Eredetileg Kispál-Kaiser Chiefs-Jamiroquai hármas volt betervezve csütörtökre, de persze nem tudtam ilyen szorosan tartani a programot, amiből végül is egyáltalán nem lett baj, hiszen az eddigi legjobb Sziget nap kerekedett ki a csütörtökből. Többek között ezért (illetve a reggel 9 órás hazaérkezés, és az ebből adódó másnapi rosszullét) miatt halasztottam mára a beszámolót.

Haladjunk hát időrendben: elsőként Kispálékat néztem meg, akik hosszú idő után nem 19.45-kor kezdtek, hanem 18-kor. Ennek következtében jóval kevesebben álltak a nagyszínpad előtt, és valahogy Lovasiék sem erőltették meg túlzottan magukat. A koncert persze egyáltalán nem volt rossz, sőt pl. a Németh Jucussal közösen előadott De szeretnék nagyon üdítő volt (főleg, hogy 5 év alatt eddig egyszer sem hallottam még élőben a duettet), és volt még pár emlékezetesebb pillanat, de a szülinapi Pecsás fellépés közelébe sem ért ez a produkció. Utánuk Kaiser Chiefs következett, ami elvileg az egyik legfelkapottabb rock-pop együttes Angliában. Koncertjük már az első pillanattól kezdve élvezetesebb volt, mint a jellegtelen The Kooks-é, de úgy 20-25 perc környékén, miután leadták a Rubyt, inkább továbbálltam. Ez mindenképpen jó ötletnek bizonyult, hiszen a Wan2 sátorban hatalmas buli volt a Les Truffes Krétiennes zenéjére. A francia csapat igazi örömzenét játszott, amiben Rage Against The Machine (Know Your Enemy), illetve Deee-Lite (Groove is in The Heart) feldolgozások is tökéletesen megfértek egymás mellett. A nap legélvezetesebb fél órája egyértelműen a Wan2 sátorhoz volt köthető.

A főműsoridős Jamiroquai a vártnál valamivel erőtlenebbül kezdett. Ez tapasztalható volt a közönség részéről, hiszen a kezdéskor még tömött hátsó részről folyamatosan szivárogtak el az emberek. Akik viszont kibírták az első fél órát, utána egy nagyon élvezetes, iszonyat laza koncertet kaptak. Összességében tehát megérte megnézni a Jamiroquait, hiszen 11 óra felé egyetlen karba tett kézzel álldogáló embert sem lehetett látni a környéken. A lélegzetvételnyi pihenő után az általam annyira nem kedvelt Péterfy Borira látogattunk el, aki együttesével egész jó kis koncertet hozott össze. Végig kellemes zenét játszottak, és külön öröm volt, hogy az A. E. Bizottság nagyszerű Szerelem, szerelem című száma is bekerült a repertoárba. Ezek alapján szívesen végignéztem volna a koncertet, azonban az Arany Ászok sátorban tapasztalható, még félmeztelenül is elviselhetetlen meleg kiűzött a helyiségből. Ez leginkább azért volt bosszantó, mert a tömeg és az ezzel járó meleg ellenére nem mentek a sátor szélén található ventillátorok.

Az est zárásaként még Beatricére néztem el, ami nem volt rossz, de különösebben sokat nem adott Nagy Feró és bandája. Ezek után pedig a társaság és az alkohol vette át a főszerepet, de azt hiszem ezt nem is kell részleteznem.

Tegnap még a csütörtökinél is nyugisabb napot tartottam, azonban az élvezeti érték talán még nagyobb is volt egy felejthetetlen Szalóki Ági koncert miatt.

