Mindig is akartam készíteni egy 100-as listát az általam vélt legjobb filmekről, és ha aeon fluxnak ilyen embertelen mennyiségű filmmel a háta mögött sikerült, akkor számomra sem lehetetlen ez a feladat. Így, több mint egy hónapos kutatómunka után nagyjából összeállt a lista. A filmek sorba rendezése mellett a szóba jöhető mozgóképek összegyűjtése is embertelen munkának bizonyult: vagy öt filmes könyvet, a DVD és VHS gyűjteményemet, illetve az imdb-t kellett végigböngésznem, hogy az összes kedvencemet előkotorjam, és így is biztos, hogy néhány remekmű elkerülte a figyelmemet. Mától kezdve minden szerdán, 100-tól visszafelé számlálva tízes csoportokban közlöm kedvenceimet. Az összeállítás a 2008-as véleményemet tükrözi, így nem kell meglepődni azon, hogy viszonylag sok friss filmmel, illetve gyerekkori klasszikussal fogtok majd találkozni. Annak ellenére, hogy nem legjobb filmekről, hanem kedvencekről lesz szó, remélhetőleg minden olvasó talál majd magának néhány fel nem fedezett gyöngyszemet. Jó szemezgetést!

100. A maszk (The Mask, 1994) – r: Chuck Russell; fsz: Jim Carrey, Cameron Diaz, Peter Greene

Okok: Nosztalgia ide vagy oda, a Maszk az egyik legélvezetesebb képregényfilm. A történet és a karakterek átlagosak, azonban Jim Carrey és a zöld maszk mögött elkövetett hülyeségei felejthetetlenné teszik a filmet. Általános iskolásoknak kötelező, de a ma is látványos trükkök és nagyszerű poénok miatt a felnőttek számára sem utolsó szórakozás. Nem mellesleg Carrey és a gyönyörű Diaz pályája is ekkor indult be igazán.

Jelenet: Stanley Ipkiss második átváltozása során elkövetett Coco-bongó-s fellépése.

99. Kontroll (2003) – r: Antal Nimród; fsz: Csányi Sándor, Mucsi Zoltán, Pindroch Csaba, Balla Eszter

Okok: A 21. század egyik legjobb magyar filmje, ami a szokásos pesszimista magyar hangulatot és poszt-szocialista érzést egy közönségnek szóló, szórakoztató moziba adaptálja. Ha a mesterséges fényekkel megvilágított metró atmoszférája egyszer elkap, csak nehezen szabadulsz.

Jelenet: Gyalogkakukk üldözése.

98. A United 93-as (United 93, 2006) – r: Paul Greengrass; fsz: sok ismeretlen arc

Okok: Kritika. A valóság megrázóan hiteles visszaadása mellett méltó tisztelgés a szeptember 11-i események áldozatai előtt is. És mert az utolsó pillanatban is reménykedsz, hátha túlélik az utasok a terrorakciót, és rádöbbensz, hogy a valóságban általában nincs happy end.

Jelenet: Az utasok megpróbálnak betörni a pilótafülkébe.

97. Majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968) – r: Franklin J. Schaffner; fsz: Charlton Heston, Roddy McDowall, Kim Hunter

Okok: Pierre Boulle regényéből készült feldolgozás, amiben az ember elnyomóból elnyomottá válik. Nem hiába, az önpusztításnak a visszafejlődés az ára.

Jelenet: A kollektív tudatban létező zárójelenet a Szabadságszoborral és a lovagló Hestonnal együtt, amire még Boulle is azt mondta, hogy hatásosabb, mint az ő befejezése.

96. Fogd a pénzt, és fuss! (Take the Money and Run, 1969) – r: Woody Allen; fsz: Woody Allen, Janet Margolin

Okok: Mert ha valakiről kiderül, hogy bűnöző, fix, hogy a szomszédok nyilatkoznak először, hogy „mindig jó gyerek volt, nem hittük volna, hogy rossz útra tér”. Az áldokumentarista Fogd a pénzt, és fuss! is ezt figurázza ki nagy adag humorral és burleszkbe hajló helyzetkomikummal.

