Szintén a nyári emlékek egyikével hozakodom elő, de ez már a kellemesek közé tartozik, igazi nyári, jó hangulatú musical a Mamma mia, de tény: csak a zene viszi el, mert cselekménye tulajdonképpen nincs. Mindenek előtt viszont óva intek mindenkit a szinkronos verziótól, nekem ahhoz volt szerencsém, és rettentőek a szinkronhangok, főleg Amanda Seyfriedé. A dalszövegek feliratozása pedig a vicces és a kínos határmezsgyéjét súrolja - néha jobb lett volna nem olvasni, miket kreatívkodott össze a fordító.

Sztori: Sophie-t (Amanda Seyfried) esküvője előtt elkezdi érdekelni, ki is lehet az apja, és rögtön három esélyest is talál (Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgård), így anyja (Meryl Streep) nevében meghívja őket az esküvőre. Nagyjából ennyivel az egész összefoglalható, persze kapunk egy sor, meglepődést, emlékidézést, és szerelmet, de többnyire mindent csak azért, hogy egy-egy dal felcsendülhessen. A film annyira jó hangulatot sugároz, hogy az egy-két szomorúbb dal elsütéséhez teljesen alibi szálakat kellett kreálni: jön a semmiből egy összeveszés (aminek persze következményei sem lesznek), hogy felcsendülhessen a The winner takes it all...

A színészi játékra a fentebb említettek miatt (nincs mit eljátszaniuk) kár túl sok szót fecsérelni - a sztárparádé oka nyilvánvalóan a nézőcsalogatás, nem az embertelen színészi feladatok, bár el kell ismerni, hogy tényleg jó hangjuk van, kivéve Brosnant, aki mégoly sokszor mentette meg a világot Bondként, egy karaoke-versenyen tuti elhasalt volna, kivéve, ha Homer Simpson-imitátorokat keresnek (amint elkezdett énekelni, rögtön eszembe jutott Homer, ahogyan a Sweet home Alabamát fújta). Annyit mindenképp érdemes azért kiemelni, hogy az ifjú arát alakító fiatal színésznő teljes mértékben helytállt, nemcsak azért, mert elképesztően jól néz ki. A többieknek csak a sok ugrálással kellett megbirkózni, és az ötvenes éveiket jócskán taposó színészeket-színésznőket ezügyben sem érheti kritika. 

A zenéről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (nem vagyok ABBA-fan, de azért nem tekerem el a rádiót, ha megszólalnak), épp annyira nyúltak hozzájuk, amennyire kell: modernizálták, de lényegében nem sokat változtattak - egy musical-film esetében ennél több nem várható el.

Ítélet: 7,5/10
Szívem szerint még feljebb pontoztam volna, de egy cselekményt teljesen nélkülöző filmnek mégsem illene ennél magasabb pontszámot adni. A zene jó, a jócsaj-faktort maximálisan hozza a főszereplő, sok aranyosan vicces jelenet van (és ezeknek csak egy része Homer Brosnan produkciója). Kellemes kis film, ami alatt nyugodtan kikapcsolhatjuk az agyunkat - csak ajánlani tudom mindenkinek.

Lassan véget ér a nyár, az élmények mint letűnt idők emlékei törnek elő, de még ez sem szépíti meg a balatoni kertmoziban töltött több mint két órát. Wachowski-testvérek ide vagy oda, rossz film volt, ez van. Nem mintha nem lehett volna fogadni rá már a címe alapján, de az autóversenyzős téma mégis sok lehetőséget kínál, hát adtam egy esélyt.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem letaglózott a film a grafikája. Oké, hogy anime-utalások, meg szándékos eltúlzottság, de a kilencvenes évek közepének játéktermi gépeit idéző grafika egyszerűen nevetséges volt (mondjuk ezzel jól illeszkedett a film egészéhez, amit leginkább a "gáz" kifejezéssel lehet jellemezni).

Sztori: Racer-apuka fiatalabb gyermeke, Speed Racer (már az idióta "beszélő nevek" alkalmazása is megérne egy misét) elhatározza, hogy autóversenyző lesz (what a surprise), de a sikerekhez túl kell lépnie versenybalesesetben elveszített bátyja emlékén, és el kell döntenie, beszáll-e a versenyeket ellenőrzése alatt tartó multicég érdekkörébe, vagy a titokzatos Racer X által vezetett maroknyi "szabadságharcos" csapatához csatlakozik.
Az egyetlen kiemelhető pozitívum, hogy a (már a leírásomból is kikövetkeztethető) halottnak hitt testvér klisén egy nagyon picit csavarintottak, ez persze nem menti meg a filmet, de legalább van 20-25 perc, mialatt nem kell arra gondolnunk, hogy 10 perc után is abbahagyhattuk volna a filmet, annyira nyilvánvaló a történet menete.

