Kevés olyan sorozat van, ami jobban ki tudna borítani, mint a Hősök. Az első évadot zabáltam, iszonyatmód tetszett. Ugyan a befejezés nem volt az igazi, mégis könnyedén szemet tudtam hunyni az apró botlás felett. Azt akkor még nem is sejtettem, hogy a  mélyrepülés bizony innen kezdődött. A második évadról nem mondanék semmit, hiszen  leginkább a kurva szar jelzővel lehetne objektíven körülírni. A hatalmas csalódás után itt a harmadik évad, ami egy hajszállal ugyan jobban indult, mint az előző szezon, de még így is rettenetes lett. Hogy minek köszönhető ez: a rengeteg szálnak, a hanyagul kezelt időutazásnak, a meghalni képtelen szereplőknek, és a szánalmasan szar effekteknek.

Túl szeptember közepén, végre megkezdődött a sorozatoknál is az őszi szezonnyitó Amerikában. A Californication és a Dexter új epizódjai már hamarabb kikerültek a netre, a House és a Heroes esetében nem volt ekkora szerencsénk, a későbbiekben kiderül, hogy valóban rosszul jártunk e. Spoilerekben gazdag vélemény következik.

Nem akarok túl ömlengős kritikát írni a filmről, de jelen szösszenet írásához képest nemrég láttam, és bevallom, kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. A relatíve olcsó jegyár mellett Steve Carell neve vonzott be a moziba, és bár néhány rövid kritikát olvastam, nem számítottam rá, hogy ennyire romantikus, és ilyen kevéssé vígjáték lesz ez a romantikus vígjáték. Persze nehogy félreértés történjen: nagyon aranyos film, rengeteg megmosolyogtató szituációval és elmaradhatatlan happy enddel, a remek színészi játék, zene és rendezés mégis elképesztő erőt ad a drámaibb jeleneteknek, és a vicces részekben is átüt a kilátástalannak tűnő szerelem fájdalma, amit a nagyszerű érzékű vágások és képbeállítások még átélhetőbbé tesznek. De lássuk, miről is van szó!

Sztori: Adott Dan (Steve Carell), egy egyedülálló apuka (mármint özvegy, bár igaz ami igaz, kiderül, hogy egyedülállóan jó író-újságíró), aki három lányának nevelésével küszködik változó sikerekkel ("good father, but sometimes a bad dad" - szól az egyik lány analízise, amit a feliratozónak nem sikerüt normálisan lefordítani, így én sem teszek rá kísérletet). A négytagú família szokásos évi családlátogatásra megy a vidéki rokonsághoz (Dan szüleihez, családot alapított nővéreihez és a friss párkapcsolatba lépett bátyjához), ahol jobbnak látják elküldeni őt a városba. Tervük sikerrel is jár, mert megismer egy lányt (Juliette Binoche), a szimpátia kölcsönös, öröm boldogság, ám kiderül, hogy Marie kapcsolatban van, és amikor betoppan a családi összejövetelre, az is, hogy kivel: hát persze hogy Dan testvérével. Nagyjából ennyi az alaphelyzet, Dannek a családi élet egyengetése mellett érzelmeit is helyre kell tenni, sőt, újságírói karrierje is fordulópont előtt áll.

Ezek alapján nem tűnik olyan nagy számnak a film, és kétségkívül nem lehet azt mondani róla, hogy ennél eredetibb alkotása nincs a történelemnek, de annyira jó a karakterábrázolás, és a konfliktusok, belső vívódások megjelenítése, hogy a szerelmes sztori könnyen magával ragad minket - Dannel együtt szeretünk bele Marie-be, és gyűlöljük a világot, amikor kiderül a románc akadálya.
A kiemelkedő színészi alakításokon kívül fontos szót ejteni a zenéről, amely tökéletes összhangban van a filmmel, hihetetlenül megtámogatja a cselekményt: a zene, a megszólalása vagy elhallgatása a szereplők lelki folyamatait néha talán kicsit túl szájba is rágja, de ettől még nagyon-nagyon jó.
Negatívumként annyi említhető meg, hogy az újságírói karrier történetszála meglehetősen elhanyagolt (ami persze nem meglepő, de ennél ügyesebben is megoldható lett volna - annyi értelme viszont mindenképp volt, hogy magyarázza a filmben használt kiművelt szófordulatokat), és hogy a hosszas felvezetés után nagyjából öt perc alatt minden jóra fordul, és beköszönt a nagy öröm.
Ítélet: 8.5/10 (ebből +1 pont a soundtrack miatt)
Nagyon kedves filmecske, igazán megéri a mozijegy árát, de remélem senki nem követi el azt a hibát, amit én: nem szabad egyedül megnézni! Ide egy lány (illetve persze adott esetben fiú) kell társaságnak, akivel együtt drukkolhatunk a szimpatikus hősöknek, és persze akivel a romantikus film utáni romantikázást meg lehet ejteni. Talán még az sem baj, ha az illető a testvérünkkel jár...
 

