Végre egy film, az áruházi télapók ellen. Nem mintha olyan sokkal találkoztam volna, de valahogy minden amerikai filmben halálra idegesített, ha karácsonykor egyetlen pláza-apót is láttam. Most azonban fordult a kocka, hiszen az enyhén szólva nihilista életmódot folytató Willie (Billy Bob Thornton) megmutatja, hogy milyen is egy jelmezbe bújtatott tapló télapó (höhö).

A sztori röviden annyi, hogy a már említett Willie és törpe afroamerikai haverja, Marcus (Tony Cox) évről évre mikulásnak, illetve krampusznak öltözve rabolják ki a nagyobb áruházakat, ezzel egész évre elegendő pénzt szerezve maguknak. Willie alkoholista és ebből kifolyólag kezelhetetlen is, de mivel a széfek feltöréséhez piszok mód ért, nem lehet kihagyni őt a csapatból. Ugyan már többször megesküdött, hogy felhagy eme mesterséggel, de minden egyes alkalommal enged Marcus csábításának, akivel utolsó közös munkájukra készülnek.

A film sztorija nem egy nagy szám, azonban a karakterek és a körítés zseniálisra sikeredett. Willie karaktere hatalmas, Thornton abszolút illik a főhőshöz. Alkoholizmusából, szexuális túlfűtöttségéből, illetve tapló modorából rengeteg poén származik. A többi szereplő szintén emlékezetes, a leginkább talán a szó szerint láncdohányos és állandóan narancslét szürcsölő Gin, alias Bernie Mac. Aztán még ott van az idióta kisfiú, meg a nagymamája, aki a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető százasnak, illetve Marcus és követelőző barátnője, végül pedig a kötelező jókislány. Kitűnő szereplőgárdát válogattak össze a filmhez, akik nélkül fele ennyire sem lenne stílusos a Tapló télapó. Néhány jelenet alatt éreztem némi coenes beütést (Gin karaktere), ami nem is csoda, hiszen a tesók voltak a film executive producerei.

Nem ragozom tovább, a kiszámítható sztori ellenére érdemes megnézni a Tapló télapót, hiszen nagyon szórakoztató filmről van szó. A felejthetetlen szövegek miatt (mócsingcupák, kértek szendvicskét, stb.) 8/10-nél nincs is szívem kevesebbet adni.

Az a szép a zenében, hogy valaki ír egy dalt, ami elég jó, meg az emberek is szeretik, de maradandót mégsem ő, hanem egy másik zenész alkot belőle. Olyan ez, mint amikor Mozart először találkozik Salierivel az Amadeus című filmben. A mostani számnak van filmes vonatkozása, hiszen az Everybody needs somebody a nagyszerű Blues Brothers-zel lett világhírű. Elwood és Jake Blues előadásmódja pedig felejthetetlen.

Az eredeti

A feldolgozás

Már régebben is írtam Az ember gyermekéről, de most, immár ötödszöri újranézés után ismét megemlékezem eme remekműről.

2027-et írunk, 18 éve nem született gyermek, a világot káosz uralja, egyedül Nagy-Britannia tartja magát. Legalábbis a londoni buszokon ezt hirdetik, a helyzet azonban egészen más: diktatórikus uralom van, ami a bevándorlókat ellenségként kezeli, különböző terroristaszervezetek folyamatosan támadásokat szerveznek, a gazdaság romokban hever, az emberek csüggedtek, hiszen nincs számukra jövő. Theo (Clive Owen), a cinikus és alkoholista főhős különös megbízást kap ex-nejétől (Julianne Moore): el kell kísérnie egy menekült lányt Anglia tengerpartjáig.

Sci-fi és utópia műfajában nehéz manapság újat mutatni, de Az ember gyermekének most sikerült. A sztorit ugyan jó páran megírták, de ilyen formában még senki sem kivitelezte. A vészesen közeledő 2027-es esztendő rémisztően reálisra sikerült, a környezet, a film által bemutatott politikai és társadalmi helyzet mindvégig hihető marad. Ez nem csoda, hiszen jóformán semmi újat nem látunk a XX. század eseményeihez képest, éppen ezért olyan hatásos a kerettörténet. A díszletet képező apró dolgok, falfirkák, újságcikkek mind-mind hozzáadnak valami pluszt a sztorihoz, még inkább valóssá teszik az alapszituációt. A film ötödszöri megtekintése után is számos eddig észrevétlen utalást, kiegészítőt találtam, amikkel még most is érdekes maradt a film.