Közepes színészi játékot láthatunk (kivéve a gyerekszínészek, az ő teljesítményük jó, és a tényleg szimpatikussá alakított Racer-apuka, John Goodman), többnyire a viccesnek szánt jelenetektől is csak kínunkban mosolyoghatunk, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire gáznak tűnt a képi világ ott a kertmoziban (csak azért írom, mert lehet, hogy egy digitális vetítés után ezügyben azért más véleményem lenne).

Egy dologban viszont kifejezetten érdekes a film: nagyszerűen mutatja be mindazt, amit a gender-szociológusok férfiuralomnak szoktak nevezni: nőket csak a konyhában látunk főzés közben, ezen szerepükön kívül pedig csak mint érzelmi támasz jelennek meg, míg a férfiak mindenféle férfias játékot játszanak: autókázás, pénz, hatalom, politika - vérre menő versenyek és viták.

Ítélet: 3,5/10
Hosszú és unalmas film, egyetlen pozitívuma, hogy némi társadalomkritikai él azért felfedezhető benne. Plusz fél pont a nagyon is eyecandy barátnő miatt...

2003-ban, a Karib-tenger kalózai mellett egy másik hajós film is a mozikba került, méghozzá Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán címmel. Előbbi mind kritikai, mind bevételi szempontból hatalmas sikert aratott, nem csoda, hogy gyorsan jött még két, kevésbé színvonalas folytatás is. Utóbbi a kritikusok körében szintén sikeres volt, azonban anyagi téren épp hogy nullszaldóra jött ki. Ez mindenképpen sajnálatos, hiszen a Kapitány és katona az utóbbi idők egyik legszínvonalasabb, leghitelesebb történelmi témájú alkotása.

Jack Aubrey kapitány (Russell Crowe) Surprise nevű hajójával az Acheron nevű francia hadihajóra vadászik a napóleoni háborúk idején. Célja megtámadni és elfoglalni a legénység körében csak Fantomnak becézett vitorlást. A kölcsönös üldözés Dél-Amerika keleti partjaiig, a világ túlsó oldaláig, és a végső győzelemig tart.

A film tehát az üldözést és az ebből kialakuló párharcot mutatja be a Surprise tisztjeinek és legénységének a szemén keresztül, két óra hosszan. A sztori nem rejt magában sokat, azonban az apró fordulatok, illetve váratlan megoldások mindenképpen pótolják a történet hiányosságait. A filmet igazából a nagyszerű történelmi idő, a lehető legaprólékosabban kidolgozott környezet, illetve a két főszereplő, a már említett Russell Crowe, és a hajóorvost alakító Paul Bettany teszi emlékezetessé. Én alapból szeretem a múltban játszódó mozikat, és külön öröm, ha mindezt a leghitelesebben tárják elém a készítők. Peter Weir rendezőnek pedig mindez maradéktalanul sikerült: félelmetesen realista képet kapunk egy 19. század elejei csatahajó életéről. A kor bemutatása olyan tökéletesre sikeredett, hogy a sztori hiányosságaival együtt is végig érdekes és élvezetes marad a film, az ember egy percig sem unatkozik a látottakon.

Az akciókra sem lehet semmi panasz, minden ilyen képsor izgalmas, élvezetes és főleg dobhártyaszaggató (pláne dts hangsávon). A látvány a remek operatőri munkának köszönhetően lélegzetállító. A színészek egytől egyig nagyszerűek, még a kisebb mellékszereplők arcát is megjegyezzük, ami azért elég nagy szó, lévén, hogy mindenki ugyanolyan ruhát hord és egyaránt mocskos. Most gondolkozom, hogy milyen negatívumot tudnék mondani a filmről, de semmi nem jut az eszembe. Mindenképpen érdemes, sőt kötelező megnézni a Kapitány és katonát, hiszen egy nagyszerű film, ami nagyszerű élményt nyújt az ember számára. 9/10.

Mielőtt elkezdeném, le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem tartozik a kedvenc műfajaim közé a misztikus-horror. Alapból a rémisztgetős filmekért sem vagyok különösebben oda, de a misztikumba soha nem tudom igazán belelélni magam. Persze vannak kivételek, mint mondjuk a Ragyogás, a Holtsáv, a Kedvencek temetője, vagy legutóbb a Sceleton Key. Viszont néha, nagyritkán megjön a kedvem egy-egy ilyen típusú filmhez. Így volt ez szerda este is, amikor előkaptam a már régóta talonban lévő 1408 című Stephen King adaptációt.

