Pár évvel ezelőtt, szinte egy időben jelent meg két film is, mely a futballhuliganizmussal foglalkozott. A jelenség Európa- és világszerte általános, azonban mindkét mű a labdarúgás hazájában, Angliában létező huliganizmust mutatja be. A Futball faktor (Football Factory) angol, míg a Huligánok (Green Street Hooligans) amerikai, vagyis inkább laikus nézőpontból közelít a témához. Mindkét filmben egy londoni csapat szurkolói cégét (firm-jét) ismerhetjük meg, aminek a tagjai a hétköznapi robotot félredobva hétvégén a mértéktelen vedelésnek, ordítozásnak, balhézásnak és persze a bunyónak élnek. Az aktuális szombati rangadók csak a verekedés és az őrület apropóját adják. Legfőbb hobbijuk tehát a csapatukért való elvetemült rajongás, ami a tagok többségénél már felér egy kényszeres függőséggel.

A Huligánokban a jenki Matt Buckner (Elijah Wood) Londonban élő nővére révén kerül közeli kapcsolatba a West Ham szurkolói cégének vezetőjéhez, aki lépésről lépésre vezeti be a társaságba, és a huligánok életébe. A film ilyen szempontból kifejezetten nézőbarát, hiszen a nézők a szintén kívülálló Elijah Wooddal együtt ismerik meg az angol drukkereket és egyre komolyabb balhéikat. Ez a módszer kifejezetten hatásos, hiszen így egy egész részletes ízelítőt kaphatunk a huliganizmusról, hogy kik és miért teszik ezt szabadidejükben, illetve, hogy milyen írott és íratlan szabályok érvényesülnek a verekedések során az elhagyott sikátorokban. Érződik a filmen az amerikai hozzáállás, de mint laikus nekem ez most kifejezetten tetszett. Frodó hitelesen alakít, a bandába való beépülése teljesen reális, ahogy a társak és a család reakciója is. Persze a tipikus karakterekben bővelkedik a film: először egy állatnak tűnő majd rendesnek bizonyuló főnökkel, rosszarcú árulóval, elvetemült ellenségge egyaránt találkozunk. A befejezés mindezek függvényében szintén amerikaira sikerült, ám szerencsére nem lett végül erőltetett tanmese, ami felülírná az előzményeket.

A Futball faktorban a cég oszlopos tagja, Tommy Johnson (Danny Dyer) játssza a főszerepet, aki egyre inkább bizonytalan tetteinek létjogosultságában, családja is jobb belátásra szeretné bírni, illetve visszatérő rémálmok is kínozzák. Már az első pillanattól kezdve érződik, hogy angol filmmel van dolgunk, főleg, hogy a képi megoldásoktól kezdve a karaktereken át a stílusig minden erősen emlékeztet a Trainspottingra. De tényleg, a Futball faktor egy az egyben Danny Boyle filmjének mása, csak a heroin helyett a verekedés jelenti a függőség tárgyát. A film így nem is ítéli el a huliganizmust (bár szépnek sem ábrázolja), inkább olyan életmódnak mutatja be, aminek csak a legkeményebbek hódolhatnak. Erkölcsi kérdések felvetődnek, de a végkicsengés nem olyan határozott, mint a Huligánokban. Mondhatni ez a Futball faktor legnagyobb erénye is, hiszen a nézőre bízza a döntést, hogy megéri-e ezt az életet választani.

Érdekes, hogy mindkét filmben a Millwall a fő ellenség, és ennek a másodligás csapatnak a cégével való összecsapás jelenti az igazi kihívást, amikor bármi megtörténhet. A Futball faktor főszereplője, Danny Dyer a film után azonos címmel sorozatot is indított, melyben elsősorban az európai országok huliganizmusát mutatta be. A sorozat nálunk is futott a Discovery-n, és a legtöbb epizód bizony igen tanulságos volt. Vicces és egyben elkeserítő, ahogy még az oly sokat látott Dyer is meglepődött például a szerb és horvát drukkerek háborúján, ahol a foci szeretetéről már rég szó sincs. Nem tudom, hogy adja-e még a Discovery a Futballhuligánokat, ha igen, mindenképpen érdemes belenézni, hiszen igen színvonalas és egyben szórakoztató műsorról van szó.

