Nehéz bármi rosszat is mondani az Iron Maiden fellépéséről, hiszen aki szereti a zenéjüket, az maximálisan kielégülhetett tegnap este. Nekem soha sem volt nagy kedvenc az együttes, igazából csak a híresebb számaikat ismerem. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a gimis metálos korszakom igen rövid ideig tartott, és az is igazából a Metallica hallgatásában merült ki. Ettől függetlenül kíváncsi voltam a Maidenre, hiszen nem valószínű, hogy túl gyakran tiszteletüket teszik hazánkban (bár Dickinson azt ígérte, hogy a jövőre elkészülő új stúdióalbummal ismét beveszik Kelet-Európát).

A magyar dal napjával kapcsolatban írtam, hogy rég nem láttam ennyi embert a nagyszínpad előtt. Ez a megállapítás egészen tegnap estig volt igaz, hiszen iszonyat sokan gyűltek össze a koncertre. A hangulat tehát elég jó volt, ahogy a majd két órás, a lehető legprofibban kivitelezett produkció is. A közönség nem egyszer őrjöngött, a hiperaktív Dickinson provokálásának köszönhetően. A színpadi díszlet szintén profi volt, a látványvilág a különböző pirotechnikai kiegészítőkkel vált teljessé (na meg a 4 méteres Eddie robottal). Az "öregek" pedig hozták a tőlük elvárhatót, különösebb hiba nélkül, a közönséget teljes mértékben kiszolgálva zenéltek egészen 11-ig.

A tizenéves gyerekektől a hájpacni hatvan évesekig (ennyi kövér embert egy helyen még életemben nem láttam) mindenféle ember megtalálható volt a rajongók körében, akik minden pillanatot élveztek az előadásból. A látványvilág és maga a produkció engem is lenyűgözött, azonban a kissé egysíkú zene közben nem egyszer bambultam el. Amúgy az 5-7 perces számok közepénél általánosan érezhető volt egyfajta punnyadtság, de az új dalok kezdetén ez pillanatok alatt szertefoszlott. A legjobban persze mindenki a híres nótákra tombolt, így ha másért nem is, de a Fear of The Dark-ért vagy a Run to The Hills-ért mindenképpen érdemes volt ellátogatni a Maiden koncertre.

Én is beszállok a buliba, a mai napon blogunk egyedüli kiküldött tudósítója neander kolléga, de a tegnapiról én is szösszenek párat. (A többi napon mindketten kint leszünk - ráérő időnkől és állpotunktól függően eztán is igyekszünk minél több szubjektív virtuláis morzsát szórni erre éhes olvasóink elé.)
 
A Magyar dal napja hosszú volt. Kegyetlenül hosszú, és a szervezők szívtelenül minden időpontra tettek érdekes fellépőket. Az elején elég kevesen voltak, de sötétedésre zsúfolásig telt a nézőtér, amit elöl nem éppen kedélyes együttlét jellemzett a Szigetes törzsközönség fiatalok és a nézzükmegaszörényit hiperaktív nyugdíjasok között (egy tekintélyes méretű asszonyság például ellentmondást nem tűrőn rákényszerített egy pólót egy addig zavarbaejtően félmeztelen izomtiborra). Amúgy voltak kiemelkedően jó műsorok (A társulatosok Szörényistül remekül énekeltek, többek között Nagy Feró, Geszti és Fenyő Miki is nagyszerű hangulatot teremtett, Zorán mint befejező szereplő pedig nagyon kellemes szájízzel engedett minket utunkra), voltak érdekes, néhol emlékezetes "átzenélések" (például Presser a Quimbyben és Ákos mellett, Babos Gyula világhírű jazzgitáros Zorán kíséretében, Karácsony János az öreg rockerek közt, és Kalapács mint Omega-slágerek énekese), de voltak eléggé mellétrafált produkciók (Gerendás Péter egyszálgitározása, amire ha tíz ember figyelt, akik közül öten talán látták is, mivel a színpad sarkába ült le, vagy épp a Szörényi-Bródy produkció, ahol Szörényi énekelt egy akusztikus gitárral, Bródy pedig egy furulyával viaskodott változó sikerrel), és voltak ciki, gáz, illetve vérgáz fellépések (elsőre példa lehet Katona Klári éneklése, bár aki kicsit is követi az énekesnő produkcióját, az nem lepődhetett meg azon, hogy az egykor csillogó-villogó hangú és szépségű Lárikán az idő múlása sajnos nemcsak utóbbi megfakulását okozta. A gáz kategóriába nálam a musicalegyveleg került, ahol a korábban már méltatott puskáspeti vezetésével, a jobb sorsra érdemes pongrácdoktorral [Gazdag Tibor], és kegyetlenül rossz hangosítással borzolták a nézők idegeit. A vérgáz fogalma pedig Szigettől függetlenül is összeforrott már Pataky Attis és az Edda nevével, ezért kár is lenne külön ecsetelnem a "fellépésüket".)

Összességében jól sült el az egész kezdeményezés, örömteli, hogy a Magyar dal napján mindenki talált számára tetsző műsorszámokat. Remélem, a jövőben is marad a színvonal, még ha a megvalósítás változik is.
 

8 óra 80 dal. Ez volt az első magyar dal napjának a szlogenje. Az érezhető volt, hogy 8 óráig daloltak a leghíresebb magyar zenészek, de hogy összesen hány dalt játszottak el, meg nem tudnám mondani. Na de kezdjük az elejével.

