A cím alapján az ember azt gondolná, hogy ez is csak egy újabb "a bandavezér összehozza a csapatot, hogy kipucoljanak egy bankot, aztán vígan éljenek életük végéig" típusú film lesz. Szerencsére a Banki meló esetében a rablás és az annak előzményei a történet szempontjából csak indikátor szerepet töltenek be. A kezdés ugyan megegyezik az átlag rablós filmekkel: a piti bűnözőkből és ügyeskedőkből álló baráti társaságot megkeresi egy rég látott osztálytárs, a csinos Martine Love, aki bombabiztos ajánlatot tesz nekik. A terv a következő lenne: egy középszerű londoni bank riasztói nem működnek a hétvégén, így a szemben lévő üzletből könnyedén alagutat lehet fúrni a páncélterembe, ahol a széfekben gazdag emberek értéktárgyai találhatók.

A Banki meló, ahogy azt már írtam, szakít a hagyományokkal, és a rablás nem a csúcspontként, hanem a kiváltó okként jelenik meg a történetben. A szokásos felvezetés is annyiban újít, hogy egyszerre több szálat látunk, amik úgy érnek egyre közelebb egymáshoz, ahogy az alagút a páncélterembe torkollik. A folytatás középpontjában tehát a csapat tagjainak sorsa áll, de ennél többet inkább nem mondok el. A laza, helyenként vicces, de azért feszült film egészen másfél óráig reális marad, azonban a 15 perces, összecsapott finálé majdnem teljesen tönkreteszi az addig gondosan felépített élményt.

A történet elvileg valóban megtörtént esetet dolgoz fel, de az írók nem törekedtek arra, hogy életszagú filmet készítsenek. A történetvezetés könnyed, az érdekes és izgalmas elemek mellett a humor is helyet kapott, ami csak a film javára vált. A színészek egytől egyig jók voltak, mondjuk igazán kiemelkedő alakítást nem tudnék mondani. A húzónév, Jason Statham is klassz volt a bandavezér bőrében, az ilyen típusú karakterek nagyon illenek hozzá.

Többet nem igazán tudok mondani a Banki melóról, inkább csak elismétlem mégegyszer, hogy ha normális, és nem egy elkapkodott befejezést kapott volna az alkotás, akkor méltán mondhatnánk, hogy az év egyik legjobb, legszórakoztatóbb filmjével lettünk gazdagabbak. Így azonban egy jól kivitelezett ötlettel, és egy fordulatos mozival kell beérnünk, ami a lezárást leszámítva így is nagyon élvezetesre sikerült. Mindezért 8/10-nél kevesebbet nem is tudok adni.

Vietnám és a hollywoodi gépezet egy filmben. Elsőre elég merésznek tűnhet Ben Stiller elképzelése, miszerint egy készülőben lévő háborús dráma apropóján mutatja be, milyen is a film fővárosa, ahol a tehetetlen rendezőt az egymással versengő, problémás sztárok és menedzsereik, illetve a semmihez nem értő producerek egyaránt szívatják. A történet szerint a Trópusi vihar című vietnámi könyv adaptációja során a forgatás nem egészen úgy alakul, ahogy azt az elsőfilmes angol színházrendező szeretné: a főszereplők kezelhetetlenek, az idióta producer eredményt vár, és úgy általában senki sem azt csinálja, amit kéne. Nem csoda, hogy már az ötödik nap egy hónapos lemaradásban vannak. Ekkor jön a mentő ötlet, egyenesen a könyv szerzőjétől, Négylevelűtől, hogy rakják ki az öt főhőst egy előre bekamerázott dzsungelbe, ahol majd - profi színészek lévén - mindent megoldanak, így pedig a film még hitelesebbé válik.

Ben Stiller legutóbbi rendezésével (Zoolander) már bizonyította, hogy az öncélú poénkodást háttérbe szorítva kitűnően tudja kifigurázni a modellvilág iránti, média által generált rajongást. Most az amerikai filmkészítés kapott a pofájába. A pofon nagyságát illetően a Trópusi vihar nem különbözik a Zoolandertől, de ez egyáltalán nem is baj, hiszen Stiller az embereket elsősorban szórakoztatni, nem pedig megváltani akarta. A film első fele, a kamu előzetesekkel, a felvezetéssel nagyszerűre sikeredett, a moziteremben szinte egy olyan pillanat sem volt, amikor ne röhögött volna valaki. A vietnámi filmek előtt való tisztelgés (és nem gúnyolódás, mint a Walk Hard esetében) - a téma iránti rajongásom lévén - telitalálat volt. Elsősorban a Szakasz és az Apokalipszis most leghíresebb jeleneteit láthatjuk viszont, de pl. a II. világháború és Ryan közlegény is visszaköszön pár pillanat erejéig.