Mivel viszonylag rövid időn belül néztem meg elég sokszorAz ember gyermekét, akaratlanul is feltűntek egyes jelenetek sutaságai. Ilyen volt például Kee álldogálása a tehenek között, illetve néhány béna dialógus. Azonban mindezekkel együtt is hatalmas filmélmény Az ember gyermeke, ami pergő és látványos akcióival egyszerre tud szórakoztatni és elgondolkodtatni. Ezt az előző írásomban jobban is kifejtettem. A technikai megoldások lélegzetelállítóak és forradalmiak. Az 5 perces vágás nélküli autós jelenetnél jobbal nemigen találkoztunk még, az biztos. És az ilyenek miatt megemelem a kalapom Alfonso Cuarón előtt, aki a nehezebb utat választva nem hagyta lebeszélni magát eredeti elképzeléseiről, és idejét nem kímélve összehozta azt, ami miatt Az ember gyermeke felejthetetlenné vált.

A 2000-es évek filmjei közül egyértelműen kiemelkedő alkotás, mindenkinek kötelező látnivaló. Hatalmas favorit, ezért 10/10 a végső osztályzat.

Jelentem túl vagyok a nyár első szakaszán, de csak pár napig tartózkodok szép Budapesten, mert vasárnap már megyek is tovább régésztáborba, ahol egy hétig ingyen fogok dolgozni. De addig is pár szót az elmúlt bő két hét eseményeiről.

10 napig voltam Németország és Ausztria határvidékén, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy látogasson el oda, hiszen nagyszerű környékről van szó! Németországban most voltam először huzamosabb ideig, és szinte csak jó tapasztalatokat szereztem az országról és népéről. Mondom mindezt az országúton is érezhető iszonyatos trágyaszag, a borzalmas hütte-zene, illetve az ötméterenként látható Verboten táblák ellenére is. A németekkel kapcsolatban abszolút pozitívan csalódtam, a többség kedves és segítőkész, annak ellenére, hogy vidéken, a kisebb falvakban és városokban kevesen beszélnek angolul. Hiába mondtam, hogy a 4 évnyi gimnáziumi némettudásom az Ich habe keine Hausaufgabe-re korlátozódik, rendületlenül próbáltak anyanyelvükön kommunikálni velem.

A rend és tisztaság tekintetében nagyon is precíz germánok ha szórakozásról van szó, teljesen eleresztik magukat. Rohadt hangosak, mindenki egy egyszemélyes alkoholtemető, a pia folyik mindenhova és a tereptárgyak is igen gyakran változtatnak helyet. De másnap, mikor normális ember (én) megmozdulni se lenne képes, már mindent meg lehet találni az eredeti pozíciójában. Amúgy a kisvárosokban a fiatalok nagyon jól megoldották, hogy mindig legyen hova menniük bulizni: a város szélén, a szántásban, maximum 40 négyzetméteres bodegákban vannak a partik, ahol csutkára feltolhatják a zenét, így nem zavarják a helybelieket. Természetesen alkoholt is lehet kapni ezeken a helyeken, de a szervezőknek nem célja a meggazdagodás, így közel beszerzési áron lehet feltankolni gyakorlatilag bármiből. A sör egy, a baccardi kóla másfél euróba került, de a legmeglepőbb az volt, amikor hat sierra tequila után mindössze 3 eurót kellet kicsengetnem.

Ezt a rendszert Magyarországon is át lehetne venni, bár nem hiszem, hogy hosszútávon működne a dolog, hiszen a könnyű haszonszerzés lehetősége úgyis felütné a fejét, megmérgezve ezzel az egészet. Amúgy a német fiatalságra általánosan jellemző, hogy szeret a saját talpára állni, és programokat, illetve szórakozási lehetőséget nyújt saját közösségének. A nagyvárosokban mindez a házfoglalásokban is megjelenik, de nálunk persze ezeket az akciókat is villámgyorsan ellehetetlenítik. Pedig mondjuk egy, a nyugati környékén álló, több éve használaton kívüli, de biztonságos ház kulturális célból való elfoglalása kit zavarna? A zene mehetne max hangerőn, hiszen kevés a lakóház arrafelé, piát bolti áron lehetne venni, napközben pedig mindig lebzselne ott valaki, miközben különböző programok váltják egymást. Programok híján esetleg beszélgetni is lehetne az aktuális társadalmi, politikai, kulturális helyzetről.

