A tavalyi Oscar vesztes film megvásárlása nem volt kétséges részemről. Az alábbi pár bekezdés alapján el lehet dönteni, hogy vajon megérte-e a vétel?

Kép-Hang:

A moziban fantasztikus látvány produkált a There Will Be Blood, az égő fúrótoronytól kezdve a tájképekig csak ámultam-bámultam, hogy mennyire nagyszerűen fényképezve a film. A DVD képe sajnos elmarad a moziteremben látottaktól. A világos helyszínek és az égő fúrótorony most is gyönyörűen mutat, azonban a sötét helyszíneknél, illetve az esti jelenetekben a kép kissé szemcsés lesz. Mindez persze nem olyan zavaró, csak néha tűnik szembe igazán, az élmény szempontjából nincs negatív hatása.

Az eredeti hangsáv mellett választhatunk magyar szinkront is, ami szokásosnak mondhatóan fel van hangosítva a háttérhez képest. A szinkronhangok közül Kőszegi Ákos lett Daniel Plainwiev magyarhangja, ami nem rossz, de tanácsos inkább Day-Lewis eredetiénél maradni. A hanghatásokat tekintve a Vérző olaj elsősorban a párbeszédekre és a zenére épül, csak néhány jelenet esetében bír jelentősséggel a az 5.1-es Dolby hangzás. Örömmel lehet kijelenteni, hogy amikor szükséges, az 5.1 jól teljesít, nem szükséges durván halkítani a párbeszédekhez képest, amik alatt elsősorban az első hangfalak szólnak. Kép és hang tekintetében tehát nincs különösebb probléma a DVD-vel egy 9/10-es simán megérdemel.

Menü-Extrák:

A DVD menüje állóképes, a fentebb látható kép szerepel minden menüpontban. Ez a megoldás végülis illik a film stílusához, mégis, valami változatosságot el tudtam volna még viselni. Extrák tekintetében sajnos nem áll túl jól a Vérző olaj, hiszen a 2 és fél órás filmhez egyetlen 15 perces anyag került fel, ami kreatív módon a 15 perc címet viseli. Erre a menüpontra kattintva a Vérző olaj technikai hátterét képző képeket és videókat láthatjuk. A kisfilm alatt végig zene szól, a látottakat senki sem kommentálja. Egyértelmű, hogy az extra hangulati elemnek készült, és érdekes, ahogy a korabeli felvételeket összehasonlíják a filmbeliekkel, mégis valami információdúsabb 15 percnek jobban örültem volna.

Mindent egybevetve, a kevés extra, és a néhol szemcsés kép ellenére, azoknak, akiknek tetszett a Vérző olaj, érdemes megvenniük a DVD-t. Végezetül a filmről mondanék még pár szót: másodszori megnézés után két olyan dologra lettem figyelmes, amik eddig valahogy nem tűntek fel ennyire. Az egyik, hogy a film technikai háttere iszonyat profi volt, a kellékesek minden apróságra odafigyeltek, hogy a látvány valóságos legyen. A másik pedig a Plainview és Eli közötti harc, amiről sokan mondták, hogy a végkifejletet illetően nem volt egészen megalapozott. Szerintem teljesen következetes és érthető volt a befejezés, hiszen így lett minden számla kiegyenlítve, így dőlt el véglegesen, hogy melyik karakter az erősebb. Tehát a párharc másodjára különösen tetszett.

Akit nem rettentett el a magyar cím, amelyet inkább le sem írok többet, és adott egy esélyt a filmnek, az igazán jól szórakozhatott, ugyanis a Get smart nem nyolcéveseknek szóló agyatlankodás, hanem egy remekül felépített vígjáték, amelyet az ilyesmire fogékonyak bármely életkorban értékelhetnek. A magam részéről nem is emlékszem, találkoztam-e hasonlóan színvonalas Bond- (illetve kémfilm-) paródiával (nem számítva a Sheep in the big city - minden idők legalulértékeltebb vicces rajzfilmsorozatának - egyik epizódját, illetve meg kell említeni a film alapjául szolgáló sorozatot, amit sajnos nem ismerek): az akciók nagyon szépek, látszik, hogy nem spóroltak a pénzzel, emellett szinte végig mosolyogni lehet a filmen, noha földön fetrengős poénból nincs olyan sok, és a karakterek is roppant szerethetők. És persze van romantikus szál is, de mindez együtt olyan jól van elosztva, hogy a 110 perc pillanatoknak tűnik.