A jó kezdés után sajnos a Trópusi vihar második 45 perce már nem szolgál annyi poénnal, és az igazi csúcspont is elmarad. Persze még így is sokkalta viccesebb, mint a legtöbb vígjáték, de a nagy röhögések száma egyre gyorsabban közelít a nulla felé. Azonban a film szerencsére még azelőtt véget ér, hogy a szereplők elkezdenének idegesítőek lenni, így az összkép is nagyon pozitív marad. A Trópusi vihar színészek terén igazi sztárparádéval ajándékoz meg minket: Stiller, Jack Black, Robert Downey Jr., Nick Nolte, Matthew McConaughey, illetve maga Tom Cruise képzik a stáb keménymagját. Mellettük persze egy rakás celeb is feltűnik, akik önmagukat alakítják. A fő- és mellékszereplők közül én Stillert, Nolte-t és Tom Cruise-t emelném ki. Az agyondicsért Downey sem volt rossz, de egy kicsit sok volt így a végére. Mondjuk lehet, hogy ezt tényleg a szinkron miatt éreztem így, majd ha láttam eredetiben is a filmet, akkor reálisabb képet tudok adni Kirk Lazarusról.

A Trópusi vihar biztosan újranézős, hiszen tuti csomó apró részlet maradt ki így első nézés után. A fergeteges kezdés utáni döcögősebb második felvonás ellenére rohadt szórakoztató volt Stiller legújabb filmje, így méltán érdemli ki a 8/10-es osztályzatot.

Szépen lassan behozom a blockbusterek terén a nyári lemaradást, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy megnéztem az Angelina Jolie nevével fémjelzett Wantedot. A történet alapjául szolgáló képregény ismerete nélkül ültem le megnézni a filmet, egyedül csak a trailert láttam moziban párszor, amiből kiderült, hogy mindenféle realitást nélkülöző akciófilmről lesz szó.

A sztori röviden annyi, hogy a átlagéletbe belefáradt Wesley Gibbsont (James McAvoy) megkeresi egy titokzatos nő, aki lássanak csodát, nem más mint Angelina Jolie. A végzet asszonya, miután megmentette főhősünk életét, elmondja neki, hogy ő egy szervezet tagja, ahol mindenki szuperjó reflexszel, a legnagyobb fizikai terhelést is elviselő szervezettel van megáldva, sőt a többség még meg is tudja csavarni a pisztolyból kilőtt golyót. Gibbson persze nem hisz a szemének, de pár perccel később mindez számára is elérhetővé válik, hiszen megtudja: benne is hasonló képesség lakozik.

A Wantedról már az előzetesben is kiderült, hogy azoknak semmiképp sem fog tetszeni a film, akik nem tudják kicsit lazábban kezelni a gravitáció törvényeit. A film látványvilága pedig pontosan erre épít, és szerencsére az orosz Bekmambetov által élképzelt vizualitás működik a vásznon. Az akciók ugyan nem forradalmiak, de élvezetesek, pl. a nyitójelenet egyértelműen kiemelkedik az utóbbi évek akciójelenetei közül. A közel két órás játékidő első felében Gibbson életébe, és képességei felfedezésének rögös útjába nyerhetünk betekintést. Az első óra, mindamellett, hogy kiszámítható, nekem sokkal jobban tetszett, mint a zárás. Bekmambetov stílusa és az apró poénok által kifejezetten élvezetes a film, a főszereplő McAvoy pedig kitűnően hozza a lúzer, mindenért bocsánatot kérő Gibbson figuráját.

A problémák úgy 1 óránál kezdődnek: a szervezet háttere, az erkölcsi mondanivaló, a végére iszonyat fárasztóvá váló lövöldözések szinte teljesen tönkrevágják a filmet. Megmondom őszintén, ugyan viszonylag későn néztem a filmet, de így is, az utolsó 15 percben háromszor aludtam el majdnem, annyira érdektelen volt a befejezés. A főszereplők közül McAvoyt leszámítva mindenki elég gyenge volt, Morgan Freeman sajnos nagyon kevés időt kapott, az első számú szereplőnek kikiáltott Jolie pedig egyenesen kiábrándító volt. Köszönheti mindezt a teljesen idióta nézésének, a kb 15 mondatos jellegtelen szövegeinek, és beteges soványságának. Valaha szexszimbólum volt, most pedig, ha kopasz lenne, simán elmehetne valamelyik haláltáboros filmbe statisztálni.

Részemről tehát, a jó kezdés ellenére csak egyszernézős film volt a Wanted, amiből bizony sokkalta többet is ki lehetett volna hozni. Vagy a vágószobában 90 percre rövidítve, vagy inkább normális törtnétet kerítve a felvezetéshez. Mindezek hiányában csak 6/10-et adok végül.

E hónapban kerül DVD-n bemutatásra Will Ferrelll legújabb filmje, amiben profi hírolvasó, autóversenyző és jégtáncos után fele ennyire sem profi kosárlabdázót alakít. Nem meglepő, hogy nem mutatták be mozikban a Félprofit, hiszen a film kritikai fogadtatása rémes volt, és a nézősereg sem özönlött úgy, ahogy azt a Blades of Glory-ban tették. Mivel kishazánkban Ferrell egyáltalán nem számít húzónévnek a döntés valamilyen szinten érthető lenne.

