A címből könnyen gondolhatnánk, hogy sportfilmről van szó, de A hosszútávfutó magányossága egészen másra utal. A történet egy javítóintézetben játszódik, ahova friss húsként érkezik Colin Smith, aki egy pékség kirablásáért került a bűnöző fiatalok iskolájába. Smith már megérkezésekor elhatározza, hogy ő nem lesz a foglárok játékszere és a végsőkig ellen fog állni. Ehhez képest pár nap múlva már idomul a többiekhez, hiszen a folyamatos tiltakozással csak saját maga alatt vágja a fát. A futóedzéseken mutatott kitűnő teljesítménye felkelti az igazgató is figyelmét, aki Smith-t felhasználva szeretné az egyik elitgimnáziumtól elnyerni a hosszútávfutás győztesének járó vándorkupát. Az igazgató mindent egy lapra tesz fel, és mikor eljön a verseny napja, kiderül, hogy vajon Smith éles helyzetben is helyt tud-e állni. (A tovább után spoileresen.)

Michelangelo Antonioni első amerikai filmje, mely az ellenkultúra eszmeiségét hivatott bemutatni természetesen a korabeli diákság szemszögéből. 1970 elején mutatták be a Zabriskie Point-ot, és nagy vihart is kavart, elsősorban a kritikusok körében. A konzervatívok élből elítélték az alkotást, az ifjúsággal egyetértők a mű üressége és felszínessége miatt fanyalogtak, a befektetők az alacsony nézőszámot kifogásolták, szóval bemutatása idején enyhén szólva sem rajongták körül Antonioni filmjét. Csak kevesen értették meg akkor, hogy az olasz rendező mit is szeretett volna kifejezni. Utólag, a történelmi, eszme- és stílusbeli változások ismeretével persze sokkal könnyebb megítélni a Zabriskie Point-ot.

Vegyük elsőként a rendező személyét: Antonioni 1966-ban a Nagyítással már bebizonyította, hogy ért a fiatalok nyelvén, illetve az ő elvárásainak megfelelően tud elgondolkodtató filmet készíteni. Ám 1966-ban a diákság épp csak bontogatta a szárnyait, senki sem gondolta, hogy 1968-ban, majd az azt követő két évben mozgalmuk kiteljesedik. Antonioni a történések szemtanújaként a lehető legpontosabb képet kívánta lefesteni, ám akkoriban a világ percről percre változott, és mivel a rendező semmit se szeretett volna kihagyni 68 szellemiségéből, a forgatókönyvet szinte naponta módosította. Ez nagyon érződik a filmen, hiszen a történet egyenetlen, a cselekmény nagyvonalakban van felvázolva. Ahogy egy kritikus meg is jegyezte, Antonioni a klasszikus értelemben vett film helyett egy mozgóképes költeményt tett le az asztalra. Valóban, már a film közben hasonló benyomások keltek életre bennem, és a vége felé haladva pedig csak egyértelműen erősödött ez az érzés. A rendezőre jellemző hosszú, beszéd nélküli jelenetek uralják a vásznat, a karakterek helyett az eszmeiség, a szexualitás és maga a történelmi kor válik meghatározóvá.

1969-ben járunk, a diákság elleni rendőri brutalitás szinte mindennapos, tucatjával halnak meg az egyetemi hallgatók. Ez a fő téma az egyik egyetem öntanító körében is, ahol a fiatalok a feketék kérdését is érintve beszélnek a problémáról, illetve arról, hogy ők mit tudnak ez ellen tenni. Legalább tíz percig hallhatjuk a hozzászólásokat, mikor az egyik hallgatag résztvevő, Mark feláll, mondván ennek nincs semmi értelme, és ő nem hajlandó tovább részt venni a megbeszélésen. Miután barátaival kamu szöveget felmondva pisztolyt szerez a helyi fegyverkereskedésben, az egyik tüntetéshez igyekszik, ahol egy fegyveres rendőrt akar oldalról lelőni, és már épp célra is tart, amikor valaki megelőzi őt. A híradások azonban rá illő személyleírást közölnek, így egy kisgépet eltulajdonítva a levegőben távozik a városból. Eközben a titkárnő Daria kocsijával Phoenix-be siet, ahol gazdag főnöke egy luxusüdülő építését kívánja tető alá hozni. A két fiatal természetesen találkozik félúton, egészen pontosan a kihalt sóstavakra néző kilátónál, a Zabriskie Point-nál.