Nem akarok túlontúl elrugaszkodni a talajtól, de ennyit azért össze lehetne hozni. Persze mindehhez az államnak és az önkormányzatnak is lazábbnak kéne lennie, hogy csak úgy engedélyezzenek, vagy legalábbis az illegalitása ellenére jóváhagyjanak egy ilyen helyet. A legnagyobb akadály véleményem szerint egyértelműen az állam lenne, akinek mindamellett, hogy egy esetleges házfoglalásból semmiféle anyagi haszna nem származna (hiszen a rezsin kívül sem a bérlésből, sem a fogyasztásból nem kapna egy fityinget sem), a közösséget alkotó ifjúságra ellenségként tekintene. A 90-es évek elejei fellángolás óta teljesen elhaltak a bármiféle szervezet kötelékén kívül álló önszerveződő körök. A 60-70-es években százszor ennyi önálló társaság volt, mint most, pedig akkoriban korántsem nézték jó szemmel a különböző szervezkedéseket. Az államnak mintha külön jó lenne, hogy nincs önálló ifjúsága. A népbutítás (ha egyáltalán van ilyen) nem a kereskedelmi tévék műsorában, hanem a fiatalok saját közösség kialakítása iránti igényük hiányában jelenik meg. Mert mónika show-val együtt is képes kiállni önmagáért és fejlődni egy társadalom, de önállóság nélkül már nem igazán.

200 forintért igazi sztárparádét kínáló filmet zsákoltam be a minap: a borítón öles betűkkel díszeleg Woody Allen és Sharon Stone neve, de a színésznő rajongóit el kell keserítsem: ez csak a magyar kiadók ügyeskedése, Stone kisasszony csak egy három perces cameo-ra tűnik fel. Ellenben a listának nincs vége: Kiefer Sutherland és David Schwimmer már jóval jelentősebb szerepeket kaptak (2000-ben készült a film, ma már persze tuti nem vállalnák el), és találkozunk Cheech Marinnal is, akit a Nash Bridgesből ismerhetünk (ő volt a vicces sidekick), de sok nagy filmben is játszott. A szinkron természetesen borzalmas, és csak román felirat van, de mit is várunk ennyiért...
Ki kell térnem a rendezőre is: Alfonso Arau mexikói származású, ami sokat megmagyaráz a történetvezetésből - elég sok szappanoperaszerű jelenet/történetszál van, amitől olykor kicsit nehezen fogyasztható a film - a megnézése közben többször láttam lelki szemeim előtt egy totál beszívott rendezőt, aki a közepes poénokon is fetreng, és akinek a sztori összecsapottsága nem tűnik fel.

De lássuk, miről is szól a film: Woody Allen legyilkolja (feldarabolja) feleségét (Sharon Stone-t), és úgy gondolja, a nyomok eltüntetésének ideális módja az asszony elásása, csakhogy akadnak bizonyos gondok - az egyik kéz útközben kipottyan, és kiderül róla, hogy csodákra képes (meggyógyítja a vakokat, megnöveszti a melleket, satöbbi), így az anyagi gondokban lévő helyi templom lecsap rá. Eközben a főhőst nagy erőkkel üldözi a helyi seriff (Kiefer Sutherland), aki rájön, hogy a csodatévő kéz a bizonyíték, így fut össze a két szál, hogy egy meglehetősen abszurd befejezéssel jöjjön el a happy end.

A film egy jó erős egyházkritika, talán kicsit túl ki is van erre hegyezve, konkrétan kimondja az egyik mellékszereplő (aki amúgy a legüdébb színfolt az egész filmben: a feka utcazenészt játszó figura elképesztő jó, és ő kapta a legviccesebb jelenetet), emiatt kicsit elsikkad a többi történetszál, pedig nagyszerű terep lett volna az abszurd humor számára, amelyben azonban így sincs hiány.

Összességében furcsa, kissé nehézkes, de emlékezetes filmet kapunk, talán túlértékelem, hogy 7/10-et adok, de a szereplőgárda és a hangulat miatt érdemes megnézni, nem hiszem, hogy kidobott idő (és pénz). Meg persze dzsekkbauer felkoncolása priceless.
Bónusznak egy kép a sárga napszemcsit viselő Kieferről az ugrás mögött.