Előtte még a szokásos napi betevő standup-comedyt néztem meg, ezúttal Dombóvári István és Kőhalmi Zoltán lépett fel - előbbi is kitett magáért, de a fő fellépő természetesen Kőhalmi volt, akinek a műsorát annak ellenére is végig lehet nevetni, hogy a többségét már hallhattuk a rádióban, vagy tavaly ugyanitt. Egyébként most is bizonyította, hogy rögtönözni is jól tud, minden történésre reagált, alig akadtak olyan másodpercek, amikor a tömött sátor ne kacagott volna.
Eztán lassú menetben megindultam a művésznegyed felé, és a szokásos lángos magamévá tétele után a színházsátornál kötöttem ki, ahol az ötletes nevű Tünet Együttes lépett fel, amely (háromfős) "társulat" azonban nem elsősorban zenei produkciót mutatott be: kétfős improvizatív tánckoreográfiát láthattunk, amelyhez a harmadik tag produkálta a zenét egy elektromos gitárral, és az erősítőhöz kötött egyéb kütyükkel. Általában vagyok annyira sznob, hogy ne valljam be, ha valamilyen "magasművészeti" performansz nem tetszik, most kivételt teszek - nem igazán értettem, hogy ettől nekünk miért lesz jó, nem sokat mondott nekem az előadás.

Este kilenc után, pár perc csúszással végre kezdődött a jazz színpadon Szalóki Ági Karády-estje, és a tegnapinál jóval nagyobb számban helyet foglaló (többnyire a földön ülő) közönség fantasztikus produkciót láthatott. Szalóki nemcsak azt bizonyította, hogy csodálatos hangja és színpadi megjelenése van, hanem azt is, hogy megnyerő személyiség. A nagyszerű zenészek kíséretében egyáltalán nem hatottak avíttnak a dalok, minden úgy szólt, ahogy szólnia kellett, a ráadás-dalnál pedig rájöttem, mi is motoszkált végig bennem, ugyanis az egy portugál fado volt - nos Szalóki hangja, és a dalok interpretációi Karády dalaiban is kifejezték a fado életérzését. Csodálatos koncert volt.

Ebből felocsúdva, a színpad környékén sétálva az MR2 színpadhoz tévedtem, ahol a Vad fruttik játszottak, az utolsó pár szám tanúsága szerint nem is rosszul: fülbemászó dallamok, jó énekhang, jó vokál, csak épp a szövegek tűntek számomra színvonaltalannak (de mondom, csak az utolsó pár szám alapján alakítottam véleményt), egy népszerű, és jól zenélő fiatal zenekar talán többre hivatott annál, hogy arról szóljon a dal, hogy szól a dal...
Amiért mindebbe belenéztem, az a programban meghirdetett Sebő-koncert volt, amire várnom kellett, de hiába tettem, mert elmaradt, így helyette visszanéztem a jazz színpadhoz Harcsa Veronika koncertjére, aki angolul énekelt - erőteljesebb és pörgősebb produkció volt Szalóki Ágiénál, de nem fogott meg annyira, hogy végig ottmaradjak.

Krónikus programnélküliségben telt számomra a tegnapi nap: délután elmentem egy beszélgetésre Kispálékkal (jó hangulatú volt, nagyrészt sztorizgattak), ez számomra ki is váltotta a koncertjüket, egyelőre nem bírom rászánni magam, hogy a nagyszínpad környékére telepedjek. Ehelyett körbeszagoltam a kultúrhelyszíneken, majd a környéken maradva meghallgattam a Kaukázus koncertjét.