Valamiért 2005-ben elkerült a King Kong, nemrég azonban sort kerítettem a filmre. Most, így rögtön két dolog jut az eszembe a filmmel kapcsolatban: hogy rohadt hosszú, illetve színvonalát tekintve egyenetlen. A színvonalbeli ingadozás a dramaturgia mellett a speciális effektusok terén is megnyilvánul. Ezt mindjárt jobban is kifejtem, de előbb pár szót a történetről.

A történetről, amit azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni. Peter Jackson nem tért el lényegesen a klasszikus King Kong vázától: adott egy mindenre elszánt filmrendező (Jack Black), aki egy titokzatos szigetre utazik többek között a film gyönyörű főhősnőjével (Naomi Watts) és a forgatókönyvírójával (Adrian Brody), akik között természetesen szerelem szövődik. A még fel nem fedezett sziget az ismeretlen forgatási helyszínek mellett azonban több veszedelmes lényt is rejt.

Megmondom őszintén én már az első perctől fogva az óriásira nőtt gorillát vártam. Persze a történethez kell egy bevezetés is, ami ugyan nem volt rossz, de a kizárólag húsvér szereplőknek köszönhetően - akik csak annyit hoztak, amennyi kötelező volt - a felvezetés kissé unalmasra sikeredett. A kezdés emellett kicsit hosszúra is nyúlt, ami elsősorban a hajókázásnak tudható be. A film elejéről simán ki lehetett volna vágni vagy 20 percet. Nálam nem a sziget megtalálása, hanem Kong megjelenése után indult be igazán a film, onnantól kezdve tényleg pörögtek az események.

A King Kong újragondolása a 21. században csak a kor technológiájának megfelelő látvánnyal valósulhat meg. A látottakkal ilyen téren nem volt különösebb gond, Kong Gollam óta a legjobb animált figura a filmtörténetben. A számítógépes megoldások azonban jó pár esetben nem voltak a címszereplőhöz hasonlóan látványosak. A növényevő dínók és a velociraptorok kifejezetten bénák voltak, ahogy a T-rexeket leszámítva a legtöbb lény is. Kong viszont mindvégig fantasztikus volt, talán a szeme miatt volt ennyire élethű. Az élőszereplők közül én elsőként Jack Blacket emelném ki, aki kitűnően formálta meg a pénzhajhász és kegyetlennek tűnő rendezőt. Naomi Watts a sok kritikai dicséret ellenére nem gyakorolt rám akkora hatást, mint Peter Jacksonra, aki úgy tekintett rá a kamerán keresztül is, mint egyetlen nagy szerelmére. Mindezek ellenére Kong, az óriás majom gyakorlatilag mindenkit lejátszik a vászonról.

Peter Jackson nagy mesélőhöz híven a King Kongnál sem félt bevállalni az elsőre bugyutának hatható szerelmes szál bemutatását. Most természetesen Kong és Ann Darow szerelméről beszélek, ami akármennyire is irreálisnak hat, mégis tökéletesen működik a vásznon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a film beszéd nélküli utolsó 15 perce, ami a jól ismert felhőkarcoló tetején játszódik. Esküszöm, több érzelem van ebben a negyedórában, mint az idei összes romantikus filmben együttvéve. A túl hosszúra nyújtott játékidő és a szembetűnő hibák ellenére 7/10-nél rosszabbat nem tudok adni a King Kongnak, ami mára csak egy unalmas mese lehetne, ha nem lennének olyan nagyszerű mesélők, mint Peter Jackson, akik tudják hogyan kell élvezetesen előadni a klasszikusokat.

Mielőtt a múlt héten másodszor néztem volna meg a Közönséges bűnözőket, próbáltam feleleveníteni a 7 évvel ezelőtt látottakat. A sztoriból nem sok mindenre emlékeztem, a helyszínek, a karakterek, és a lényegesebb jelenetek azonban megmaradtak. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy az elsőre kitűnő, ám felejthető filmből másodszori nézés során ennyi minden beugrik. A körülmények, vagy szimplán a korom miatt elsőre nem volt akkora hatással rám a már 2001-ben is kultuszstátuszú Közönséges bűnözők, másodszorra viszont magához szegezett a film. A tovább után spoilerekben bővelkedő véleményemet olvashatjátok, szóval csak az kattintson, aki már látta a filmet, azoknak pedig, akiknek eddig nem volt részük Bryan Singer 10/10-es mesterművében, mindenképpen pótolják e hiányosságot.