcolótól kijjebb élő szegényekre egyszerűen csak a pótolható címkét ragasztja. Persze akad néhány erkölcsös ember is, akik megpróbálnak segíteni a rászorulókon.

Az alapszituáció szempontjából mindenképpen egyedi a Holtak földje, nem úgy a zombikat tekintve. Az ellenség még mindig a jól megszokott puhacsontú, vánszorgó halott, ami ugyan jól bírja a lövéseket, de nem az evolúció következő állomása. Romero művét a zombik mellett a B-filmes hangulat is átjárja, mondjuk a műfaj kedvelőinek ez okozza a legkevesebb problémát. A B-film érzetet mi sem bizonyítja jobban, mint az eszméletlen klisés cselekmény, illetve a vásznon feltűnő "valahonnan ismerős" arcok, úgy mint Dennis Hopper és John Leguizamo. A sztori ilyen szempontból elég gyérre sikeredett, és sajnos a zombik sem eléggé ijesztőek, hogy elvigyék a hátukon a filmet. A félelem hiányát az ötletes és jól kivitelezett halálok, illetve akciók pótolják, inkább több sikerrel.

Összességében tehát működik a Holtak földje, amiből bizony többet is ki lehetett volna hozni. A bárgyú befejezés jól mutatja, hogy a forgatókönyvön lett volna még mit csiszolni. Végülis egyszer szórakoztató volt a film, egy paraszthajszállal a közepes fölé emelkedik, ezért megérdemel egy 6/10-et.

Ha tetszett a kritika és szereted a filmeket, feltétlen kövesd be Totál Plán nevű filmes YouTube csatornámat!

Ha pedig napi filmes érdekességre vágysz, Instagramon is megtalálsz!

Címkék: kritika, 6/10, 00s
süti beállítások módosítása