Az 1987-es Ragadozó azon ritka filmek közé tartozik Schwarzenegger karrierjében, amely nem miatta lett kultuszfilm. Hiába szerepel neve öles betűkkel a plakáton, már a főcím alatti képsorok (idegen űrhajó közelít a Föld felé) is egyértelművé teszik a néző számára, hogy itt bizony nem Schwarzi lesz a Predator címszereplője. A nyitójelenettel, amely kísértetiesen emlékeztet az évtized másik idegen lényes filmjének, a Dolognak a kezdetére, a készítők gyakorlatilag azonnal lelövik, hogy egy űrlény körül fog kibontakozni a cselekmény. A hatalmas spoiler nélkül mindkét film, de különösen a Ragadozó egészen más megvilágításba kerülhetett volna.

– Eltaláltak. Vérzel, öregem!
– Most nincs rá időm, haver.

A főcímet és a Predator szemszögéből olykor bevágott hőképet nem számítva az első 40 perc egy hamisítatlan 80-as évekbeli B-kategóriás akciófilm, annak kötelező kellékeivel: van itt minden, egy csapat tesztoszterontól túlfűtött katona, dagadó izmok, emberméretű fegyverek, robbanásokkal teletűzdelt akciók és a kihagyhatatlan macsó szövegek. Ha nem lennének a már említett spoilerek, a második felvonás olyan sokkolóan hatna, mint az Alkonyattól pirkadatig fordulata, mikor a tarantinós gengszterfilm hirtelen átvált vámpíraprítós őrületbe.

Rodriguez filmjéhez hasonlóan a Predator első feltűnésével együtt stílusváltás is történik: a kommandós akciófilmből sci-fivel átitatott slasher-horror lesz, amely végül egy szinte némafilmes párharcba torkollik. Kíváncsi voltam, vajon működne-e a Ragadozó egy ekkora műfaji fordulattal a közepén. Épp ezért újragondoltam a film első 45 percét, és kivágtam minden olyan jelenetet, ami a Predator létezéséről árulkodik. (Az ihletet ez a beszélgetés adta.)

A következő dolgokat változtattam meg a filmen:

1. Elsőként, a nyitójelenetben megjelenő űrhajót tüntettem el.
2. Emellett a kiírások csillagos hátterét módosítottam feketére, mert az űrhajó hiányában utóbbi kontextus nélkül maradt. Így a film a kommandósokat szállító helikopter feltűnésével kezdődik.
3. A 10. perctől kezdve többször is láthatjuk az alakulatot a Predator szemszögéből, valamint Poncho és Billy is megállnak párszor a fákat fürkészni. Ezek a snittek szintén kikerültek a filmből.
4. A gördülékenyebb zenei átmenet miatt néhány vágóképet és rövid jelenetet is kigyomláltam, mint például Dillon és Anna 10 másodperces vitáját.
5. Végül Dutch és Billy két párbeszédét vágtam meg (az "azon a fán van valami" rész egészében ment a kukába), mivel ezek túlzottan előrevetítették a Predator jelenlétét.

A "Predatormentes" változat 7 és fél perccel lett rövidebb, mint az eredeti film. A vágás során végig arra törekedtem, hogy érthető és lendületes maradjon a cselekmény, és ezzel együtt még nagyobbat üssön a Predator első megjelenése. A filmet itt nézhetitek meg:

Végül pár észrevételt osztanék meg a Ragadozóval kapcsolatban, amely a vágás során tudatosult bennem.

• Most tűnt fel igazán, hogy az operatőri munka mennyire kiváló. Rengeteg hosszú, gondosan megkomponált snitt van a filmben, ahogy az alakulat halad előre a dzsungelben. Emellett a mélység-élességgel való játék is fantasztikus. 
• McTiernan rendező otthonosan mozog a különböző műfajok között, és remekül teremt feszültséget. Csak annyit mutat, amennyit kell, nem lövi el egyszerre az összes puskaporát. A film második felvonása, mikor a Predator egyesével leszed mindenkit, tanítanivaló.
• Vizuális történetmesélésben szintén erős a film. Gondoljunk csak Billy jelenetére, mikor leszakad a többiektől, hogy felkészüljön a Predator elleni harcra. Egyetlen szó sem hangzik el, mégis érthető mit miért tesz. Ugyanígy a Predator esetében is egyértelmű, hogy szimpla megnyúzás helyett miért tisztítja meg Billy koponyáját és teszi el a gyűjteményébe.
• Végül egyetlen negatívum: a történet egy lezuhant helikopter megkereséséről szól, ami – mint utólag kiderül – CIA ügynököket szállított. Azt megtudjuk, hogy az ügynökök meghaltak, de hogy mi célból mentek a dzsungelbe és miért voltak oroszok a gerillák között, homályban marad. Persze ez nem olyan feltűnő és végső soron nem is fontos, csak utólag belegondolva mókás, hogy ez a szál teljesen elvarratlan marad.