Jelenet: Legyen a szállóigévé vált „csak semmi cécó, nálam van a slukker”? Vagy a szappanból kifaragott pisztoly? Esetleg a balul elsült bankrablás?

95. Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (Master and Commander, 2003) – r: Peter Wier; fsz: Russel Crowe, Paul Bettany, James D’Arcy

Okok: Kritika. Részletes korkép egy eddig csak a kalózfilmekből ismert világról, ahol a kapitány született stratéga is egyben.

Jelenet: A Surprise és az Acheron első csatája: a hangok és a vágás valami elképesztő összhatása.

94. Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992) – r: Clint Eastwood; fsz: Clint Eastwood, Morgan Freeman, Gene Hackman

Okok: A western zsáner felélesztése egy kiöregedett cowboy főszereplésével, aki még egyszer, utoljára elvállalja a piszkos munkát. Eastwood egyik legjobb rendezése, amely méltó ajándék egykori rendezője Sergio Leone számára.

Jelenet: A végső leszámolás és Clint arca, aminek láttán épeszű ember azonnal elrohanna.

93. Fekete vidék (Boyz n the Hood, 1991) – r: John Singleton; fsz: Cuba Gooding Jr., Ice Cube, Laurence Fishburne, Angela Bassett

Okok: A legjobb gettófilm, ami valaha készült. A fekete közösség kiszolgáltatottságát és kényszerű helyzetét Spike Lee az életben nem mutatta be ilyen egyszerűen, mégis összetetten, mint az ekkor elsőfilmes Singleton.

Jelenet: Tre haverjának a meggyilkolása.

92. American Graffiti (1973) – r: George Lucas; fsz: Richard Dreyfuss, Ron Howard, Harrison Ford

Okok: Kritika. A tinifilmek minden kellékét felvonultató alkotás a felnőtté válásról és a középiskolát lezáró utolsó kalandos estéről. 60-as évek eleje, dögös zene, jó kocsik, jó nők, fiatalság, bolondság.

Jelenet: Inkább momentum: a titokzatos szőke nő „üldözése”.

91. Sebhelyesarcú (Scarface, 1983) – r: Brian De Palma; fsz: Al Pacino, Michelle Pfeiffer, Steven Bauer, F. Murray Abraham

Okok: Egy klasszikus film modern feldolgozása, a szokásos felemelkedés-bukás történet bemutatása a brillírózó Al Pacinóval a főszerepben. Ja, és mert ez minden gangsta rapper kedvenc filmje.

Jelenet: Az agyonidézett „Say hello to my little friend” mellett a láncfűrészes gyilkosság, közben Tony Montatna rezzenéstelen arca.

Ezeréves, na, jó csak 20 éves film az Éjszakai rohanás, és én még mindig nem láttam. Ez egészen tegnapig volt igaz, mert este a Cinemaxon keresztül pótoltam hiányosságaimat. A De Niro nevével fémjelzett alkotás a 80-as évek igazi mintafilmje: akcióvígjáték a javából, vicces karakterekkel és az átlagosnál jobb sztorival. A hangulata tehát nagyszerű meg vicces és még kissé nosztalgikus is, elsősorban a zenének, illetve a szinkronnak köszönhtően. A magyarhangok többségét más korabeli filmekből ismerhetjük (pl. a Joe Pantolianoként megszólaló színész Ford Fairlane idióta rádiós haverjának is kölcsönözte a hangját). A fíling és a laza poénok miatt simán kijár egy 8/10 az Éjszakai rohanásnak, amiből többek között azt is megtudhatjuk, hogy minden FBI-ost Alonzo Mosely-nak hívnak.