A 70-es évek vége felé a másodvonalbali ABA ligát meg akarják szüntetni, a legjobb négy csapatot pedig be akarják olvasztani a sokkalta népszerűbb NBA-be. Az ABA utolsó előtti helyén kullogó Flint Tropical kilátásai nem túl jók, hiszen a bennbaradáshoz ell kell érniük a hőn áhított negyedik helyet. A reménytelenséget méginkább tetézi, hogy a csapat tulajdonosa, menedzsere, edzője és játékosa Jackie Moon (Ferrell) egyszemélyben. Jackie a továbbjutás érdekében szerződteti az NBA aranygyűrűvel rendelkező egykori irányítót, Monix-ot (Woody Harrelson), aki mindent megtesz, hogy a tehetségtelen és tehetségesebb játékosokból (pl André 3000) igazi csapatot kovácsoljon.

Az a bizonyos döntés pedig, miszerint nem kell ez nekünk moziban, sajnos teljesen érthető. Mondom mindezt úgy, hogy kedvelem Ferrellt és humorát, de legújabb műve  elég gyengére sikeredett, legalábbis eddigi filmjeihez képest. A Félprofi 85 percét persze simán végig lehet nézni, és egyszer kétszer még röhögni is lehet a látottakon, de a jól megszokott, tipikus humor nem működik a filmben. Ez elsősorban abból adódhat, hogy az eddigi Ferrell filmekhez képest, ahol a főszereplőn kívül a többi hős vagy antihős is idióta volt, most Ferrell egyedül maradt kreténségével. Mert Monix rajongóját leszámítva mindenki teljesen beszámítható és épeszű. Ez teljesen tönkre is vágja a filmet, hiszen Jackie Moon hülyülése mellett a többi színész túl normális, így a teljesen kiszámítható történet inkább lesz unalmas, mint vicces.

Pedig Harrleson, vagy André 3000 simán eljátssza az idiótát (előbbi a pl a Tökös tekésben, utóbbi a Be Coolban), ezért is érthetetlen épeszűségük. A Félprofi a gyengécske kivitelezés miatt csak egy közepes film marad, amin azért nevetünk párszor, de egy hét alatt el is felejtjük. 5/10.

"Ki lehet az az eszeveszett idióta, aki ezért a filmért kiadott 105 millió dollárt?" - merült fel bennem a kérdés valahol a 17. perc környékén, amikor úgy tűnt, hogy már vagy egy órája nézem az I. e. 10000-et. Oké, az emberek szeretik a mesét, a fantasy-k is a virágkorukat élik, de hiába a köntös, ha a történet az elfogadható szint küszöbét sem éri el. Mert Emmerich filmje nem a kitalált környezeten és lényeken bukik el, hanem az érdektelen és még az adott világ realitását is figyelmen kívül hagyó történeten.

Van egy falu a messzi északon, ahol raszta vademberek élnek. Egy napon találnak egy kékszemű kislányt, Evoletet, akinek láttán a sámánanyó transzba esik, és elregéli, hogy a közösség napjai meg vannak számlálva. Az utolsó vadászat után, ahol is a szakállas raszta, egy a sok közül emberke D'Leh elnyeri a fehér lándzsát (azaz a vadászok vezére lesz), lovasok támadnak a falura, elrabolva jópár legényt és leányt, köztük a mágikus kékszeműt is. Uccu neki, Tic-tac vezér, Azerbajdzsán fővárosa, és D'Leh a rivális Karennel kiegészülve a horda nyomába ered. Hófedte hegyeken, esőerdőn, szavannán, sivatagon keresztül tart az utuk, ami közben segítőik is akadnak, úgy mint Nakudu, Moha, Tudu, Lulu stb. Az elvetemült fekete népcsoportok gyorsan vezérüknek is választják az egyetlen angolul tudó fehérgyereket, nem sejtve, hogy, mennyi problémájuk lesz még ebből pár ezer év múlva.

Az első pillanattól kitalálható történet, mindamellett, hogy banális, rohadt unalmas is. "Majd az akció és a látvány biztos pótolja a sztori hiányosságait" - gondolhatnánk, de sajnos mindez csak halvány remény marad. Mert hát akciók terén eléggé szűkölködik a film, a látványt pedig a rettenetes CGI teszi teljesen tönkre. A kardfogú tigris, az óriás húsevő madarak, a mamutok egytől egyig borzalmasak. A rabszolgák által épített templomok szintén gagyik, a jelmezek dettó.

Mivel színészi játékról értelmetlen lenne beszélni, a szapulást be is fejezem, és meghozom az érdemjegyet, amit Emmerich és filmje kap tőlem: 2/10. Azért ilyen jó, mert végig tudtam nézni, és a kardfogú még meg is nevettetett. Igazából csak azt sajnálom, hogy a 105 milliót nem afrikai éhezőknek adták, azzal garantáltan mindenki jobban járt volna (na jó, a film elkészítésében részt vett kb. 1000 embert leszámítva).