A mai közönségfilmek már-már elképzelhetetlenek popkulturális utalások, easter eggek és rajongóknak szánt kikacsintások nélkül. A felsoroltak közül kiemelkedően népszerű az a rendezői húzás, mikor valamilyen híresember saját ismerettségét kihasználva néhány percre vagy másodpercre feltűnik egy filmben. Ezt nevezik cameónak. Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű filmes eszközről van szó, egyetlen angol nyelvű cikken kívül semmilyen összefoglalót nem találtam a történetéről. Épp ezért gondoltam, hogy összeszedem a cameóval kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat az első használattól a legújabb trendekig.

Az elnevezés a kámea kifejezésből ered, amely domborműszerű ábrázolással vésett ékkövet jelent. Az ókor óta használt apró és rendkívül értékes dísz a 20. századra a filmekben vendégszereplő hírességek metaforájává vált. Bármilyen meglepő, a cameószerep egyidős a filmkészítéssel. Az első cameókat a mozgókép úttörőinek köszönhetjük, akik rendezőkként gyakran feltűntek saját alkotásaikban. A legkorábbi ilyen megjelenés a Lumière testvérek nevéhez köthető, akik a világon először tartottak nyilvános filmvetítéseket 1895-ben, Párizsban. Ezeken összesen 10 darab 40-50 másodperc hosszúságú felvételt mutattak be, köztük A baba reggelije címűt, amelyben August Lumière, felesége és kisbabájuk szerepelt.

Szintén említésre méltó cameó a korszakból Georges Méliès feltűnése az 1902-es Utazás a Holdba című Verne adaptációban. A színész-rendező a film egyik tudósa mellett kiváló érzékkel a Hold 10 másodperces szerepét is magára osztotta, örökre beírva magát a filmtörténetbe az ikonikus képsorokkal.

Georges Méliès Holdként szeméből kiálló rakétával a filmtörténet első sci-fijében

Ha rendezői cameókról van szó, muszáj megemlíteni Alfred Hitchcock nevét. Ahogy a festők is mindig aláírják saját festményeiket, úgy az angol rendező is egyfajta szignóként rendszeresen megjelent filmjeiben. Hitchcock legtöbbször háttérben elsétáló járókelőt vagy vonaton/buszon/villamoson utazó átlagembert alakított (52 filmjéből összesen 39-ben szerepelt). Legötletesebb feltűnése az elejétől a végéig tengeren játszódó Mentőcsónakhoz köthető, amelyben a víziszonyos rendező egy újsághirdetés illusztrációjában rejtette el magát.

A fiktív Reduco vállalat reklámja Alfred Hitchcockkal, akinek ilyen sokat sikerült fogynia

Ahogy a filmkészítés korai éveiben, úgy a 40-es években sem vált igazán elterjedté a cameószerep. Hollywood aranykorában, mikor a stúdiók meghatározott számú filmre szerződtették le legnagyobb sztárjaikat, luxus volt az effajta vendégszereplés. Kivételek persze akadtak, mint például az 1946-os Without Reservations című romantikus komédia, amelyben a híres rádiós, Jack Benny kér autogramot a női főhőstől, és mutatja meg végre arcát a nagyközönségnek. A filmben pár másodpercre látható Mervyn LeRoy rendező is, de az igazi szenzáció Cary Grant félperces táncjelenete. A korszak szupersztárja a rendező elképzelése szerint a főszerepet játszotta volna, ám a producerek egy kevésbé ismert arcot kerestek a karakterhez. Hiába esett másra (nevezetesen Don DeFore-ra) a választás, Grant jófejségből cameózott egyet a filmben.