Ahogy már említettem, a kritikusok üressége miatt szedték darabokra a filmet, de szerintem ez elsősorban annak tudható be, hogy mást vártak, mint amit végülis kaptak. Hiszen a Zabriskie Point egy vers vagy inkább egy festmény, mely eltúlozva és idealizálva mutatja be a 60-as évek ifjúságának az értékvilágát. A diákok a szabadságot, a szexualitást, az egyenlőséget, a tenni akarást képviselik, szemben az idősebb generációval, akik negatív színben tűnnek fel, és a társadalom konzerválását, illetve a hatalom elnyomását szentesítik. Milos Forman Elszakadásához hasonlóan itt is érzékelhető a generációk közötti áthidalhatatlan szakadék. A Zabriskie Point azonban nem ás olyan mélyre, mint Forman, inkább egy hangulatot, egy pillanatnyi állapotot ragad meg. A puszta életérzésen a képi világ által létrejött metaforák mutatnak túl, a fontos témák így kerülnek előtérbe, ennek ellenére az üzenet idealizmusa túlontúl rányomja bélyegét a filmre.

Ez a fiú sorsára és a lány utolsó, kaotikus gondolataira egyaránt vonatkozik. Azonban a már említett életérzés és annak merész ábrázolása miatt méltán vált híressé, sőt kultikus alkotássá a Zabriskie Point. A kiszáradt tómederben szeretkező több tucat pár, közülük is Mark és Daria bő tízperces együttléte a szexualitás ábrázolásának netovábbja (ami annak is köszönhető, hogy a két fiatal a forgatás alatt a valóságban is egy párt alkotott). De a repülőgép és az autó találkozása, illetve a már említett záró képsor mind az emlékezetes jelenetek táborát gyarapítják. Az amatőr színészek minden mozdulata hiteles, ami nem csoda, hisz a két főszereplő is aktív részese volt az eseményeknek. Mark Fletcher a valóságban is egy lázadó volt, aki kommunákban élt, majd egy fegyveres bankrablást követően tisztázatlan körülmények között a börtönben halt meg. Daria Halprin vonzerejének pedig a 60-as évek fenegyereke, Dennis Hopper sem tudott ellenállni. A jelenetek során a korabeli számok mellett a Pink Floyd filmhez írt nagyszerű dallamai is felcsendülnek, ami szintén az életérzést fokozza. Mindezek alapján emlékezetes és élvezetes film a Zabriskie Point, aminek báját a képi világ és a hangulat együttese adja. 9/10

Richard Attenborough a Gandhi után 10 évvel a 20. század talán legismertebb színész-rendezőjéről forgatott filmet. Charlie Chaplin tökéletesítette a burleszk műfajt, hiszen egyszerre tudott nevettetni és a világ, a társadalom problémáira rámutatni. Filmjeit pedig gyakorlatilag mindenki megértette, hiszen a némafilm révén az egyetemes kommunikációs eszközökkel, a testbeszéddel és a mimikával fejezte ki karakterei érzelmeit. És valóban, személyes tapasztalatból tudom, hogy akár egy 4-5 éves kisgyerek is hatalmasakat tudott nevetni a bajszos csavargó csetlésén-botlásán. Filmjei Európa szerte sikeresek voltak, elsősorban a nyelvi akadály leküzdése miatt. Chaplin pedig a hangosfilm megjelenését követően is kitartott a némafilmek mellett, és azon kívül, hogy komoly sikereket aratott, legnagyszerűbb filmjeit is ebben az időszakban készítette (Nagyvárosi fények, Modern idők).

