Mielőtt elmondanám az utolsó nap eseményeit, mindenképpen leszögezném, hogy az idei Sziget fesztivál nagyon jóra sikeredett. Persze el tudtam volna még viselni plusz két napot, és még ennél is több sztárfellépőt, de különösebb mélypont nélkül, végig élvezetes maradt a kínálat. Szóval jó élmény volt idén is a Sziget, annak ellenére, hogy a zárás számomra rettenetesre sikerült. Köszönhető volt mindez annak, hogy a hajnali 1-kor kezdődő Rage Against The Machine tribute zenekar (ami egyébként iszonyatosan jó, és a tavalyi Sziget egyik legjobb meglepetése volt számomra) koncertjén, úgy az ötödik szám környékén az egyik alkoholmámoros rajongó ugrálás közben leverte a szemüvegemet, amit hiába próbáltam elkapni. A tömegnek és a sötétnek köszönhetően pedig megtalálni sem sikerült. A szemem sajnos nagyon rossz, pótszemüveg híján pedig teljesen meg voltam fosztva a távollátás csodálatos élményétől. Először lettem hát idegbeteg az egy hét alatt, és ezért is jobbnak láttam azonnal hazamenni, miközben dap próbált nyugtatni. Pech, ez van, nem hibáztatok senkit, magamat talán egy kicsit, és még a tanulságokat is levontam, csak hát egy ilyen eset eléggé el tudja venni az ember kedvét bármitől.

Na de olyan fél 2-ig még minden a legnagyobb rendben volt, szóval erről készségesen be is számolok. Az este már 5-kor elkezdődött a Csík zenekarral, amiről én azt hittem (meg amikor hallottam őket mindig ez volt), hogy jó kis magyar népzenét játszanak hegedűn, ami mulatós, de azért egy átlagos vidéki esküvőnél színvonalasabb. Ehhez képest hegedű kb. fél óra múltán került elő, helyette pedig jazz és blues zenészek jöttek fel, akikkel a közös zenélés nem igazán tetszett. A műsor végére maradt hát a Quimby és Kispál feldolgozás, illetve még pár ismert szám, amik viszont nagyon jók voltak. Vicces, hogy Lovasi a 7-ből 4 nap lépett fel valamelyik aktuális zenekarával. Csík után maradtam a Világzenei színpad környékén, sörözgetés alatt pedig az N&SK, a francia Leningrad zenéje szólt. Annyira nem fogott meg az előadás, de azért így is jó párszor kacsintottam a színpad felé.

Ezt követően hatalmas késéssel még pont beértem korunk legnagyobb drogosának, Pete Dohertynek és együttesének, a Babyshamblesnek a koncertjére, de csak az utolsó két számot csíptem el. Ez mondjuk nem volt rossz, de véleményalkotáshoz mindenképpen kevés. Ezek után ismét visszatértem Világzenei színpadra, hiszen éppen Besh o droM játszott, de a fellépésre már nem jutottam el, mivel a Roma sátorban iszonyat jó hangulat kerekedett az aktuális cigányzenére (a fellépőt sajnos nem jegyeztem meg). Fél 10-kor már ismét a nagyszínpad előtt álltam, The Killersre várva, ami ugye tavaly rettenetes volt, idén viszont kitettek magukért a fiúk. Annak ellenére, hogy sok hasonló szám ment le, a koncert végig élvezetes volt, zárásként pedig leadták a legújabb Nike reklámban hallható dalukat is (tudjátok, I've got soul, but I'm not a soldier). Összességében az idei egyik legjobb nagyszínpados koncertet köszönhetjük a Killersnek.

Ezek után José Gonzalezre néztem volna még el szívesen, de sajnos ez is kimaradt. Ennyi volt hát az utolsó nap, ami koncertek terén nagyon élvezetesre sikeredett. Reméljük jövőre is legalább ilyen jó lesz a Sziget, mint idén.

Nagyjából kipihenve a Sziget (és az olimpia miatti korai kelés kombójának) fáradalmait, röviden a vasárnapomat is megéneklem, ami jó összegzése volt a Szigetnek, nagyszerű koncerten is voltam, de nagy csalódás is volt.

Kezdetnek a Csík zenekar koncertjébe néztem bele a világzenei színpadnál, de Lovasi produkciója után nem sokkal otthagytam őket. Ettől persze nagyon jók voltak, csak épp nem volt hangulatom tovább maradni, meg kezdődött a standup-comedy. Ezúttal Beliczay Balázs és Kiss Ádám lépett fel, előbbi szerintem az egész héten látottak közül a legviccesebb monológot adta elő.
Ezután nagyon rövid betekintést tettünk neander kollégával a világzenei színpad és a roma sátor műsorába, amely kitérőnek legnagyobb pozitív hozadéka egy ölelés volt, egy, a tánba belefeledkezett lánytól. Mondtam már, hogy szeretem a Szigetet?