Jim Jarmush első filmjéről lesz most szó, tényleg csak pár sorban, mert annyira nem nyűgözött le, amit láttam. Éva valamikor a 70-es évek végén Magyarországból az Egyesült Államokba emigrál. Első 10 napját a szintén magyar unokatestvérénél, Willie-nél tölti New York-ban, ahol többek között megismerkedik Willie végtelenül egyszerű baírátjával, Eddie-vel. A rövid idő leteltével Éva Cleveland-be megy dolgozni, ahol egy évvel később a két srác meg is látogatja. Céljuk: közösen eljutni Floridába, ahol reményeik szerint teljesül az amerikai álom.

A Florida, a paradicsom művészfilm. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a minimalizmus, ami a helyszínek, a színészi játék és a fekete-fehér fényképezés révén jelenik meg. Vágás adott jeleneten belül nagyon ritka, a kamera szinte végig rögzítve van egy fix ponthoz. A film ennek, illetve a jeleneteket elválasztó állandó elsötétülésnek köszönhetően iszonyat monoton, néha egészen unalmasnak hat. Unalmas, annak ellenére, hogy a film üzenete érdekes és elgondolkodtató. Mert Amerika ennél visszataszítóbb még talán sohasem volt, a karakterek a lepusztult helyszínek között vergődnek, cél, múlt és bármiféle hovatartozás nélkül. A világkép a végletekig borongós és remény nélküli, a főhősök közt normális kommunikáció nem létezik, a vágyakban megjelenő paradicsom nem létezik. A mondanivaló tehát mindig aktuális marad, azonban az egyáltalán nem nézőbarát művészkedés unalmas és nem egyszer kiborító is. Az üzenet nagyszerű, a köntös azonban már jóval kevésbé az. Ezért csak 5/10 a Florida, a paradicsom, ami mintha az általam rettenetesen utált magyar művészfilmek viszonyítási alapja lenne.

Ha Kevin Smith Jay és Néma Bob filmjei közül mindenképpen feketebárányt szeretnék keresni, akkor elsőként a Dogma jutna az eszembe. Mert a két állandó mellékszereplőn, Jerseyn és a szokásos színészgárdán kívül nincs kapcsolódási pont a többi Smith filmmel. A szokásos utalások tehát kiesnek, és a történet is szakít a "fiatalok problémáival". A középpontban a rendező a valláshoz, a hithez és a katolicizmushoz való viszonya áll. 

Jézus haver

Jersey egyik temploma épp százéves évfordulóját ünnepli, ennek apropóján a püspök meghirdeti a katolikus vallás reformját. Emellett, aki a hétvégén átlépi a templom küszöbét, teljes bűnbocsánatban részesül. A hír a két száműzött angyal, Bartleby (Ben Affleck) és Loki (Matt Damon) fülébe is eljut, akik azonnal felkerekednek, hogy végre valahára hazajussanak. Azzal azonban nem számolnak, hogy ha visszajutnak a mennybe, akkor isten tévedhetetlenségét cáfolják, ezzel pedig elpusztítják az egész világot.

Kevin Smith képregényekhez fűződő rajongását teljes mértékben kiélhette a Dogmában, hiszen gonosz, emberfeletti lények fenyegetik a világegyetemet, akiket csak egy különféle lényekből verbuválódott szupercsapat képes elkapni. A jók között a két prófétán (Jay és Néma Bob) kívül ott van a múzsa (Salma Hayek), a 13. apostol (Chris Rock) - aki csak azért nincs benne a Bibliában, mert néger - az utolsó sarj (Linda Fiorentino) és isten hangja, a Metatron (Alan Rickman).

Az ötletes és remekül kidolgozott történet, illetve a fantasztikus színészgárda miatt a Dogma a Shop stopot nem számítva Kevin Smith legjobb filmje. A rendező már a film legelején figyelmeztet, hogy története nem akar istenkáromló lenni, és hogy amit látunk az csak "a komédiázó fantázia műve és kéretik nem komolyan venni". Vérbeli komédiáról van szó, amiből megtudjuk, hogy Jézus igazából néger, aki nem szereti a bigottakat, és ha a nevében gyilkolnak; isten egy nő, méghozzá Alanis Morissette; Noé egy részeges állat volt; és hogy József azért eleget tett házastársi kötelességeinek. A poénkodás mellett tisztán átjön Smith véleménye is a istennel kapcsolatban: az egyházi intézmény helyett a hittel kéne foglalkozni. Az üzenet egyszerre őszinte és szimpatikus még a nem vallásosak számára is.