Még a koraesti órákban elkaptam egy beszélgetést Karafiáth Orsolyával (csak azért sem Orsizom), és még két fiatal íróval, akiket nem ismerek. A téma: megzenésített irodalom, és gyorsan kiderül, hogy az egyik fiatal író egyben operaénekes, nosza énekel is nekünk, én meg azzal a lendülettel tovább is állok (nemcsak ezért - Karafiáthot amúgy is kellően antipatikusnak találtam ahhoz, hogy ha valaha is akarnék tőle olvasni, jobb, ha nem utálom meg most véglegesen).
Egy régi időket idézően gusztustalan lángos elfogyasztása közben/után a Vándor Vurstli programjába tekintettem bele, és jócskán meglepődtem, mert egész nagyszámú volt a közönség. Az előadás azonban meggyőzött, nagyon is érthető az érdeklődés: négy angyalszárnyakat viselő színész elképesztő látványvilággal kísért koreográfiát adott elő, és majdnem ott is ragadtam, de kezdődött a Magyar dal napján is látott Babos Gyula koncertje a pangó jazz színpadon. Szomorú, hogy egy ekkora művészre ilyen kevesen kíváncsiak - mondanám, ha nem hagytam volna ott őket én is fél óra múltán (ettől még így gondolom, de én is érzem az álszentségem), mert kezdődött a Kaukázus, akikre nagyon kiváncsi voltam.
Kis csúszással indult a koncert, de aztán egyáltalán nem csalódtam, erre is a legjobb koncertek között fogok emlékezni. Egyáltalán nem ismertem az együttest, és ez olykor kissé feszélyezett is, mert a meglehetősen heterogén közönség (többségben persze a tinik, de láttam az énekesnél idősebbnek tűnő rajongót is) MINDEN dal szövegét kívülről fújta. A Kaukázus dallamos, jól táncolható rockdalokat játszott, de ami miatt még a lábamra ömlött 0.6 liter sör sem tántorított el a koncerttől, az a nagyszerű szövegvilág (külön örömömre még nagyrészt érteni is lehetett a szövegeket), még a tizenkettő egy tucat tinidalok is kicsit (ön)ironikusan hangzottak, de jópár társadalomkritikus nóta is felcsendült, jó volt látni (hallani), hogy Magyarországon is lehet ilyet ízlésesen, a zene keretei között maradva csinálni.
Ezután szívesen meghallgattam volna Péterfy Bori koncertjét, de olyan elviselhetetlen hőség, tömeg és páratartalom volt a sátorban, hogy ki kellett mennünk az első pár szám után, amelyek azonban arról meggyőztek, hogy egyszer be kell pótolnom az így kihagyott koncertet. (Mellékesen megjegyzem, a majdnem üres jazz-sátorban be voltak kapcsolva a ventillátorok, meg is lehetett fagyni, itt viszont csendes éjjeli pihenőjüket tölthették - érthetetlen, miért nem kapcsolták be.)
Ennyit a tegnapi napról, mivel a Beatrice helyett még negyed órás késésben is valaki más játszott, a csütörtököm véget ért, és tartok tőle, hogy ma is lesz alkalmam rápihenni a holnapi napra.
 

A címben látható, hogy milyen koncerteket néztem meg tegnap. Elsőként MGMT-re mentem el, amit az utóbbi idők legeredetibb popcsapatának tartanak a kritikusok, és pár számát még ismerem is. Szóval minden adott volt egy jó bulihoz, ami elég felemásra sikeredett. A zene egyáltalán nem volt rossz, azonban a produkció inkább háttérzenének volt alkalmas, nem pedig színpad előtti álldogálásnak. Ezért is mentem el a 4. szám környékén, és onnantól kezdve csak távolról követtem figyelemmel az eseményeket.

Az est csúspsontja számomra a 19. 45-kor kezdődő Leningrad volt. Már tavaly is a Sziget egyik legpörgősebb, legőrültebb 70 percét biztosították a ska-punkra fogékony közönségnek, és bár az idei teljesítményük elmaradt a 2007-estől, azért most is kitett magáért a nem csekély létszámú együttes. A szokásos nagydarab kopasz ismét székeket tört, illetve sörösdobozokat harapott szét, a közönség pedig egészen új dimenzióba helyezte a bodysurf fogalmát. Az együttes egy fekete, nádszálvékony énekesnővel is kiegészült, aki meglepő módon nem csak az esztétikai értékét emelte a bandának. Az előadás tehát nagyszerű volt, mindenki ezerrel pörgött, szinte egy másodpercre sem volt megállás. Eddig egyértelműen őket élveztem a legjobban.