Az egyik legrégibb filmes lap, a Variety a The Magic Box-ról szóló 1951-es kritikájában használta először a cameó kifejezést Laurence Olivier nyúlfarknyi szerepe kapcsán. Ettől kezdve egyre gyakrabban lehetett az újság hasábjain belefutni a szófordulatba. Az Alkony sugárútban a némafilmek koronázatlan királya, Buster Keaton szólal meg, a Road to Bali című komédiában a szexszimbólum Jane Russell bújik elő egy kosárból, majd hagyja faképnél a főszereplőt, míg a 80 nap alatt a Föld körülben Frank Sinatra zongorázik Marlene Dietrich szalonjában.

Frank Sinatra zongorázik a 80 nap alatt a Föld körülben

A rendezőket nem számítva a 60-as években csak elvétve találunk cameót, akkor is inkább komédiákban. Az évtized meghatározó arcai, a zenészek ekkor még nem cameóztak a mozivásznon. Elvis, a Beatles vagy a Rolling Stones saját filmeket készítettek, az énekesek és zenekarok vendégszereplése a 80-as években terjedt csak el.

A nagy áttörés a 70-es években, Hollywood reneszánszával jött el. Scorsese, Polanski és Coppola egyaránt feltűntek saját filmjeikben, ahogy a korszak ismert művészei is tiszteletüket tették néhány kasszasikerben. Ilyen volt például Marshall McLuhan filozófus az Annie Hallban, Marcel Marceau francia pantominművész a Bombasikerben, vagy az ex-beatle George Harrison a Brian életében. A 70-es évek másik újdonsága, hogy a kortárs írók megjelentek regényeik filmadaptációjában. Peter Benchley tévériportert alakít a Cápában, míg William Peter Blatty filmproducerként magyaráz az Ördögűzőben.

Peter Benchley tévériportere a Cápában

A 80-as évek filmjeiben a színészeken és írókon kívül rendszeresen bukkantak fel sportolók valamint zenészek is (mint például Kareem-Abdul Jabbar az Airplane!-ben vagy Flea és Huey Lewis a Vissza a jövőben). És ami a legfontosabb, ekkor indult hódító útjára kameóival Stan Lee is. A karakterkameókat, mikor egy színész korábbi filmes szerepét idézi meg, szintén az évtized végén kezdték el használni a rendezők (gondoljunk csak John Hurt Alienből ismert űrhajósára az Űrgolyhókban). 

A 90-es évek hemzseg a jobb és rosszabb kameóktól. Utóbbi részben a celebek feltűnésének köszönhető, akik a tévé képernyője után a mozivásznat is meghódították. Az ezredfordulóra vált megszokottá az is, hogy az igaz történetek valós hősei felbukkantak a róluk szóló alkotásokban. Úgy mint Frank Abignail a Kapj el ha tudszban, Jordan Belfort a Wall Street farkasában, és hogy egy hazai példát is említsek, Ambrus Attila a Viszkisben. A 2000-es évek fontos újítása lett a sztárok maszk mögé rejtése, akiknek szereplése még a stáblistáról sem derült ki. Ilyen volt például Daniel Craig rohamosztagosa az Ébredő erőben, Cate Blanchette helyszínelője a Vaskabátokban vagy Matt Damon redneckje a Deadpool 2-ben.

Ambrus Attila taxisofőrként a Viszkisben

Legyen szó vígjátékról, akciófilmről vagy drámáról, mára a cameo teljesen bevett filmes elemmé vált. Az ismert emberek szerepeltetése egyre inkább elvárás lett, amivel az alkotók a nézők igényeit elégítik ki, és a filmjük körüli hype-ot növelik (a pr-esek legnagyobb örömére). Az erőlködés gyakran a minőség rovására megy, ahogy azt Zoolander második része is bizonyítja, szerencsére olykor-olykor azért sikerül meglepni a nézőket. 

John McClane soha nem akart hős lenni: a terroristák által elfoglalt Nakatomi Plaza szellőzőrendszerében kúszva is azon jár az esze, miért kellett neki Los Angelesbe utaznia, mikor otthon, New York-ban is lehetne. Ehhez képest atlétában, sebhelyekkel borítva, mezítláb veszi fel a harcot az állig felfegyverzett ellenséggel. Mindezt egyedül teszi, hiszen az inkompetens rendőrségre és FBI-ra nem számíthat. 

