Az HBO nagysikerű minisorozata, a Csernobil megmutatta, milyen is a tökéletes atmoszférateremtés: a külső helyszínektől kezdve a korabeli ruhákon át a belső terek berendezéséig mindenből csak úgy árad a 80-as évek kelet-európai hangulata. A korhű díszletek között csupán egyvalami jelzi, hogy nem a 33 évvel ezelőtti Szovjetunióban járunk: a szereplők orosz helyett angolul szólalnak meg. A setting és a cirill feliratok mellett egyedül az archív hangfelvételek teszik egyértelművé, hogy az események orosz nyelvterületen zajlanak. Ez a megoldás elgondolkodtatott, ezért úgy döntöttem, megnézem, más filmekben és sorozatokban miként jelzik a nézők számára, hogy a történetük idegen nyelvű környezetben játszódik.

Translation Convention

Így nevezi az angol azt a ki nem mondott egyezséget alkotó és befogadó között, miszerint egy történet szereplői az érthetőség kedvéért angolul szólnak egymáshoz, noha valójában nem az az anyanyelvük. A könyvfordítások és a szinkronizált filmek is így működnek. Hiába káromkodik Bruce Willis magyarul Dörner György hangján, minden néző tudja, hogy amerikai színészről van szó, akinek a szövegeit csak lefordították.

Ennek az egyezségnek irodalmi előzményei vannak, amelyek közül némelyik egészen mélyen beépült a kollektív tudatba. Angol nyelvterületen például az egyébként itáliai Rómeó és Júlia kizárólag shakespeari angol kiejtéssel vallhat egymásnak szerelmet. Shakespeare műveihez hasonlóan az ókori és középkori történetek is az egykori brit birodalom különböző tájszólásaival hangoznak hitelesen. A görög drámák színpadi adaptációjának szokásait követve a 300-ban a spártaiak többségének skót akcentusa van, míg a Nagy Sándorban a makedónok ír, az athéniak klasszikus angol kiejtéssel beszélnek. Szintén szigetországi akcentussal szólalnak meg a rómaiak a Gladiátorban, a Ben Hurban, valamint a Spartacusban. Utóbbi kettőnél csak a héberek és a rabszolgák beszélik az amerikai angolt.

Közös nyelv és univerzális fordító

Ha történelmi film, akkor csakis brit akcentus. Így szól a fáma, ami a fantasy műfaj esetében is érvényesül, gondoljunk csak a Trónok harcára vagy a Gyűrűk urára. Mindkét adaptációban a különböző népcsoportokat és fajokat a földi halandók számára british english-ként hangzó közös nyelv köti össze. Ezt persze az összes fontosabb szereplő egyaránt ismeri a nézők legnagyobb örömére.

Ezek után nem meglepő, hogy a skandináv isteneket is brit és ausztrál színészek keltik életre. Thor első kalandjából mondjuk nem derül ki, hogy a mennydörgés istene miért is érti meg a földi angolt, erre csak későbbi Marvel filmekből lehet következtetni. A Galaxis őrzőinek rabosítása során kapunk halvány utalást egy úgynevezett univerzális fordítóra, amely Űrlord nyakába van beépítve. Az eszköz létét pár évvel később Marvel kapitány erősíti meg Földre érkezésekor.

Ez persze bevett trükk a sci-fikben. A különböző lények valamilyen fordítót használnak arra, hogy megértessék magukat egymással és a nézőkkel. Ilyen az agyhullámokkal táplálkozó bábelhal a Galaxis útikalauz stopposoknakban, valamint az univerzális fordító a Star Trekben. A Discorvery-ben pont ennek meghibásodása okoz kellemetlen perceket a hajó legénységének.

Kamu akcentustól a halandzsáig

Visszatérve a Földre, a jelenben és a közelmúltban játszódó történeteknél gyakran előfordul, hogy a színészek tört angollal szólalnak meg, ezzel utalva rá, hogy valójában idegen nyelven kommunikálnak. A L'ecsóban francia kiejtéssel beszélnek végig, a 44. Gyermekben Gary Oldman és Tom Hardy erőlteti magára az orosz-angolt, míg a Felolvasóban Kate Winslet német akcentussal védi magát a bíróságon. 

Valahol érthető az alkotói szándék, hogy érzékeltessék, ezekben a filmekben valójában nem angolul beszélnek, de hosszútávon feleslegesnek és idegesítőnek érzem ezt. Szerintem sokkal ízlésesebb a Csernobilban is látott verzió, mikor a színészek saját hétköznapi kiejtésüket használják. (Állítólag készültek kamu orosz akcentusos felvételek is, ám azok olyan gyatrák lett, hogy az alkotók inkább hanyagolták a dolgot.) Klasszikusok közül a Nyugaton a helyzet változatlanban és a Dicsőség ösvényeiben is hasonló volt a koncepció, ami csak felerősítette a mondanivalót, miszerint egy háborúban a katonák, mindegy melyik oldalon harcolnak, egyaránt áldozatok.

