Vagyok annyira elvetemült rajongója Leslie Nielsennek, hogy moziban néztem meg a Superhero-t, és végül is ebből a szempontból nem álltam fel rossz szájízzel a film után – a nyolcvankettedik évét taposó komikus az utóbbi időkben megszokottnál többet szerepelt, és most is tökéletesen hozta a szórakozott(/elmebeteg) öregurat, amely szerepnek már vagy húsz éve ő az etalonja. Más kérdés, hogy minden más szempontból igen - a Superhero movie-t minél hamarabb el kell felejteni.
Nem vesztegetek sok szót a filmre, mert nem egy maradandó alkotás – ilyen ötlethez sokkal profibb kivitelezés illett volna.
A sztoriról elég annyi, hogy közepes(nél is gyengébb) paródiája a szuperhősös filmeknek – meglepő, hogy egész ötletes kis kerettörténetet dobtak össze (nem mintha bármi jelentősége is lenne, mert úgyis minden az agyatlan poénkodásra fut ki): a főhős egy lúzer srác, aki szuperhőssé avanzsál (s megszületik Szitakötő), és megmenti a világot a gonosz Homokórától.
Nagyon hullámzó színvonalú a film, vannak egész jó poénok, amik már-már a Csupasz Pisztolyt idézik, vannak hosszabb részek, ahol nagyon leül az egész, és vannak sajnos a fingós poénok, amik kihagyhatatlanok az ilyen jellegű filmekből (valaki érti, miért??), ezúttal csak fingósból hármat kapunk, melyek közül az egyik extra hosszú, de legalább olyan humortalan, mint a többi.
Az egész filmet úgy lehetne összegezni, hogy a lecsapatlan labdák másfél órája: vannak jó poénok, de egyik sem a szuperhősséggel kapcsolatos; vannak jó ötletek, de alig van, amit jól kiviteleztek volna, és a szereplők sem rosszak, de a karakterekből adódó humorforrást többnyire csak Leslie Nielsennél tudják kihasználni. A film viszonylag nagy része játszódik kórházban, adódott volna a House-paródia lehetősége, a Tom Cruise-paródiához (gondolom mindenki ismeri a szcientológus „promó”-filmjét) találtak egy nagyon jó figurát, aki külsőre elképesztően hasonlított Cruise-hoz, és színésznek is elment, de egyszerűen semmi vicceset nem írtak neki, így ez is olyan nyögvenyelős lett, mint az egész film.
Ítélet: 4/10 (de ha Leslie Nielsen nem játszana, nem kapna 3-nál többet – éljen az elfogultság)
Nagyjából abból áll a film, hogy vannak benne a modern technikát kifigurázó poénok (pl. a film elején az Ipod-jelenséget parodizáló jelenet egész jól sikerült), sok helyzetkomikum (változó színvonallal, de Leslie Nielsen még a béna poénokat is eladhatóvá teszi), az ilyen filmekből kihagyhatatlan bohóctréfa-jellegű viccek (ezek legalább nem akarnak többnek látszani, mint amik), és jó pár kínosan rossz, unalmas jelenet (főleg a szuperhősséggel kapcsolatban).
Moziban nehogy bárki is megnézze, de egyéb forrásból, khm, érdemes beszerezni az ilyen filmeket szerető közönségnek (csak nekik!) – sokat segíthet a szórakozáson, ha a béna jeleneteket áttekeri az ember.
 

Az előző bejegyzésben dap még leírta, hogy mely csapatokat tartja reálisan esélyesnek a továbbjutásra, szubjektív véleményét csak, mintegy zárójelbe téve közölte. Én ezzel szemben 100%-ig szubjektíven közelítek az elkövetkező két hét eseményeihez, kizárólag szimpátia szerint fogom elemezni a sportesemény első körét. A labdarúgást illetően viszonylag laikusnak számítok, és mivel nem igazán követem az aktuális eseményeket, a tippjeimnek annyi köze lesz a valósághoz, mint a náciknak az emberi jogokhoz.

A 3. évad ugye ott ért véget, hogy House kirúgta Chase-t, Forman hosszú latolgatás után felmondott, majd Cameron is követte őt. Ezt még a Tv2-n láttam, de egyszerűen nem bírtam várni szeptemberig, hogy megtudjam, mi is történik kedvenc hőseinkkel, így gyorsan beszereztem a 4. évadot. A legújabb, a sztrájk miatt csak 16 részről a tovább után olvashatjátok spoileres véleményemet.