A 80-as évek dagadó izmú, tesztoszterontól túlfűtött akciósztárjai után az évtized végére megszületett az esendő hős, akivel már a nézők is könnyebben azonosulhattak. A kőkemény Stallone-hoz, vagy az egysorosait puffogtató Schwarzeneggerhez képest John McClane sokkal összetettebb karakter: magánéleti problémákkal küszködik, vannak félelmei (például a repülés), saját magán és lehetetlen helyzetén gúnyolódik, valamint ténylegesen sebezhető (Schwarzinak vajon elvágta volna a talpát néhány üvegszilánk?). Ahogy a Die Hard 2-ben is megkapja a kritikát, ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és időben. "Erről szól az életem" - vágja rá McClane, előrevetítve ezzel a karaktert megformáló Bruce Willis karrierjének meghatározó szerepeit.

Werkfotó a vérző talpú, megviselt McClane-ről

A simlis és a szendével ismertté vált Willis a Die Hard után egycsapásra világsztár lett, ám jó pár évnek el kellett telnie, hogy kiharcolja állandó helyét az A listás színészek között. Az útkeresést követően (Naplemente, Az ellenség földjén, Jól áll neki a halál, Hiúságok máglyája) a 90-es évek közepére született meg a tipikus Bruce Willis karakter: a szabályokat rugalmasan kezelő zsaru/magánnyomozó, aki nem akar hős lenni, de igazságérzete miatt kénytelen magára vállalni a szerepet. Ő a fegyverek helyett először békésen, szarkasztikus szövegeivel próbálja megoldani a problémát, csak a legvégső esetben folyamodik erőszakhoz. Jellemző rá az önkritika, sőt az önmarcangolás, mivel nem tud megfelelni saját elvárásainak (a kudarcos karakter egyaránt visszaköszön Az ötödik elemben, a Hatodik érzékben és a Sebezhetetlenben is). Egyértelműen konzervatív típus: a hagyományos férfiszerepet kedveli (nem tűri jól, ha felesége leánykori nevét használja), elvárja a tiszteletet gyerekeitől (Az utolsó cserkész), "megvédi" lányát az udvarlóktól (Armageddon).

Érdekes, hogy Willis karakterei egymásra is hatással vannak: McClane a Die Hard 3-ban sokkal inkább hasonlít Az utolsó cserkész Hallenbackjére, mint az első két részben megismert karakterre. Szintén elhagyta a felesége, szintén alkoholproblémákkal küzd, valamint folyamatosan önmagát ostorozza, és mindenkit leolt. A 2007-es 4. rész visszatér az "eredeti" McClane-hez, amit külföldön jobbára díjaztak (53% vs 82% Rotten Tomatoes-on), míg idehaza inkább a másnapos, beszólogató zsarut akarta viszontlátni a közönség.

A tipikus Bruce Willis karakterek legnagyobb oltásai magyarul

A Die Hard 3 hazai népszerűségéhez nagyban hozzájárult a kiváló szinkron Dörner György tolmácsolásában. Bár pontos forrást nem találtam, Dörner valószínűleg A simlis és a szendében szinkronizálta először Willist 1992 tájékán, mikor az MTV műsorra tűzte a sorozatot. Az ezt megelőző filmekben nem volt állandó magyarhangja a színésznek: az első Die Hardban Vass Gábor hangján szólal meg, a második részben Szakácsi Sándorén, míg a 91-es Az utolsó cserkészben Sörös Sándor hallható. Bár a felsorolt színészek hangja meglehetősen különböző, egyiket sem mondanám rossznak. Persze Vass (aki Stallone és Schwarzi szinkronja is volt néhány film erejéig) furcsán hangzik ma már a Dörnerhez szokott füleknek, ahogy Söröst is előbb párosítom Mel Gibsonnal, mint Willis-szel. Szakácsi külön kategória, hiszen a 90-es évek végén több meghatározó Willis filmben, mint például a Hatodik érzékben, a Sebezhetetlenben és az Armageddonban is ő hallható, és ezek mindegyikében nagyszerű.

Ha most 2010-et írnánk, valahogy így zártam volna le a cikket: bár Bruce Willist nem nevezném színészóriásnak, általában sikeres szerepválasztásainak köszönhetően önmaga beskatulyázását elkerülve talált rá a hozzá leginkább passzoló karakterekre. Ám 2019 van: sajnos az elmúlt 8 évben menthetetlenül átment gagyiba, és a felesleges folytatások mellett (Sin City 2., RED 2. és a katasztrofális Die Hard 5.) leginkább mozikat elkerülő tucatfilmekben (Vice, First Kill) és kínos reklámokban szerepel (Hell). Lehet, hogy valójában ezt vetítette előre McClane-ként a Die Hard 4-ben, mikor Justin Long a hősiességről kérdezi? "Akkor miért csinálja? Mert most épp nincs más, aki csinálná, azért."