A kényszerű fordítására ötletes megoldás, mikor az idegen nyelvet valahogy átvezetik az angolba. A Vadászat a Vörös októberre című Sean Connery filmben egy bibliai idézet felolvasása közben váltanak oroszról angolra a színészek, a Cher-féle Holdkórosokban olasz kezdőmondatok jelzik a beszélgetés nyelvét, míg a Valkűrben egy levél megírása ad lehetőséget a cserére.

Egy fokkal bonyolultabb a helyzet a többnyelvű filmek esetében. Ha a másodlagos nyelv csak rövid ideig hallható, akkor általában feliratozással teszik érthetővé a beszédet. Előfordul, hogy a külföldiek saját nyelvükről valamilyen indokkal váltanak angolra: a Vicky Cristina Barcelonában illendőségből, az Iron Skyban gyakorlás gyanánt, a Becstelen Brigantykban pedig egy fondorlatos terv miatt.

Van amikor a külföldi nyelvnek csak annyi a funckiója, hogy idegennek hangozzon, bármilyen valós jelentés nélkül. Ez a gibberish, vagy magyarul halandzsa. Borat kazahja valójában lengyel szavakkal kiegésztett héber, a Top Secretben a svédet visszafele játszott angollal imitálják, míg a Team Americában az arab pusztán a Mohamed és dzsihád szavak keverékéből áll. Persze nem csak vígjátékokban fordul elő, hogy halandzsáznak, gondoljunk csak a Szárnyas fejvadász magyar vonatkozású soraira.

Érthetőség mindenek felett

Ha egy filmben a második nyelvnek is fontos szerepe van, a leggyakoribb megoldás, hogy az érthetőség érdekében mindig azok a szereplők beszélnek angolul, akiknek a szemszögéből követjük épp az eseményeket. A második világháborús filmekben gyakran alkalmazzák ezt a módszert: a Halál 50 órájában vagy az Ellenség a kapuknálban legfeljebb a háttérzaj német, amúgy a náciktól kezdve az oroszokon át az amerikaiakig mindenki angolul beszél, kivéve, mikor az ellenségek találkoznak egymással. De hogy hazai példát is említsek: az Egri csillagokban a törökök egymás közt ugyanúgy magyarul beszélnek, mint a magyarok. A két nép közös jeleneteiben általában csak a tolmács szólal meg, természetesen magyarul. Török szó elvétve hallható, a végső csatajelenetnél is a kötelező Allah Akbaron kívül inkább csak artikulálatlanul kiabálnak a janicsárok.

Hiába szerepelnek közös jelenetben különböző nyelvű szereplők, egy kis kreativitással könnyen megoldható, hogy mindannyian angolul kommunikáljanak. Erre kiváló példa az Ítélet Nürnbergben, ahol a német védőügyvéd először anyanyelvén kezdi meg beszédét, amit tolmácsok fordítanak, majd az érthetőség és a drámai hatás kedvéért átvált angolra. Ettől a ponttól kezdve mindig a tolmács-fülhallgató jelzi a néző számára, mikor használják valójában a németet az ügyvédek és a vádlottak.

A nyelvek közti váltást legutóbb a Warcraft oldotta meg hitelesen, és mutatta meg azt is, hogyan hangzik az ork és az emberi nyelv a másik faj számára. A 13. harcosban egész különlegesen illusztrálták, hogy egy száműzött arab herceg miként ért szót a viking harcosokkal. A film elején Antonio Banderas az, aki angolul beszél honfitársaival, az északiak saját nyelvüket használják, ám a 20. perctől már utóbbiak szólalnak meg angolul. A közös utazás során ugyanis Banderas addig figyelte a vikingeket a tábortűz mellett, mígnem az idegen mondatok értelmet nem nyertek számára.

Következetesség megléte és hiánya

Nyelvi következetesség nélkül is lehet maradandó egy alkotás. A Schindler listájában Spielberg úgy lavírozott a német, a lengyel és az angol között, hogy az egyes jelenetek minél nagyobb hatással legyenek a nézőre. A lengyel zsidók egymás közt angolul beszélnek, mégis a gettósítás során lengyelül köszönnek rájuk. A vasútállomáson a fontos információt angolul halljuk, Liam Neeson is hétköznapi kiejtését használja, ám a háttérben már németül szól a tájékoztató. A tábori sorakozónál németül osztják a parancsot a katonák, de a náci tisztet alakító Ralph Fiennes mindig angolul beszél, igaz, vaskos német akcentussal.

Persze felmerül a kérdés, minek ez a sok herce-hurca, mikor vannak alkotók, akik a realista megközelítés hívei, és töbször bizonyították már, hogy így is el lehet érni közönségsikert. Például Mel Gibson, aki több százmillió dollárt hozott a konyhára az angolt teljesen nélkülöző Passióval és Apocalyptóval, vagy Tarantino a Becstelen Brigantykkal. Hasonló kivételek akadnak, azonban a stúdiók csak ritkán mernek több tíz- vagy százmillió dollárt adni egy olyan filmre, amiben többségében nem angolul beszélnek. Döntésüket általában azzal indokolják, hogy a hazai közönség tetemes része – akárcsak Magyarországon – nem ül be feliratos filmre. Így a "szereplők a saját nyelvükön szólalnak meg" helyett marad a "mindenki angolul beszél" változat. Not great, not terrible, ahogy Gyatlov is mondaná.