A kétféle életrajzi megközelítés közül (a vászonra vitt személy egész életét, illetve életének csak egy időszakát mutatja be) Attenborough az előbbit választotta, így Chaplint kisgyerek korától kezdve egészen haláláig követhetjük végig. Az életút felelevenítésének apropóját egy képzeletbeli író (Anthony Hopkins) adja, aki a már idős Chaplinnel beszélget életrajzi könyvéről. Ezeket a bejátszásokat leszámítva kronologikusan haladuk előre, szerencsére nem keverednek az idősíkok, a történet végig követhető marad. Azonban a túl sok esemény és a lényegtelen karakterek szerepeltetése miatt nem jut idő igazi mélységében bemutatni Chaplin életének meghatározó szakaszait, illetve lelki állapotát, motivációit. Chaplin hírhedt volt a 16 éves lányokhoz való vonzódásáról (állítólag ez adott ihletet a Lolita írójának is könyve elkészítéséhez), ami kifejezetten érdekes téma lehetett volna, de ahhoz nem kapott elég teret, hogy rendesen be legyen mutatva, viszont a váltakozó barátnők/feleségek nyúlfarknyi szerepeltetése rendre bonyolította a történet megértését. Pláne, hogy a színésznők többségét alig lehetett megkülönböztetni egymástól.

Annak ellenére, hogy Attenborough túl sokat akar nekünk megmutatni Chaplinből, a film mindvégig ritmusos marad, a fiatal Robert Downey Jr. pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja a címszerepben. A korabeli díszletek nagyszerűek, az akkori életmód és a forgatási technikák megismerése csak még érdekesebbé teszik a művet. A burleszkjelenetek beemelése a történetmesélésbe szintén üde színfoltot képeznek. A lezárás, mikor a 83 éves Chaplin átveszi az Akadémia életműdíját, egyszerre megható és gyönyörű összefoglalása az életművének. A befejezés egyértelműen a film csúcspontja, aminek hatása alól nem lehet könnyen szabadulni. Leginkább ez emeli az átlagos életrajzi filmek fölé a Chaplint, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik szeretik a 20-as, 30-as évek némafilmjeit. 8/10

Kultikus bosszúmozi a 80-as évekből az élete formájában lévő Mickey Rourke-kal a főszerepben. Valamiért ezt gondoltam a Johnny, a jóarcúról egészen addig, amíg meg nem néztem a művet. Azért nem nevezném rossz filmnek Walter Hill alkotását, a 80-as évekre jellemző színes, ám mégis borús hangulat kifejezetten tetszett, azonban a film ritmusa igen lassúnak bizonyult. A bosszú mint központi téma ugyan megmaradt, azonban a Bosszúvággyal vagy az Oldboy-jal ellentétben a hangsúly kicsit eltolódott a sorsdráma felé.

Johnny egész életét születési rendellenessége határozta meg. Arca világ életében torz volt, amiért a társadalom kivetette magából. Szakmát is ennek megfelelően választott: a biztonsági rendszerek kiiktatásában szert tett ismereteit fegyveres rablásokban kamatoztatta. Már kezdene felhagyni mesterségével, de legjobb barátja kérésére mégis elvállalja az utolsónak kikiáltott melót. A csapat másik két tagja azonban csúnyán átveri Johnny-t és haverját: előbbit életveszélyes sérüléssel börtönbe, utóbbit a túlvilágra küldi. Egy rehabilitációs program keretében a címszereplő új arcot és személyazonosságot kap, hogy múltját félretéve egy szebb életet kezdhessen. Persze előző életét nem tagadhatja meg, így felkészül az édes bosszúra.

Ahogy már említettem a kőkemény akciómozi helyett egy sokszor érzelmes, a főszereplő lelkivilágát bemutató film lett a Johhny, a jóarcú. Ez az átalakulás során érződik leginkább, ami fél órás hosszával lényegesen elnyújtottabbra sikeredett az elvártnál. Mickey Rourke ugyan hitelesen hozza a figurát, akit egyetlen ember fogadott el olyannak, amilyen valójában volt, és az új arca ellenére is kirekesztettnek, meg nem értettnek érzi magát. A fő motívum a múlttal való együttélés is érzékletesen lett bemutatva, azonban a film ritmusát annyira nem találta el a kultfilmeket is maga mögött tudó Hill (48 óra rendezője, Alien filmek producere), hogy a lassabb jelenetek nagy része gyakran csap át enyhe unalomba.