Majd jött a Pál utcai fiúk koncertje - a Sziget (számomra) legnagyobb csalódása. Több, mint fél órás (!) csúszással lezdődött, de a beállás így sem sikerült, az akusztikus gitár furán szólt, néhány számot ki is hagytak miatta. Az egész koncert szűk háromnegyed órát tartott, de láthatóan ezt sem élvezte a fronténekes (Leskovics Gábor, Lecsó), aki sűrűn beszólogatott az MR2-nek (a róluk elnevezett színpadon folyt a koncert) és a Szigetnek. Emellett nem játszották a Bált, mert "a Magyar dal napján már elénekelték". A közönség egy része így a pogózást választotta a zene "élvezete" mellett/helyett, és az ecseteltek fényében nem tudok tiszta szívvel neheztelni rájuk...

Gyorsan menekültem hát innen, mert tudtam: olyan koncert jön, ami mindenért kárpótol. Így is lett. A Malacka és a Tahó majdnem másfél órán át volt színpadon, és remek hangulatot teremtett. A ska zenét kísérő hihetetelnül vicces dal- és összekötőszövegek, de profi előadás így együtt az idei Sziget egyik legjobb koncertjévé avanzsálták a Malackát, amely idénre már-már big banddé nőtte magát - a finálé alatt tizenegyen zenéltek-énekeltek a színpadon. De mint mindig, most is volt nyereménysorsolás (bár komolyan felmerült a bunda vádja, mivel vagy négy ajándékot egyvalaki kapott el), az olyan elképesztő értékes ajándékok közül, mint például szemceruza vagy autós képeslap, sajnos egy sem ütötte markomat. A zene viszont még ezt is feledtette - a végső ráadásszámok (Pesti Est, Gáz!, Születésnapi zsúr ["Pokemon a kukimon"]) pedig igazolták, miért skandáltuk a visszataps alatt, hogy "nagyszínpad" (és még véletlenül sem azért, mert az énekes elkezdte előre). Jó zárlata volt ez a Szigetnek, én meg remélem: jövőre, veletek, ugyanitt!

Szombaton a Szigeten is beköszöntött a hideg, amit mi sem mutatott jobban, mint a 6-kor fellépő Róisín Murphy fehér pólója alatt meredő mellbimbója. A koncert amúgy nem volt rossz, mégis, a felénél jobbnak láttam eljönni, hiszen a kezdeti színvonal egyre jobban csökkent. Utána következett az est fénypontja, Serj Tankian, aki fergeteges koncertet adott. Annak ellenére volt nagyszerű a produkció, hogy egyetlen System szám sem csendült fel. Igen, tudtam, hogy nem fog játszani korábbi együttesétől semmit, de azért mégis reménykedtem egy kicsit. Viszont a koncert így is nagyon hamar eltelt, egy pillanatig sem lehetett unatkozni rajta.

Az est másik szupersztárja az R.E.M. volt, amit Goran Bregovicék helyett választottam. A fellépés nem volt rossz, de ahogy dap is írta, a számok olyanok voltak, mintha cédéről szóltak volna. És pont ez volt, amiért nekem nem tetszett különösebben az R.E.M., hiszen én egy koncerten nem ugyanazt szeretném hallani, amit otthon amúgy is bármikor hallgathatok. A koncert második felétől így elmentem egy szélcsendesebb helyre melegedni. Az est hátralevő részében sörözés illetve táncolás volt, egyedül Subscribe-ra néztem el két szám erejéig, de annyira nem fogott meg a zenéjük, hogy tovább maradjak. Összességében jól telt tehát a szombat, bár nem volt különösebben kiemelkedő a program. Most azonban megyek is ki, hogy legalább egy délután körbe tudjak nézni a civil szigeten, és hogy nyerjek egy csomó haszontalan dolgot.

A két napnyi leeresztés után végre számomra is erőteljes nap következett: tudtam, ha a R.E.M. koncertig kihúzom valahogy, onnantól nincs megállás hajnalig.

Ennek érdekében először belenéztem a Hócipős standup-comedybe, ahol Benk Dénes és Csenki Attila próbálta szórakoztatni a népet, engem mindenesetre nem sikerült, és csak kisebbrészt Csenki politikai inkorrektsége miatt (értsd: végig cigányvicceket mesélt) - szimplán nem voltak viccesek... A leghumorosabb jelenetek abból adódtak, hogy Benk nem bírt mit kezdeni a távozókkal, többnyire olyan irtó bunkón szólt (vagy mutatott) utánuk, hogy öröm volt nézni. Miután magam is elhúztam, belenéztem a Honeybee nevű magyar együttes műsorába, és komolyan elgondolkodtam, voltam-e már valaha is ennél rosszabb koncerten. Amiért nem rögtön vágtam rá a nemleges választ, az a melltartóban fellépő énekesnőjük volt...
Eztán nem tudtam rávenni magam Serj Tankian koncertjének megnézésére (valóban épp elég volt másfél óra a nagyszínpadnál), így hát a jolly joker világzenei színpadot választottam, ahol egy nápolyi együttes lépett fel, akik különlegessége, hogy hat hordódobosuk van (mármint hordón dobolnak). Elképesztően jó hangulat volt (az első pár sort megtöltő olaszok miatt is), és Enzo, a banda frontembere (akinek a közönség hosszasan skandálta a nevét, innen jegyeztem meg én is) nem elsősorban énekesként, vagy szaxofonosként vette ki a részét a szórakoztatásból (noha mindkét téren nagyon jól teljesített), mert egy igazi showman volt: addig nem nyugodott, amíg nem énekelt és táncolt mindenki. Ha ez sem lenne elég, még mindenféle tornamutatványra is késztette a közönséget, öröm volt nézni, amikor mindenki leguggolt, és úgy próbált táncolni.