Elvileg 3 órára volt kiírva a kezdés, ez természetesen nem jött össze, hiszen a hangosítási problémák miatt alapból csúszott a dolog 15 perccel. A késésért a meglepően nagydarab Novák Péter kért elnézést, illetve próbálta a közönséget ráhangólni az elkövetkezendő 8 órára. Az első fellépő a Budapest bár volt, akik a 40-es évek slágereiből készítettek egy összeállítást. Bevezetésnek nem volt rossz, de a zene túl halk volt, és mintha a jónép sem erre a kezdésre számított volna. A közel 20 perces blokkjuk után jöttek Pannónia hiphopperei és MC-i: Animal Cannibals, Ganxta, Ludditák. A kommersz rapet tehát rögtön az elején letudták a szervezők, bár annyira mégis jók voltak Ganxtáék, hogy kicsit megmozgassák az embereket. A tömeg ezek után (meg A Neoton Família és a 40-50 évesek kedvence, Nagy Feró után) egyre csak növekedett. Nem tudom pontosan, hogy hányan voltak kint a -1. napon, de ilyen tömött nagyszínpadot rég nem láttam.

A közönség láthatóan élvezte a változatos, a számok sorrendjét illetően néha túl kontrasztos műsort, és a lelkesedés egészen a végéig kitartott. A műsorszerkesztésről azt lehet mondani, hogy annak ellenére, hogy tényleg sokféle stílus képviselte magát, az elképzelés, miszerint az elmúlt fél évszázad nagy magyar zenészei egyszerre legyenek színpadon, működött. Személy szerint a program első felét jobban élveztem, Lukács vagy Gerendás egyszál gitáros fellépése nagyszerű volt, ahogy az általam kevésbé ismert URH, illetve Európa kiadó előadása is. Igazából a Sláger Rádió által agyonjátszott számok, illetve néhány előadó (pl. Balázs Fecó, Pataki Attis) alatt mentem ki. Sajnos a Rézangyal előtt eltöltött pálinkázás következtében az utolsó 2 órát már csak távolról kísértem figyelemmel, egyedül Zoránra és a fináléra értem vissza. Zene nélkül mit érek én? Ez volt az utolsó dal, össznépi előadásban, amit egészen élveztem.

Összességében tehát korrektre sikerült Presser elképzelése, az olcsó jegynek is köszönhetően hatalmas tömeg gyült össze a nagyszínpad előtt, minden korosztály képviseltette magát, alkohol is fogyott rendesen, szóval jó volt az egész, bemelegítésnek pláne. Egy dolgot jegyeznék még meg a végén, mégpedig a pofátlanul drága árlistát. Egy korsó Ászok 390 forintba kerül, amivel én teljesen meg vagyok elégedve, főleg, hogy 6 decis pohárban szolgálják fel a kizárólag szomjoltónak megfelelő italt. A probléma a rövidekkel van: a legolcsóbb 4 cent, ami kapható, 600 Ft-t kóstál. Még a Hubertus is, ami, ha jól emlékszem, tavaly 450 Ft-ba került. Magyarul most már jobban kijön az ember, ha a Rézangyalban vesz egy pálinkát, mint mondjuk egy Unicumot bárhol máshol. Na mindegy, ezzel igazából ki is dühöngtem magam, hiszen úgy is a becsempészett flaskából fogok élni egy hétig, mint ahogy gondolom a többség is. Most pedig megyek, mert nem akarok lemaradni az Iron Maidenről.

A 2008-as Sziget alatt, az elkövetkezendő 7 napban a filmkritikák háttérbe szorulnak és szinte kizárólag a fesztivállal kapcsolatos bejegyzések jelennek majd meg a Kalózblogon. Terveim szerint minden nap az azt megelőző nap eseményeiről fogok írni énblogszerűen, az élményeket helyezve előtérbe. Azt hiszem ennyi, jó olvasást.

Az első rész (ami nálunk a borzalmas Kalandférgek címen futott) az utóbbi évek egyik  legviccesebb és legeredetibb roadmovie-ja volt. A kategória persze nem jó, hiszen a két jóbarát őrült utazását nem lehet ebbe a kategóriába beszorítani. A realitást nagyban hanyagoló, folyamatosan a fű-szex-rasszista viccek hármasával operáló filmben az utazás csak az apropóját adta az újabb poénnak. Az első rész méltán vált kedvenccé, elsősorban a két főszereplőnek köszönhetően.

A második rész ott folytatódik, ahol az első abbamaradt: Harold és Kumar Mariat követve épp Amszterdamba készül utazni, ám, ahogy az lenni szokott, semmi sem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezték. A repülőn füvezés közben elkapott két barátról a rendőrség azt hiszi, hogy terroristák, ezért pillanatok alatt Guantanamo Bay-ben találják magukat egy cockmeat sandwich társaságában.

Az első rész azért volt jó, mert nem vette túl komolyan magát, laza volt, de olyan természetesen, és nem utolsó sorban volt pár fetrengős poén. A folytatás görcsösen ragaszkodik ehhez a felálláshoz, de ez sajnos nem sikerül olyan jól. Alapból, az út során gyakorlatilag ugyanolyan emberekkel találkoznak, mint az első kalandban, a lazaságot kicsit túlerőltették, igazán nagy poén pedig nem igen akad. Az első részhez képest tehát mindenképpen csalódás az Escape From Guantanamo Bay, azonban egyszer így is jól el lehet szórakozni a filmen. Kumar és Harold ismét jó párost alkotnak, a túl sok undorító poén mellett akad most is jópár vicces jelenet, amik megnevettetik az embert. Neil Patrick Harris most is vicces, ahogy a főnyomozó is, és még számos, pillanatokra feltűnő mellékszereplő.

Nem akarok túl sokat írni a Harold and Kumar 2-ről, hiszen aki látta az első részt, és tetszett neki, az ezt is meg fogja nézni. Mondom, én egy kicsit csalódott voltam a befejezést követően, de egyszer azért érdemes megnézni a filmet. Ennek ellenére 6/10-nél sajnos nem érdemel többet. Kár érte.