Nem lehet úgy belekezdeni 2009 egyik legjobban várt filmjének a kritikájába, hogy előtte ne említsek meg néhány gondolatot a képregényről. A Watchmen volt az első graphic-novel, amit elolvastam, és kifejezetten tetszett, annak ellenére, hogy mint laikus képregényismerő vettem a kezembe a tizenkét kötetet. Azt hiszem már mindent leírtak Alan Moore és Dave Gibbons alkotásáról, mégis pár személyes véleményt megjegyeznék a füzetekkel kapcsolatban. Az alternatív 85-ös jelenben felállított alapszituáció - miszerint az atomháború bármelyik pillanatban bekövetkezhet, és a maszkos igazságosztók a valóságban is léteznek - már az első pillanatban beszippantott. A flashback-akkel tarkított, kulturális utalásokkal teli, a hétköznapokat részletekig bemutató szerkezet zseniálisra sikerült, ahogy a képregényuniverzumból ismerős karakterek kifordított változatai is. Számomra a Watchmen ereje a szereplőkben, a jó és rossz Batmanekben (Éji Bagoly, Rorschach), illetve Supermanekben (Dr. Manhattan, Ozymandias) és a cinikus, az emberi természet eltúlzott képeként megjelenő Komédiásban rejlik. A cselekmény csak másodlagos, és mellesleg igen döcögős is. Nem csoda, hogy a sztori eredetileg hat kötetre lett volna csak elég, ám a főszereplők háttértörténetével, az eseményekre rímelő kalózos képregénnyel azonban meg lehetett duplázni a hosszúságot. És mennyire megérte, hiszen a képregény legnagyszerűbb oldalai is pont ezekhez a pótmegoldásokhoz kötődnek.

A Watchment összetett struktúrájának és központi karakterépítkezésének köszönhetően megfilmesíthetetlennek tartották (úgy vélem a technikai akadály csak másodlagos volt). Azonban Zack Snyder, aki a 300-zal már bizonyított, vállalta a megmérettetést és adaptálta a képregényt. A két lehetőség közül, miszerint szó szerint követi a kötetet vagy teljesen áthelyezi a hangsúlyt, ő inkább az első megoldást választotta. A befejezést leszámítva lényeges változtatást nem eszközölt, sok helyen a storyboard-ként is szolgáló képregényt részletekbe menőkig visszaadta. A végeredmény ennek következtében élőszereplős animációja lett a könyvnek, ami (ahogy azt Snyder is hangsúlyozta) Moore alkotásának egyfajta ajánlója, kedvcsinálója. Persze, az akciók fel lettek turbózva, a látvány pedig a néhol igen szembetűnő CGI-jal együtt is élvezetes volt, mégis a képregény visszaadhatatlan lelke hiányzott a vászonról.

Pedig a kezdés a lehető legjobbra sikeredett: a Komédiás meggyilkolása, és a mindenki által az egekbe magasztalt zenés főcím, melyben Bob Dylan klasszikusára elevenedik meg 1940-től 85-ig az alternatív jelen, a film legszebb pillanatai közé tartoznak. Aztán az akció nélküli cselekmény egyre inkább szaggatottá, ritmustalanná vált. Ez elsősorban nem Snyder hibája, hiszen a képregényben se történik sok minden az igen hosszúra nyúlt felvezetésben, ám míg ott az olvasó a háttértörténetek miatt ebből semmit sem vesz észre, a néző bizony látja, hogy itt valami nem stimmel. A rengetek flashback nyilván élvezhetetlen lett volna a vásznon, azonban a karakterábrázolással talán jobban ki lehetett volna tölteni az üres teret. A szereplők közül Rorschach és Komédiás bemutatása kifejezetten hiteles lett, ahogy Dr. Manhattan Marsra utazásos visszaemlékezését is nagyon eltalálták. Azonban a két, elsőre kevésbé érdekesnek tűnő hős, Ozymandias és Éji Bagoly jelenetei általában felszínesek maradtak. Selyem kísértet pedig kifejezetten borzalmasan mutatott a vásznon, annak ellenére, hogy a gyönyörű Malin Akerman testesítette meg. Éji bagollyal való közös jeleneteiknek a film legrosszabb pillanatait köszönhetjük (vegyük csak a szex-szcénát).

Ehhez persze a zene is nagyban hozzájárult, de az egész filmről elmondható, hogy a klasszikus popslágerek általában a leghülyébb időpontokban csendültek fel (Hallelujah, 99 Luftballons, Walkűrök lovaglása, Sound of Silence). Ez alól a már említett Bob Dylan szám mellett a szintén Dylan által szerzett All Along The Watchtower kivétel, de mindkét dal fontos szerepet töltött be a képregényben is. Mindezek ellenére szórakoztató volt a bő két és fél óra, valószínűsíthetően a képregényt nem ismerők számára is. Az biztos, hogy a kisgyerekek nem sokat érthettek a filmből, de ez már a szülők gondja. Csalódásnak semmiképp nem nevezném a Watchment, azonban átütő erejű adaptációnak sem. Elképzelésem sincs, hogy mi lett volna a legjobb megoldás, és valószínűleg olyan változat sem születhetett, melynek mindenki egyaránt örült volna. Snyder filmje ilyen szempontból bőven elfogadható, hiszen a rajongók és a laikusok is jól szórakozhatnak rajta, ennek ellenére ez nem több egy 160 perces ajánlónál. Sajnos. 6/10