Harmadszorra láttam a filmet és most is nagyon tetszett. A Jay és Néma Bob filmek bája teljes mértékben megtalálható a Dogmában, emellett a sztori vicces és végtelenül kreatív. Néhol ugyan kicsit leül a film, de ezt leszámítva tényleg nem tudok semmi rosszat mondani, úgyhogy a 9/10-et teljes mértékben kiérdemli.

Ha egy film címében, vagy rövid leírásában szerepel a zóna szó, szinte biztosra vehetjük, hogy utópiával vagy sci-fivel állunk szemben. A zóna mindig valami rejtélyes és különös dolgot takar, amit egy átlagos ember szinte felfogni sem tud. Gondoljunk csak a Majmok bolygójára vagy a Sztalkerre. Az alább tárgyalt 2007-es mexikói filmben a zóna az ember számára minden eddiginél veszélyesebb és nyugtalanítóbb fogalommá válik.

A közeli jövőben (vagy inkább egy alternatív jelenben) a mexikói gazdagok, hogy a szegényektől és nyomorgóktól minél inkább megkülönböztessék magukat, fallal körülvett kerületbe költöznek, ahol a kinti világ szabályai, a hatályban lévő törvények csak formálisan működnek. Egyik este, egy hatalmas vihar következtében három nincstelen kamasznak sikerül bejutni az elkerített városrészbe. Az áramkimaradást kihasználva betörnek a legközelebbi házba, ám pont ez okozza vesztüket: hármójuk közül ketten meghalnak, a legfiatalabb pedig egy számára teljesen ismeretlen világban, a zónán belül kényszerül bujdosásra.

A szegregáció vészjósló mértékéről, az emberek egymástól való eltávolodásáról már láthattunk pár nagyobbszabású produkciót (Az ember gyermeke, Ütközések), és a tömegpszichózissal kapcsolatos tanulságokat akár a Spektrumról vagy a Discovery Channellről is ismerhetjük. A zóna tehát nem fogalmaz meg semmi újat, mégis a két elemet nagyszerűen párosítja, ezáltal a tömegben minden ésszerűséget, szabályt és etikát latba dobó embert hatásosan mutatja be. Hiszen a zóna lakói annak ellenére, hogy lenézik a kívül rekedt szegényeket, rettenetesen félnek tőlük, és ez a paranoiává váló félelem a szomszédokkal szembeni bizonytalanságban is megnyilvánul.

A zóna demokráciájában a törvényeket átértelmezik, a populista önjelölt szónokokra nem hallgató kisebbséget kirekesztik, terrorizálják. Szép új világ ez, ahol ember embernek farkasa. De nehogy azt higgyük, hogy a kinti világ egy hangyányival is jobb lenne. A rosszabb helyzetűeket is csak a gazdagokkal szembeni ellenérzés, az alattomos bosszú, a pénz, a jogosnak vélt sérelmek megtorlása hajtja, együttérzés, mint olyan a falakon túl sem létezik. A történéseket elsősorban a zóna lakóinak szemszögéből láthatjuk, Miguel, a menekülő kamasz csak a film felénél jelenik meg először. Főszereplőnek talán csak Alejandrót, a Miguellel egyidős zónalakót lehet tekinteni, aki egyedüliként próbál ténylegesen tenni valamit a fennálló helyzet ellen.

A végtelenül pesszimista és kétségbeejtően valóságos jövőképet sikerül megrázóan bemutatni Rodrigo Plá rendezőnek, víziója a végefőcím után is nyomás alatt tartja a nézőt. 9/10, 2008 egyik legjobb filmje.