A nagyon is kellemesen eltöltött koncert után volt időm átsétálni a zsúfolásig telt nagyszínpad felé, ahol már mindenki az R.E.M.-re várt, és nagyon is megérte, a (ráadásblokkal) majdnem másfél órás koncert végén is úgy tűnt, mintha csak öt perce kezdték volna. Fölösleges is sorakoztatnom a magasztaló kifejezéseket, a koncert mintha cédéről szólt volna, Michael Stipe két számnál is lejött pacsizni a közönséggel, és végig figyelt arra, hogy mindenki kellően lelkes legyen. Nem is volt ezzel baj, azt meg csak remélhetjük, hogy komolyan gondolta, mikor azt mondta: remélem hamarosan találkozunk. Én ott leszek!

Mire kikászálódtam a nagyszínpad táncteréről, már elkezdődött a Heaven Street Seven koncertje, ők is kitettek magukért: rengeteg slágerüket eljátszották, a Hol van az a krézi srácot először hallottam élőben. A visszatapssal együtt ők is majdnem másfél órán át voltak színpadon (nekem azért ez kicsit sok volt), ezért jókora csúszással kezdődött a Belmondo koncetje, akiknek így csak egy óra jutott, ezt viszont kihasználták - a megcsappant számú, és érezhetően fáradt közönség a végére egészen belelendült. A Belmondónak csak kevés számát ismertem, tulajdonképp a koncert alapján alakult ki az a véleményem, hogy kicsit stílusukban hasonlítanak a KFT-re: egyrészt nem lehet nyugodt szívvel semmilyen zenei irányzathoz sorolni őket, másrészt a dalaikban sem veszik túl komolyan magukat, és harmadrészt itt is megvannak a vicces átkötőszövegek, a táj-fasszázsszalonok keletkezéstörténete frenetikus volt. És végül bekövetkezett, amiről csak álmodni mertem, az MTV Iconban elénekelt LGT-szám, a Szentimentális "rakenroll" volt a ráadásszám, amit hatalmas energiával, elképesztő jól játszottak el, és mindezzel kilóra meg is vettek, egy nagyszerű nap nagyszerű befejezése volt.

A tegnapi gyengélkedésem miatt csak este 7-re mentem ki a harmadik napon a Szigetre.  A gyógysör melletti üldögélés annyira jól esett, hogy az előre betervezett Transglobal Underground megtekintése sajnos elmaradt. A felerősödő szélnek és a hihetetlen mennyiségű pornak köszönhetően minden eddiginél durvább allergiás roham jött rám, amit még az előző estéről felszedett megfázás is tetézett. Így indultam el Sex Pistolsra, amitől elég sokat vártam. A koncert azonban inkább csalódás volt, pontosabba nem egészen erre számítottam. A nagyszínpad előtt nem is voltak túl sokan (bal oldalt középen annyira lengén álltak az emberek, hogy már-már fáztam), így az előlről áradó rajongói hangulat nem ragadt meg a hátsó fertályon. Johnny Rotten (akinél undorítóbb embert rég nem láttam) próbálta feldobni a hangulatot, de annyira nem jött össze neki.

A produkció viszont a minimáldíszlet ellenére nagyon profi volt, és ahhoz képest, hogy a Sex Pistols a 70-es évek végére volt érvényes, elég jól működött az együttes még most is. Rottennék és a közönség is belejött a végére, így a koncert második fele már sokkal jobb volt. A legnagyobb hiba a fellépéssel kapcsolatban az volt, hogy a nagyszínpadra tették a leghíresebb punkegyüttest. Mert egy jóval kisebb méretű, esetleg zárt helyen valószínűleg a hangulat is jobb lett volna. Annak ellenére, hogy érzésem szerint Rotten nem különösebben élvezte a koncertet, kétszer is visszajött az együttes.

A Sex Pistols után Apocalyptica következett, amit már több éve meg akartam nézni. A Hammer World sátor totál megtelt, a koncert elejei hangosítási problémák is elmúltak a második számra, szóval minden adott volt egy fantasztikus élményhez. Egyedül az én hangulatom hiányzott, és bármennyire is élvezetes volt az első 5 szám, egyszerűen haza kívánkoztam. Így 25 perc után le is léptem, hogy a mai napon, 12 óra alvás után megújúlt erővel legyek jelen.