A sztori: Hősünk, Maxwell Smart ügynök (Steve Carell) túl jól végzi aktakukac munkáját, ezért (bár az alkalmasságit leteszi) nem léphet a titkos ügynökök vágyott és körülrajongott világába. Egy szerencsétlen közjáték miatt (a főellenség KAOS terroristacsoport lelpelzi az ügynököket) azonban egyszerre megadatik a lehetőség, hogy a vonzó 99-es ügynökkel karöltve (Anne Hathaway - ki-ki eldöntheti, valójában mennyire vonzó) megmentse a világot, és indulhatnak a látványos akciók, a vicces megmozdulások, és persze a Carell-filmekből már-már kihagyhatatlan kínos-feszengős közjátékok, de ezek mellett a cselekmény is halad. Egy szó mint száz, remekül fel van építve a film.

A színészek: Steve Carell tökéleteset alakít, hamar meg lehet feledkezni az Office bosszantó főnökéről, a női főszereplőt sem érheti kritika (a film szempontjából talán nem is baj, hogy nem egy klasszikus bombanő játszotta a szerepet), de mellettük kisebb szerepekben feltűnik Bill Murray, Alan Arkin és James Caan (sőt, a Hősökből ismert Masi Oka is megjelenik az ügyeletes geek szerepében) - egyiküknek sem kellett megszakadni a nagy feladatoktól, de ettől még üdítő volt látni őket a filmben.

Ítélet: 8/10
Kifejezetten örültem, hogy a főhős figuráját nem vették teljesen balfékre (szerintem ettől is lett olyan jó a film): a szerencsétlenkedéseit kiegyensúlyozza az ötletessége, ezért végig drukkolhatunk neki. Ez a hozzáállás az egész filmet jellemzi: nem bohóckodás, kevés a túlerőltetett, vagy túl hosszúra nyújtott poén, ezért a film élvezetes, kellő hangsúlyt kap a cselekmény is, amellyel a néző jól együtt tud élni, miközben végig mosolyog.

1977 fontos évszám George Lucas életében, mert a Csillagok háburúja volt élete hátralevő részének az első napja. Hiszen immár 31 éve (az Indiana Jonest leszámítva), hogy a Star Warsnak él, illetve a Star Warsból él. Az új trilógia befejeztével mások számára is elérhetővé vált az univerzum, amiből bárki lecsíphet egy darabot, megalkotva ezzel saját történetét. A Clone Wars is hasonló elgondolásból készült: jedik és sithek harcát egy második és harmadik film között játszódó történetben meséli el. A címből nem nehéz kitalálni, hogy ez az időszak a klónok és a szakadárok harcáról szól.

Obi-Wan Kenobi és Anakin Skywalker épp a köztársaság egyik planétáján harcol a droidokkal, amikor Yodától értesülnek, hogy valaki elrabolta Jabba fiát. A gyermek Hutt visszaszerzése létfontosságú, hiszen ettől függ, hogy Jabba kinek az oldalára fog állni a háborúban. Persze a gonosz Dooku gróf és ifjú tanítványa is Jabba szimpátiájának az elnyerését tűzte ki célul magának.