Robert De Niro taxis engedélye 1976-ből. A színész a Taxisofőr főszerepére készülve, a method acting jegyében tette le a taxis vizsgát, hogy hónapokig fuvarozhassa New York lakóit. De Niro ekkor már Oscar-díjas színész volt (bő 1 évvel korábban a Keresztapáért kapta), ám a legtöbb utas ennek ellenére sem ismerte fel. Aki pedig igen, szimplán azt gondolta, megszorult kissé a színész, ezért fizetéskiegészítés miatt ült a volán mögé.

A 15 éves Stefani Germanotta, azaz Lady Gaga (balra) kiemelt statisztaként cigarettázik a Maffiózók 3. évadában. Az énekesnő a gimis évkönyvben is eldicsekedett élete első sorozatszerepével.

Alfred Hitchcock a Reduco súlycsökkentő gyógyszer illusztrációjaként a Mentőcsónak című filmben. Az angol rendező 52 fennmaradt filmjéből 39-ben cameózott, azaz pár pillanatra megjelent alkotásaiban. Általában háttérben elsétáló járókelőt vagy vonaton/buszon/villamoson utazó átlagembert alakított, ám a végig tengeren játszódó Mentőcsónakban – víziszonyos lévén – kénytelen volt ilyen kreatívan belecsempésznie magát filmjébe.

Bella és szerelme a Szépség és a szörnyetegből. A motion capture-höz készült maskarát elnézve nem lehetett könnyű Emma Watsonnak röhögés nélkül kibírnia a forgatást.

Stanley Kubrick a Ragyogás forgatásán készített selfie-t lányával. Jól mutatja mekkora egója volt akkoriban Jack Nicholsonnak, aki szemrebbenés nélkül állította, hogy valójában ennek a fotónak is ő a főszereplője.

Eddie Murphy, Sylvester Stallone és akkori felesége, Bridgette Nielsen távoznak egy Los Angeles-i étteremből 1986 szeptemberében. A 80-as évek talán legnagyobb fekete sztárja részben az olasz csődörnek köszönheti karrierjét: ugyanis Stallone játszotta volna eredetileg a Beverly Hills-i zsaru főszerepét, ám nem volt megelégedve annak forgatókönyvével, amihez temérdek módosítást írt. A producerek túl komornak és költségesnek ítélték Stallone javaslatait, inkább a komédia irányába terelték a filmet, amelyet végül Eddie Murphy-vel készítettek el, Stallone pedig a Kobrába ültette át ötleteit és frappáns(nak hitt) szövegeit. 

Nick Castle 40 év különbséggel bohóckodik Michael Myers-ként az első, valamint az eddigi utolsó Halloween forgatásán. Az ikonikus maszk valójában egy 2 dolláros Kirk kapitány gumiarc kihipózott változata.

A Terminator legújabb részét Magyarországon forgatták, ám a történetről egyelőre nem lehet sokat tudni. Annyi biztos, hogy a film a második rész után veszi fel a fonalat, és flashbackben az ifjú John Connor és a T-800 is visszatér. A fotón pont az ő dublőreik pózolnak, akiknek a testéhez adják hozzá Schwarzi és a kölyök Edward Furlong CGI fejét. 

Részlet a Macskafogó storyboardjából. Az eredeti forgatókönyv szerint Mr. Teufel véres sérüléseket okozott volna Safraneknek, ám a rajzfilmet finanszírozó kanadai-magyar üzletember, Joseph Sefel által Magyarországra küldött szakembereinek javaslatára – a családbarát besorolást szem előtt tartva – a vér kimaradt a végső változatból.

Dick Warlock kaszkadőr és Kurt Russell mosolyognak a Menekülés New Yorkból forgatásán. Warlock bő két évtizeden keresztül volt Russell dublőre a színész karrierjének fénykorában.

A 60-as évek társadalmi és kulturális eseményi felbolygatták a nyugati világot. A korábbi társadalmi rendet megkérdőjelező ellenkultúra térnyerése a mindennapokban is látványos volt: az öltözködésben, az emberek viselkedésben és a zenében egyaránt megmutatkozott. Épp ezért érdekes, hogy Hollywood mennyire későn is reagált az eseményekre, hiszen az első igazi hippi filmre, a Szelíd motorosokra egészen 1969-ig kellett várni, ami a korszak kicsúcsosodása és egyben alkonyának kezdete is volt. Persze voltak előfutárok, mint például az 1966-os Nagyítás vagy az egy évvel későbbi Bonnie és Clyde, ám ezek közül is kiemelkedik a Diploma előtt.