Visszatérve a fentebb taglalt két filmre, nekem a Huligánok amerikai stílusa jobban tetszett, mint a Futball faktor Trainspotting koppintása, a történetvezetés és a színészek is meggyőzőbbek voltak. Előbbit egy erős 8/10-re, utóbbit pedig egy gyenge 6/10-re értékelem.

Még januárban akartam egy hosszabb bejegyzést írni a Magánbeszélgetésről, de akkor a hosszúra nyúlt bevezetés miatt az egészet a 70-es évek filmjeiről való elmélkedéssel folytattam. Már akkor külön kitértem a Nagyítás a jelentőségére, de Antonioni művének hatása a Magánbeszélgetést illetően fokozottan érvényes, hiszen Coppola gyakorlatilag ugyanazt a történetet dolgozza fel, csak fotózás helyett most a lehallgatás áll a középpontban. A Magánbeszélgetés cselekményének kiindulópontját egy megrendelésre készített hangfelvétel adja, melyet egy bizonyos Harry Caul (Gene Hackman) készít el. Az ismeretlen megbízó és a gyanús fizetési körülmények következtében a lehallgatás mestereként számon tartott Harry ismét meghallgatja a felvételt, aminek egy részén fontos mondatok maradnak kivehetetlenné számára. A számtalan visszajátszást és finomítást követően kiderül, hogy valami gyilkosságról beszél a két lehallgatott delikvens (akik mellesleg egymás szeretői). Harry ekkor egy korábbi eset miatt érzett bűntudatától sújtva, megpróbál tenni valamit, hogy megakadályozza a tragédiát.

A Magánbeszélgetés a korabeli filmekhez hasonlóan az egyéni életút mellett a hatalom, az ember felett álló gépezet működését mutatja be. Harry Caul a magányos ember mintaképe, akinek nincsenek normális kapcsolatai, mindenkitől elzárkózik. Szeretőjéhez ugyan rendszeresen feljár, de ha valami személyes téma kerül szóba, azonnal otthagyja a nőt. Már-már egy paranoiáshoz hasonlóan védi titkait és személyes terét mások elől. Egyedüli hobbija a szaxofonozás, illetve a lehallgatás, ám utóbbiért is elsősorban a technikai háttere miatt rajong. A társadalomtól és másoktól elidegenedett negyvenes éveiben járó férfit ismerthetünk meg, aki az általa készített felvétel visszahallgatása után mutat emberihez hasonló tulajdonságokat. Ennek kiváltó oka viszont nem az, hogy megmentse a párt, hanem a kíváncsiság, hogy vajon mi fog velük történni. Hiszen Caul nem figyelmeztetné őket, helyette csak megfigyeli az eseményeket.

A paranoia érzet már a kezdéstől végigkíséri a filmet, amit Caul üldözési mániája még inkább felerősít. A különös megbízó, a felbukkanó ismeretlen szereplők még inkább azt sugallják, hogy nem lehet elrejtőzködni. Caul természetesen fontosnak és nélkülözhetetlennek tartja felfedezését, azonban mindez csak látszat, ő ugyanúgy egy kihagyható elem a képletben, ahogy a legtöbb ember. A történet lassan halad előre, Caul számtalanszor játssza vissza a felvételt, amit a nézőkkel együtt hallgat meg századszorra is. A feszültség egyre inkább fokozódik, amire még rátesz egy lapáttal az is, hogy a fontos információkról csak félmondatos utalásokat kapunk. A főhőssel együtt a néző is bizonytalan, hogy mi történik körülötte, kiben lehet megbízni. A feszültség a hotelszobában csúcsosodik ki, ahol a megbízó és a pár találkoznak egymással. Caul a szomszéd szobát bérli ki, és megpróbálja lehallgatni a beszélgetés. Vízió és valóság keveredik egymással, de nem válik egyértelművé, hogy mi is történt a hotelszobában valójában. A befejező képsor azonban a bizonytalanságot és a már többször emlegetett paranoiát sugározza magából.