A forgatókönyv King egyik novellája alapján készült, amiben a híres író a legsablonosabb témára, azaz a szellemjárta szállodákra készítette el saját verzióját. Adott egy valaha tehetséges, de mára kiégett író, Mike Enslin (John Cusack), aki szellemjárta helyeket kutat fel, és számol be róluk. Teljes hitetlenséggel tekint az újabb és újabb helyszínekre, míg egyszer egy közepesen elegáns New York-i szállódában nem találja magát, egészen pontosan a 1408-as szobában, ahol olyasmi történik, amire egyáltalán nem számít.

A történet tehát semmi újdonsággal nem szolgál, műfajában kifejezetten átlagos. Az írók eredetiség híján a filmet telepakolták a már jól megszokott klisékkel: van itt halott kislánytól kezdve gyilkos szellemeken át élő festményekig minden. A 1408 ugyan korrekten felmondja a leckét, és igazából simán végig lehet nézni a 100 percet, de semmi emlékezeteset nem fog adni a nézőnek. A feszültség néhol érezhető, azonban az izgalom elmarad, ahogy a teljesen szokványos rémisztések utáni ijedtség is. A film első felében, a felvezetésben még találkozunk pár ismertebb arccal, úgy mint Monk, vagy Samuel L. Jackson, a második felvonásban azonban végig John Cusak egyszemélyes showjának lehetünk szemtanúi. Cusak-ot mindenképpen dícséret illeti, hiszen a körülményekhez képest nagyszerűen oldotta meg feladatát, végig hiteles volt a szerepében. A többiekről semmi különöset nem lehet mondani, hiszen mindenki kb. két napra nézett be a forgatásra, és ennyi idő allatt kétszer is felvették ötperces jelenetüket.

Mindent egybevetve átlagos filmről van szó, amibe az önvizsgálat fontosságának hangsúlyozásával próbáltak némi mondanivalót is becsempészni. Rendben van az egész, és azt is mondhatnám, hogy az ötletből kihozták a maximumot, ezért 8/10 a vége, azonban nekem ez csupán egy egyszernézős, átlagos marhaság volt, szóval 5/10-et adok rá. Inkább baráti filmezéshez ajánlanám, társaságban biztos szórakoztatóbb a 1408.

November közepén jön az új James Bond, ennek apropóján újra néztem az előző részt, amit még moziban láttam anno. A mozis élmény egyáltalán nem volt rossz, egyedül a kissé elnyúló szerelmi szál volt zavaró. Már akkor is az volt a véleményem, hogy a Casino Royale igazából egy akciófilm, amiben a karaktereken kívül semmi sem emlékeztet az eredeti kémfilmekre. Ez persze nem baj, hiszen én egyáltalán nem vagyok nagy rajongója a sorozatnak, ezért nem is ütött szíven ez a tény. A film másik vitatható pontja maga James Bond, azaz Daniel Craig. Sokan állítják, hogy ő minden idők legrosszabb Bondja, szerintem ehhez a filmhez egy hozzá hasonló karakter illett. Mondjuk valóban nem az a macsó típus, és kicsit túl is gyúrta magát (főleg a pocakos Sean Connery-hez képest), de mondom, itt összességében jó volt.

Ahogy már írtam, elsőre tetszett a film, másodszorra viszont már nem annyira. A bevezetés, és az első óra nagyon élvezetes volt, az akció nagyon profira sikerült a kezdéskor, és a kaszinós rész elejével sem volt semmi gond. Azonban a pókerezést kicsit túlnyújtották, és az addig lendületes film ritmusát vesztette. Le Chiffre legyőzése után pedig, így másodjára szinte teljesen élvezhetetlenné vált a Casino Royale. Az Eva Green-nel folytatott szerelmi szál rettenetes lett, és ez végleg rányomta a bélyegét a filmre (meg az ilyen mondatok, hogy "James, neked több férfiasság van a kisujjadban, mint bárki másnak az egész testében", vagy valami ilyesmi). Pedig a színészekkel nem volt semmi gond, a történet se lett volna különösebben rossz, mégis a szövegek, és a totál belassult tempó lerombolták az addig felépített élményt. Ha a film első fele 8/10 volt, akkor ez a második 3/10, jó esetben.

Remélem, hogy az új rész, a Quantum of Solace kiegyensúlyozattabb lesz, és nem lesz benne ekkora mélypont, mint elődjében. Összességében 6/10-et adok a Casino Royale-nak, de szerintem nem nézem meg soha többé, mert akkor csak még inkább lefelé menne ez a pontszám.