A Clone Wars eredetileg rajzfilmsorozatnak indult, és a most bemutatott filmet a készítők egyfajta felvezetésnek szánták. Mikor ezt kitalálták, sajnos pár dologról megfeledkeztek, mint például épkézláb történetről. Mert amit 90 percen keresztül látunk az simán belefért volna egy 30 perces epizódba, és még akkor is csak egy közepes részről beszélhetnénk. Amúgy a fordulatok nélküli sztori már azáltal is értelmét veszti, hogy a Sithek bosszúja láttán úgyis mindenki tudja, hogy bizony semmi váratlan nem fog történni hőseinkkel. Így meglepetések híján a látvány kárpótolhatja az embert, ami ugyan szép meg jó, de kicsit sok, és nem is igazán emlékezetes. Persze az űrhajókról készült távoli képek teljesen beleillettek volna az új trilógia bármelyik epizódjába, és a karakterek grafikájával sem volt szerintem semmi probléma, mégis, a normális történetet ez sem tudta pótolni.

A másik nagy negatívuma a Clone Warsnak, hogy nem tudni, milyen korosztálynak szól. Mert az akciók és a jól megszokott szereplők alapján a rajongó felnőttek lehetnének a célcsoport, a robbanások és fénykardpárbajok között lévő események bárgyúsága és idétlen viccei alapján inkább gyermekmatinénak mondanám a filmet. A folymatos becézgetés, mint pl. Sky-srác, büdöske, lárvácska, hamika, stb. iszonyat idiótának hatott, ahogy a droidok szerencsétlenkedései is. Nem egyszer sajnos kínomban nevettem, ami egy Star Wars film esetében nem túl jó jel. Ahogy a klasszikus John Williams zene elhagyása sem volt túl szerencsés, többször teljesen oda nem illő muzsika szólt a háttérben. A filmélményemet a Lurdy technikusai is nagyban rombolták, hiszen az első kb 8 perc végig monóban szólt, így ráhangolódni sem igazán tudtam a látottakra.

Minden viszontagság ellenére a Clone Wars nézhető alkotás volt, a 90 perc végül is egész gyorsan eltelt, csak hát a komolyság nagyon hiányzott belőle. Az amekrikai bukás láttán  kiderült, hogy a koncepció mozifilmen nem működik, azonban a sorozatban még mindig lehet bizakodni. Ezért is adok 4/10-et a Clone Warsnak, ami nem volt jó animációs film, de valamivel komorabb megközelítéssel többet is ki lehet hozni az ötletből.

Az utóbbi időben Judd Apatow enyhén szólva is a csapból folyik, és már nekem is kezd egy kicsit elegem lenni a csávóból. A 40 éves szűz egy tök jó film volt, a Felkoppintva szintén szerethető kategória, bár szigorúan egyszer nézős, ahogy a Superbad is, ami másodszorra már messze nem volt olyan jó, mint vártam. Aztán ott van még a Lankadatlan, amit anno érthetetlenül jónak értékeltem, gondolom azért, mert nagyon szeretni akartam a filmet. És most, együtt köszönthetjük az Apatow istálló legújabb alkotását a Lepattintvát.

Az eredeti címben szerepel Sarah Marshall neve, aki William Baldwinnal egyetemben egy menő nyomozós sorozat sztárja. Már 5 éve él boldog kapcsolatban a sorozat zenéjét jegyző Peter Bretterrel, legalábbis Peter így hiszi. Egyik nap aztán Sarah bejelenti, hogy vége, főhősünk erre összeomlik, testvére tanácsára pedig gyógyulásképpen Hawaii-ra utazik, ahol persze kivel mással, ha nem az exével és legújabb pasijával találkozik.