Coppola elgondolkodtató és hatásos filmet készített 1974-ben, a Keresztapa folytatásával megegyező évben. Antonioni stílusa a hosszú, beszéd nélküli képekben felfedezhető, de Coppola sokkal bizonytalanabb légkört teremt filmje köré. Gene Hackman kitűnően alakítja a 44 éves Harry Cault, bár ez elvárható tőle, hiszen gyakorlatilag filmes karrierje elejétől kezdve csupa hasonló korú karaktereket formált meg. A mellékszereplők szintén emlékezetesek, különösen Harrison Ford a megbízó titkáraként. A Magánbeszélgetés lassúsága ellenére is élvezetes alkotás, amin a későbbiekben is el lehet töprengeni. 9/10

Határtalan kreativitás vagy álművészieskedő önámítás? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem Az álom tudományát követően, mivel Michel Gondry filmje a két pólus határán mozog, de szerencsére mindvégig őszinte marad. Ez elsősorban a főhős Stéphane-nak (Gael Garcia Bernal) köszönhető, akinek egy meg nem értett elméhez híven a fejében nincs minden a helyén, így sokszor nem tud különbséget tenni az álomvilág és a valóság között. Miután hazaköltözik Franciaországba édesanyjához, megismerkedik a frissen beköltözött szomszéd lánnyal, Stéphanie-val, akibe szinte azonnal szerelmes lesz. Ám kettejük között semmi sem úgy alakul, ahogy azt az ember várná: Stéphane nem meri vállalni érzéseit, kiismerhetetlenül viselkedik, és még az időzítéssel is problémái vannak. Valós érzéseit a szürreális álomvilágon keresztül láthatjuk, ami mára Gondry névjegyévé vált.

Nem egy szokványos romantikus filmről van tehát szó, hanem egy valós érzelmeket tartalmazó elvont képekből, látomásokból összerakott álomról. És ennek megjelenítése - annak ellenére, hogy ráismerhetünk a rendező korábbi műveire - végtelenül kreatívra sikeredett. Az embernek tényleg csak kicsit szabadjára kellene engednie fantáziáját és az otthon megtalálható játékokból, kellékekből rengeteg ötletes dolgot lehetne alkotni. Mert Stéphane és Stéphanie is ezzel töltik el idejüket, miközben egymásodperces időgépet, illetve hajóban lévő erdőt készítenek. Kettejük kapcsolata a barátság és a kölcsönös vonzalom között mozog, külső szemmel oly egyszerűnek tűnik, hogy mit is kéne tenniük, hogy mindketten boldogok legyenek, de ez csak nem jön össze nekik. A cselekményt rendre megszakítja Stéphane egyszemélyes showműsora, aminek káoszát még az is fokozza, hogy egyszerre három nyelven beszélnek a filmben.

Ahogy azt már említettem, Az álom tudománya szerencsére nem csap át céltalan művészieskedésbe. Ugyan nálam nem éri el az abszolút favorit Egy makulátlan elme színvonalát, de ettől függetlenül így is gyönyörű szerelmesfilmet készített Gondry. 8/10 a végső értékelésem, valószínű, hogy valamikor a jövőben újranézem a filmet.

A cím és Tupac Shakur neve láttán jogosan hihetnénk azt, hogy drogos-gengszteres filmmel van dolgunk. Az utolsó belövés valóban érinti az előbbi témákat, de itt igazából két szerencsétlen heroinfüggő és a szociális kiszolgálórendszer párharcáról van szó. Spoon és Stretch hatalmas cimborák, akik újévi fogadalomként megpróbálnak leállni az őket egyre inkább behálózó heroinnal. Erre a döntésre Spoon barátnőjének kómás állapotát látva jutottak, ám hogy bekerüljenek a rehabra, szükségük van TB-kártyára. Ezt azonban nem is olyan egyszerű beszerezni, mint gondolták, ráadásul gengszterek és gyilkosság vádjával a rendőrség is a nyomukba ered. A két piti drogos egy napját bemutató film nagyszerűen vázolja fel a társadalom ellenállását a nehéz sorsúakkal szemben, illetve a mindenki számára elérhető szociális rendszer hibáit. A bürokrácia kritikája mellett a függőség és a hamis fogadalmak (miszerint tényleg ez lesz az utolsó belövés) világát is pontosan érzékelteti. A rapperből színésszé avanzsált Tupac emlékezetes alakítást nyújt, a mostani rapper-színészeknél összehasonlíthatatlanul tehetségesebb, ráadásul az elsőre különbözőnek tűnő Tim Roth-tal is kitűnő párost alkotnak. A 85 perces játékidő a cselekményt tekintve ideális, a film ritmusát egyedül a néha felesleges flashback-ek törik meg. Kifejezetten jó rétegfilm a 90-es évek közepéből, erős 7/10.