Aki próbálta már összeszedni a 10 kedvenc filmjét, tudja, hogy nem is olyan egyszerű a feladat. Ha valaki nagy filmbuzi, akkor látott mondjuk 10-20 ezer filmet, amiből azért kis százalék jöhet egyáltalán szóba, hogy a toplistába kerüljön, és még így is szinte lehetetlen megmondani, hogy mi kerüljön be és mi nem. A címben említett könyv 1001 filmet választ ki az elmúlt bő 100 év több millió alkotása közül. A lista természetesen önkényes, de hát ezen nem lehet meglepődni. A külföldi és hazai kritikusok, szakmabeliek azért próbáltak céltudatosan választani: "a válogatás a művek történelmi jelentősége, népszerűsége és kritikai fogadtatása alapján készült". Legalábbis így szól a fáma a könyv hátoldalán.

Nem csoda, hogy a bevezetőben rögtön egy mentegetőzést lehet olvasni, de hát aki megveszi a könyvet, az úgy sem lepődik meg, hiszen tudja, hogy ez egy szubjektív lista. Az 1902-es Utazás a Holdba című filmtől kezdve egészen a 2003-as Kill Bill-ig időrendi sorrendben követhetjük végig az adott években megjelenő filmeket. A szerzők próbáltak egyensúlyt teremteni a művészi érték és a sikeresség között, és azt hiszem ez egész jól sikerült nekik. Ugyan jó néhány,  popcorn-mozi is benne van a listában (gondolok itt például a Sikolyra vagy a Chicagora), de ezt simán el lehet nézni, hiszen ezek népszerűsége nélkül nem alakulhattak volna ki filmes trendek a szórakoztatás terén (főleg a Sikoly után).

Mindemellett külön öröm, hogy meghatározó dokumentum- és koncertfilmek is bekerültek a könyvbe (pl. Shoah vagy a Woodstock). A szerzők elsősorban az amerikai és angolszász kultúrával foglalkoznak, így nem meglepő, hogy a könyv nagyrészt angol nyelvű filmeket tartalmaz. Azért annyira nem "szörnyű" a helyzet, hiszen viszonylag sok (olyan 300 körüli) idegen nyelvű, főleg az európai fesztiválokon sikeres alkotás is helyet kapott a hasábokon. A magyar szerzők értelemszerűen a magyar filmek kiválasztásáért feleltek, és döntéseikkel ugyan nem okoznak meglepetést, de szerencsére csalódást sem.

A korai időszakot leszámítva a 40-es évektől kezdve gyakorlatilag minden évtizedből ugyanannyi filmről olvashatunk. Talán a 60-as évek kap kicsit nagyobb teret, de ez egyáltalán nem szembetűnő. Ez egyrészt jó, hiszen a szerzők egyetlen korszakot sem kezelnek kiemeltként, azonban a mai, ifjabb generáció számára a 50-60 évvel ezelőtti alkotások már túl távolinak tűnnek. Az első 400 oldalon, 1961-ig bezárólag kb 30 filmet ha láttam, és most biztosan sokat mondtam. Egyébként a listában szereplő filmek majdnem ötödét láttam részben vagy egészben (főleg egészben), szóval bőven van mit pótolni.

Negatívumként a könyv oldalán szereplő képet emelném ki, ami tökéletesen rombolja az 1001 film tartalmát, hiszen Catherine Zeta-Jones látható rajta tánc közben, nyitott szájjal. Emellett a másik hibája a könyvnek, hogy jó pár esetben lényeges történéseket, csattanókat ír le egyes filmekről, ami azért elég bosszantó, főleg, hogy elsősorban az ismertető és ajánló funkciót kéne betöltenie a pár soros szövegnek. Bár ez az első oldalon fel van tűntetve, de külön a filmeknél már nem. A néhány mondatos szövegek amúgy egészen jók, hiszen a rövid történet mellett az alkotások filmtörténeti jelentőségére is kitérnek. Nem szaporítom tovább a szót, mindenképpen érdemes megvenni az 1001 filmet, csak ne csodálkozzon senki, hogy még hajnali 3-kor is a könyvet fogja lapozgatni.