A történet sablonossága mellett a legnagyobb probléma a filmmel, hogy eléggé döcögősen indul. Azonban a vontatottság ellenére a film a jól tartalékolt poénadagoknak köszönhetően nem válik unalmassá. Mert bizony én legalább négyszer-ötször röhögtem hangosan, ami elégnek is bizonyult. A főszereplő és forgatókönyvíró Jason Segel egész jó volt, a vele folyamatosan flörtölő recepciós lány, Mila Kunis pedig egyszerűen gyönyörű. A pálmát azonban a zenész-életművész angol Aldous Snow, alias Russel Brand viszi el. Az elsőre idiótának tűnő, de mégiscsak kedvelhető karakter emlékezetes élmény volt. Nem úgy Kristen Bell, aki sajnos nagyon halovány volt, mintha még életében nem játszott volna egyetlen mozifilmben sem. A filmben szereplő figurák Apatow eddigi munkáihoz híven furák voltak, de többségük inkább megmosolytatott, mint idegesített volna. Szemben a Lepattintva legnagyobb negatívumával, a kiborító kövér gyerekkel (a második képen a pincér), aki egyszerűen minden Apatow filmben feltűnik, és vele már tényleg a f*sz kivan.

Ezt és a vontatott kezdést leszámítva a Lepattintva, így első nézés után nagyon is szórakoztatott. Mondjuk lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert a kritikán aluli Míg a jackpot el nem választ után néztem meg. Mindenesetre egyszer kellemes film volt, 7/10-et simán megérdemel.

Nem voltak túl nagy elvárásaim Ashton Kutcher és Cameron Diaz legújabb romantikus vígjátékával kapcsolatban: ha az átlagos történet mellé néhány mosolygós jelenetet és tényleg nevetős poént kaptam volna, most teljesen meg lennék elégedve. A kívánságaimból azonban egyetlen mosolyt leszámítva semmi sem vált valóra. Mert a Míg a jackpot el nem választ sajnos egy olyan mérhetetlen katasztrófa, amit csoda, hogy egyáltalán engedtek leforgatni.

Ha még valakinek ennyi nem lett volna elég, hogy eltántorítsam a filmtől, íme a sztori röviden: Jack, miután apja miatt elvesztette állását, jobb kedv reményében Vegasba utazik, ahol találkozik a szakításon túllévő Joy-jal. Együtt buliznak, összejönnek, összeházasodnak, másnap nyernek 3 milliót, a válás után osztozkodni akarnak, azonban a bíró ezt nem engedi, ezért fél évig együtt kell élniük jó házastársakként.

A hihetetlenül klisés történetet még csak-csak el tudtam volna viselni valahogy, ha normális poénokat is raknak a forgatókönyvbe, illetve ha nem ennek a két embernek a szerencsétlenkedését kellett volna végigszenvednem. A Jackpotot egyértelműen Diaz és Kutcher neve viszi el, ha más, kevésbe ismert színészekkel játszatták volna el szerepüket, a film az HBO Commedy dél körüli műsorsávjáról az életben nem mozdult volna el. Diaz, annak ellenére, hogy egész csinos, iszonyat idegesítő, Kutcher pedig szimplán jellegtelen. Természetesen a szerepük lett rettenetesre megírva, hiszen valószínűleg mindketten bevállaltak volna  meredekebb fordulatokat illetve poénokat, ami karakterüknek is minden bizonnyal jót tett volna.

A Jackpot igazi hollywoodi rom-kom: teljesen kiszámítható, nincs benne jó poén, iszonyat erőltetett, és már az elején tudjuk, hogy úgyis össze fognak jönni (ezt persze más filmek esetében is tudjuk, de azokon legalább néha nevetünk). Az utolsó fél óra igazi kínszenvedés, amit a tekerés csodájával lehetne orvosolni, azonban ha többen nézzük egyszerre a filmet, nem lehet ezzel a gyógymóddal élni. A két főszereplőn kívül pár ismertebb arc, mint pl. Treat Williams, a halálosan idegesítő Queen Latifah, illetve Avi a Blöffből is feltűnik néhány perc erejéig. A filmet persze ők sem mentik meg, a katasztrofális élmény így is garantált. A végső pontszámot illetően először 3/10-re gondoltam, de akárhányszor eszembe jut, hogy mekkora szar volt ez 90 perc, amit elpocsékoltam az életemből, ingerült leszek. 2/10, hiszen összességében semmivel sem volt jobb az I. e. 10000-nél.