Rourke-on kívül számos korabeli A közeli sztár jelenik meg a vásznon, úgy mint Lance Henriksen, aki emlékezetes gonoszt alakít, a vadító Ellen Barkin, a tipikus rendőrfőnők szerepében Morgan Freeman, illetve a karrierje elején álló Forset Whitaker. Az ő alakításuk (különösen Rourke-é), a hangulat és a befejezés emeli az átlagos filmek fölé a Johhny, a jóarcút. A 80-as évek feelingje kétség kívül érződik rajta, és vannak ötletes elképzelések a forgatókönyven, ennek ellenére szórakozás szempontjából ez nem volt több 6/10-nél. Kicsit csalódtam tehát a filmben, ezért is kap csupán ennyi pontot, de 1000 Ft-ot azért így is bőven megért.

A skorpió a békától kér segítséget, hogy átjusson az esős időszak alatt megáradt patakon. A béka bizalmatlan ugyan, de mivel a skorpió megesküdött, hogy nem fogja megmarni, belemegy, hogy a hátán fuvarozza át a veszélyes élőlényt. Azonban mielőtt partot érnének a skorpió mégis beleereszti mérgét a kétéltűbe. A béka értetlenül kérdezi, hogy mégis miért tette ezt vele a skorpió, mikor megígérte, hogy nem fogja bántani. Mire a skorpió így válaszol: Igen, megígértem, de nem tehetek róla, skorpió vagyok, ilyen a természetem.

Ezeréves, talán buddhista történet, nem tudom pontosan, de annyi biztos, hogy számos filmben hallhattuk már, és a Wrestlerre is kitűnően illik a szóban forgó tanmese. A Wrestler főhőse, Randy "Ram" Robinson a skorpióhoz hasonló figura: egész életében pankrátor volt, ehhez ért egyedül igazán, kizárólag a szorítóban érzi magát teljes értékű embernek, akiért a közönség rajong, ő pedig rá is szolgál erre a hálára. Azonban a fiatalkora már jócskán a múlté, az egykor fényes dicsősége megkopott, egy olcsó lakópark faházában él egyedül, családjával nincs kapcsolata, ráadásul szervezete egyre kevésbé bírja a fizikai megterhelést. Egy szívroham után teszi félre a bunyót és próbál új életet kezdeni, de vérbeli skorpió révén nincs esélye a változásra, hiszen nem tagadhatja meg saját magát.

Elsősorban emiatt emelkedik ki a hasonló, elkoptatott témájú alkotások közül Aronofsky filmje, hiszen ahogy általában az életben, a problémák itt sem rendeződnek egykönnyen. Randy karaktere kiégettnek tűnik ugyan, de még mindig pillanatok alatt lángra kap, ha pankrációról van szó. Pedig tényleg próbál megváltozni, még lányával is felveszi a kapcsolatot, de mégsem úgy alakulnak a dolgai, ahogy azt a nézővel együtt remélné. A nagy magányosságban egyetlen társa a hasonszőrű Cassidy, aki 44 évesen még mindig a helyi sztriptízbárban táncol. Szintén egy kilátástalan jövővel rendelkező lélek, aki a táncon kívül nem ért semmihez.

A Wrestler egy külvárosi dráma a magányosságról és az útkeresésről nagy adag látványos bunyóval tálalva. Az európaiak számára kevésbé ismert pankrációt testközelből tapasztalhatjuk meg, a képek pedig elemi erejűnek bizonyulnak. A kameramozgás a szorítón belül inkább közeli, a küzdelem erejét és húsba markoló valóságát érzékelteti igen hatásosan. A kezdés érdekességét szintén a fényképezés adja, hiszen az első 10 percben a kamera végig hátulról követi a főhőst, akit így szemből alig látunk. Aronofsky a szorítóba való vonulást eleveníti meg, ezzel is azt erősítve, hogy Ram még a hétköznapi életben sem tud kilépni pankrátor szerepéből.

A film teljes egészében Randyről szól, akit Mickey Rourke fantasztikusan formál meg. Sokan mondják, hogy csak saját magát játszotta, mégis szerintem ez semmit sem von le alakítása nagyszerűségéből. Az Angyalszív óta nem volt ennyire jó. Marisa Tomei szintén dicséretet érdemel, ő is kitett magáért. Nem nevezném katartikus alkotásnak a Wrestlert, de a mondanivaló, a hangulat és a színészek miatt egy 9/10-et mindenképpen megérdemel.