A nagyszínpad esti fénypontja a brit The Kooks volt, amit nem igazán ismertem, de gondoltam jó kis tinglitangli rockot fognak játszani, amit simán végig lehet állni, vagy akár táncolni. Ehhez képest egy jellegtelen együttes lépett fel, ami nem volt rossz, de jó sem. Nem tudom, hogy hogyan lettek ekkora sztárok nyugaton, de engem egyáltalán nem fogott meg a produkciójuk, így 3 szám után el is húztam sörözni. Az est utolsó koncertje a Kiscsillag volt, és Lovasiék ugyan nem hozták tavalyi fellépésük (pláne nem a SZIN-es koncert) színvonalát, de így is élvezetes 60 percet nyújtottak a rajongóknak és az odatévedőknek egyaránt. A több új számmal fűszerezett koncerten 3-4 szám erejéig azért mindenki ugrált. Összességében tehát elég jó nap volt a tegnapi, nyitásnak szinte tökéletes volt.

Négy órányi alvás után kétmilliméteresre nyílt szemekkel birkózom a betűk egymásutánjával - hosszú nap volt a tegnapi...

Jó volt tapasztalni, hogy a fesztivál még mindig jelent valami közösségiséget: mindenki segít mindenkinek, ha a nagy buliban véletlenül fejbekólint egy ukrán, azért utána megbúbolja a fejedet, és könnyedén el lehet csípni egy-két kedves mosolyt is a közönség soraiból.
A koncertlátogatást a nagyszerű bulizenét játszó Leningraddal kezdtem (erről és a Kiscsillagról minden bizonnyal neander is megemlékezik majd), nem is kellett csalódni, bár mintha kicsit erőtlenebbek lettek volna a tavalyi fellépésüknél. Az élvezeti értéket azonban számomra merőben rontotta az egy főre (nem csak átvitt értelemben) eső félmeztelen fiatalemberek száma, akik sajnos nem elsősorban divatból hagyták szabadon többnyire koránt sem előnyös felsőtestüket, hanem mert izzadtak, mint a ló.
Eztán irány a Blues-színpad: a Magyar dal napján már látott Takáts Pocsolyábaléptem Tamás koncertje, aki az egyik legfurább fellépője a Szigetnek. Ezúttal a Jézusos pólót megúsztuk (hétfőn azt viselte), de az erkölcsi prédikációkat nem: ne drogozz (hanem igyál...), ne légy homokos, a nőket meg vissza a konyhába - nagyjából így foglalható össze Tamás bátya üzenete. Úgyhogy aki jót akart, az a zenére koncentrált, és jól is járt, mert az bizony úgy szólt, ahogy kell, és a nem is olyan kisszámú közönség (ebben talán az is közre játszik, hogy a színpad némileg frekventáltabb helyre került) elégedetten távozhatott - elhangzott az összes sláger, de a kevésbé ismert számok is jól szóltak. A koncert közepére Takáts Tamás rettentően berekedt (a "tegnapi" koncert miatt, mondta, azt meg minden bizonnyal sosem tudjuk meg, hogy tényleg az Iron Maidenről beszélt-e, vagy - ami sokkal valószínűbb - a hétfői rock-blokkról), már-már azt vártam, mikor kezd a Nézz az ég felé eléneklésébe, ez azonban elmaradt, és viszonylag hamar mozgósítható terjedelműre tornázta vissza a hangját, hogy végül a Pocsolyába léptem össznépi ordibálása során ő is hallható legyen.
Spuri a Kistehén koncertjére: talán nem teszek elhamarkodott kijelentést, ha azt mondom, az idei Sziget legjobb hangulatú koncertjét ők adták - még a nem túl táncoslábúakat (igen, itt elsősorban magamra gondolok) is végig mozgásban tartották. A közönség is tombolt, alig engedték le a színpadról a zenekart, akik szintén kitettek magukért: ők is végigugrálták a fellépést, jó például szolgálva nekünk.
Végül Kiscsillag az éjszakában: jó volt, a közönségük is jó volt, azonban az átütő élmény számomra elmaradt (kivéve Rátgéber számainál), persze ettől még jó kis buli volt, soha rosszabb napot a Szigeten!