Mrs. Robinson, you're trying to seduce me.

Az 1967 decemberében bemutatott, Charles Webb azonos című regényén alapuló film (eredeti cím: The Graduate) a 21 éves Benjamin Braddock otthon töltött nyarát mutatja be. Ben egy kicsit aggódik a jövőjén – olvasható a film plakátján, miközben Dustin Hoffmant látjuk zsebre dugott kézzel, ahogy egy női lábra szegezi tekintetét. A láb nem másé, mint a szomszéd MILF-é, Mrs. Robinsoné, aki el akarja csábítani a fiatal és tapasztalatlan Bent. A viszony egész nyáron kitart, ám a kezdeti izgalmon túl nem sok boldogságot okoz a főhősnek. A nihilt Mrs. Robinson lánya, Elaine feltűnése töri meg, ami után eszkalálódnak a dolgok.

A korabeli fiatalok kétségekkel teli mindennapjait és a szexuális tabukat nyíltan bemutató Diploma előtt hangos kritikai és közönségsiker lett. Összesen 85 millió jegyet adtak el rá, és 105 millió dollár bevételt termelt csak Észak-Amerikában (toronymagasan megelőzve a második helyezett Dzsungel könyvét). Ez mai árfolyamon számolva közel 800 milliónak felelnek meg, amivel a Diploma előtt minden idők 22. legsikeresebb filmjének számít az USÁ-ban és Kanadában. A film kulturális hatása azonnal érezhető volt: az elkövetkező években számos sorozatban és filmben utaltak Mrs. Robinsonra, a híres lábközötti beállításra (amit egyébként Mike Nichols rendező a 5 Against The House című Kim Novak filmből kölcsönzött), a film címére, valamint Simon&Garfunkel zenéire.

Apropó zene: a kor szokásaihoz híven kifejezetten a filmhez írt zene szólt volna a jelenetek alatt, ám a vágás során helyettesítőként felhasznált Sound of Silence annyira megtetszett a rendezőnek, hogy inkább megvásárolta a szám jogait, valamint további három dal megírására kérte fel Paul Simont. Ez példanélküli volt akkoriban, hiszen könnyűzenét legfeljebb musicalekben lehetett hallani. Simon rábólintott a dologra, ám a folyamatos turnézás miatt nem volt ideje teljesíteni a feladatot. Egyetlen kezdetleges dala volt meg, amely Joe DiMaggio baseballjátékosról és Mrs. Rooseveltről szól. Ezt hallva Mike Nichols csak annyit mondott: mostantól Mrs. Robinsonról szól a dal, nem Mrs. Rooseveltről. A filmzenét lemezen is kiadták, amely 9 héten keresztül vezette az eladási listákat Amerikában.

A Diploma előtt kultuszát nemcsak a filmzene, hanem az ikonikus jelenetek folytonos megidézése is táplálta. A reptéri nyitójelenetet Tarantino a Jackie Brownban alkalmazta; a Benjamin jövőbeli terveihez adott tanács (I've got one word for you: plastics) több mai sorozatban is elhangzott; a medencés jelenet az Old Schoolban és a Mézengúz című razfilmben egyaránt visszaköszön; az esküvős-ablakdörömbölős befejezés egyes részletei előtt pedig filmek (Shrek 2, Igazából szerelem, Buborék srác) és sorozatok (Family Guy, Simpson család, Archer) ugyanúgy kalapot emeltek. A befejezés kapcsán külön kiemelném a Wayne's World 2-t, amely beállításról beállításra másolta le Benjamin autóútját a kápolnáig.

A legnépszerűbb idézet persze a már említett lábközötti beállítás a you're trying to seduce me szöveggel. Gyakorlatilag a végtelenségig lehetne sorolni, hogy hol és milyen módon utaltak a jelenetre. Én azért megpróbáltam összegyűjteni ezeket, és a fentebb linkelt videóban meg is nézhetitek, miként jelent meg a Diploma előtt más sorozatokban és filmekben. A lista közel sem teljes, de így is elég tömény lesz az élmény. Vigyázat, spoilerveszély!